Agnieszka Sobczynska: Ebben a másodpercben csak te

Ebben a másodpercben te és csakis te

köszöntöd térden állva

a napfelkeltét

a csodát

Dabi István fordítása

napfelkeltés fotóim

Jerzy Hordynski: Addios

Még itt vagy, de indulásra készen,
a tárgyak körvonalai halványulnak, nincs már szükség rájuk,
nevetséges, mily fontosak voltak
még az imént.
Mi mennyországunk volt, az ágy is
alig látható négyszög.
Elsőnek a tárgyak tűnnek el,
könnyen vagyunk közömbösek irántuk.
Még jelenléted jelzi a hangod,
bár idegenül cseng már, vágyam száll feléd
az utolsó főhajtásig, ami azt jelenti, tőlem elmész

ö r ö k r e.

Dabi István fordítása

Erwin Kruk: Látogatás a kórházban

Úgy lélegzem,
Mintha nem lenne tüdőm.
De ez semmi, csak
Valamilyen belső remegés.
A lányom
Ül a kórházi ágyon
És egy nagy ollóval
Pillangókat vág ki egy papírból.
Nagyon akart beszélni
Velem,
De most, amikor itt vagyok,
Semmi sem sikerül.
Csak szaggatott, bizonytalan
Sóhajok. Nem tudom, mondja,
Miről is beszélhetnénk.
És kék szemét
Vékony, leeresztett szemhéja mögé rejti,
A papírpillangókat figyeli,
Majd újból
Fogja az ollót, ami óriási,
És nagyon ügyel,
Hogy egy könnycsepp se
Gördüljön végig rajta,
Mert amint vágja a papírt,
Magát is megvághatná.

Dabi István fordítása

Fodor Ákos: Alapszabályok

A vendégnek minden jár.

A vendég mindent mások kegyéből, ajándékba kap.

A vendégnek előbb-utóbb el kell mennie innen.

A vendég magával semmit nem vihet.

Mindenki vendég.

Ijjas Tamás: Mintha tényleg elhagynál

Szeretem, ha úgy mész el, mintha
tényleg elhagynál. A bőröndöd
a szekrény tetején veled együtt elmegy,
kiüvölti magából saját ürességét,
remeg az ismeretlen állat bőre,
amit már rég nem visel semmilyen állat,
remeg a semmi ruhája. Újra és újra elmész,
mintha tényleg elhagynál, és az emléked
után a hiányod és a hiányod hiánya is elmegy,
újra és újra elmész, és mintha tényleg padlóra
kerülnék földcsuszamlás-szerűen, ahogy
az általam letépett ruháid. Elmész,
és tényleg elmész, hogy végleg itt maradj,
simogatja a levegőt a piheszőrök kertje,
a hasad horpadásába túrom a fejem,
vakond vagyok, és te az anyaföld,
nálam sokkal hatalmasabb, mégis gyengéden
összezuhansz, ahogy a járatomat ásom.

Ijjas Tamás: A feltámadásról

Szeretem a borotvahab hűvösét
és a vágyakozást, ahogy átsuhan
arcod előtt a forró gőz fátyla,
teát iszol, és nézed a kezemet,
ami a mosdótálon pihen,
és nézed a kezemet,
ami húzza-vonja a borotvát.

A szőrszálak sercegését is szeretem,
mintha a halál kottájából hegedülnék,
a timsóba ivódik néhány ügyetlen vércsepp,
esetlen borjú lett az arcom, hívogatja a kezed,
a szád, tisztítsák meg a magzatmáztól,
adjanak tiszta és éles kontúrokat neki.

Szeretem ezt a pár másodpercnyi dermedést,
amíg nem ismerek magamra a tükörben,
de magamra ismerek a tenyeredben.

Bozók Ferenc: Ősz

Mord, fura aggok a fák a ligetben,

zord, fanyar, ördögi vének a kertben,

csosszan a talpa az ősznek a parkban

                                száraz avarban.

Jókai Anna: Fölösleg?

Van, aminek a minimuma is fölösleg
(gyűlölet)
van, aminek a maximuma sem fölösleg
(szeretet)
van, aminek csak a többlete fölösleges
(pénz)
      van, amikor a szó mennyisége fölösleges
      van, amikor a szót a minősége teszi fölöslegessé
      s van, amikor már maga a szó válik fölöslegessé…

Jókai Anna: Nagycsütörtök

             Mezey Katalin születésnapjára

…meg kell a mieink lábát mosni,
amíg bírja a térd és hajlik a derék,
mindig friss vizet vinni a tálban,
amíg a hús kihűl és a lélek felég.
Habfürdő és illóolaj.
Kis, puha talpak, eleven emlék.
Gyereklábak a tenyeremben:
régen volt ez a „nemrég”.
Anyám kékeres bokája és a behajló karom –
még minden este odamennék,
szivaccsal, szappannal elbajlódva,
még mindig a szolgája lennék…
De már csak a világ maradt,
a világ egyre kérgesebb lába,
azt fürdetem, dörzsölgetem:
ne mondd, hogy hiába!

                Lehet, hogy Te mész el –
                lehet, hogy én;
                a szürke zsírcsík megül
                az edény peremén.

                Az utolsó vacsorához
                talán meg sem is hívnak,
                de a kereszt alatt ott leszünk
                azok közt, akik sírnak.

Fodor Ákos: Aggastyán

Mint kisgyerekkorában. Újra

túl nagyra nőtt körülötte minden.

Magas. Nehéz. Sok. Vágyva unja.

És egyre több szó ismét ismeretlen.

Tamás Tímea: Vakondbúcsú

1.

azt hallottam ma
levelekkel bélelt
meleg odúmban
(odafent beszélték)
hogy az emberemlékezet
lyukas
nem tart meg mindent

töprengtem
hová lesz ami kimarad
elmarad kiesik
hová lesz?
hol van az a lerakat
ami azokat tárolja
mint én a magvakat

egyszer amikor
Kína alatt voltam
vagy India volt?
már nem is tudom

eszembe jutott
hogy ott az emlékezetben
nincs karácsony
nincs KisJézus
nem születik semmi
és meg sem hal
csak vándorol
testből testbe
valamilyen nyomasztó
öröklétben

megijedtem és
megfordultam
visszajöttem
pedig sokat kellett ásni
Kínától
vagy lehet hogy India volt
a hármasúti kisállomásig

2.

a világ gondját én viselem
gyönge vállaimon hordom
föld alá rejtem
hisz itt vagyok
sose keresi senki
csak a kincskeresők
koboldok varjak
álmodók

vagy 1 titkom
elásom azt is
valaki talán megleli
egy ezredévnyi álom után
és akkor ki is fecsegi

nem létezik az univerzum
hisz minden mi magunk vagyunk
az önzés az egyetlen iránytűnk
s így mindig rosszfelé haladunk
(nincs irány nincs cél)
rajtunk kívül a semmi van
bús filozófiák tömör versek
nem ásnak ki de legalább
velük vidáman mulatom magam

kötelességem ásni hisz végül is
megkopott bundájú vakond vagyok
s elkotorni a hópilléket
s várni a másnapot a más napot

Madár János: Te ott voltál

Amikor megszületett az első arc,
te ott voltál a teremtés édes ráncaiban.
Mosolyogtál és énekeltél. Gyönyörű
hangodat magába szívta az egyetlen

éden. Csak szállt, szállt veled
a megtartó messziségben. Minden
csillag gyönyörködött, és a Hold is
hajnalig őrködött. Fölszáradtál

harmatos füvekkel, elindultál tiszta
utakon fölzengő tüzekkel. Énekeltek
ajkadon büszke lángok, a mindenség
édes kövei, szívedre nyíló virágok.

Mennyi szirmot, tavaszt hullatott
rád az ég, hogy megszeresselek
magamnak. Lassan vénülő, legszebb
éveim már örökre véled maradnak.

Sebestény-Jáger Orsolya: Az anyák imája

Ha majd csöndjeim szemezgetem,
mint szőlőfürtöket az őszi Nap,
gyermek valótok él tovább szívemben:
emlékek, színek és szavak.

Tanítsd Uram tudnom s tudatnom:
ha fájt is olykor - begyógyult a seb,
tanítsd magam margóra írni,
 hadd legyek, mind mellékesebb.

Hogy nélkülem is tudjanak élni tovább,
mint tőről lemetszett nyurga fűzfaág,
mint mélyből a mag, ha felszínre tör,
mint prizmán a fény, ha felragyog a tükör.

Tanítsd Uram tudnom: így van ez rendben,
az örök körforgás apró része lettem,
s mint patak vize feltartóztathatatlan,
továbbcsorogva mindenemet adtam.

Mert egykor én voltam a párna,
az őr az álmotok felett,
én voltam az étel, s a játékszeretek.

H. Barbócz Ildikó: Énekek

kezed dallama

 

a mozdulat

szemed zenéje

a pillanat

vízbe hulló

kövek a szavak

 csak a meg nem

született szó

ami örökre marad

ezt őrzi minden

ősi mozdulat

ezt őrzi minden

ritka pillanat

Szekeres Mária: Valóságom veled újraéled

Lehasít szívemből egy fohászt,
Széllel szárnyal, fekete földbe zuhan.
Kitárt éggel ütközik, sajdul, sikoltva
Ájul virágzuhatagba, majd megáll
Dermedten mint kifáradt könnyek.

Tekintetem megérinti arcodat.
Ez hazaérkezésem veled, s a tárgyak
Lassan visszarendeződnek.
Élek, és sűrű gomolyban eltávoznak
A kérdőjelek. Valóságom veled újraéled
Édesanyám, ki más mezőkön jársz,
Magasan a föld fölött lépsz észrevétlen
Táguló időmben. Világod mese és dalok
Melyeken én nem szárnyalhatok, mint te
Időtlen. Megint nyitva hagytad a gázcsapot,
Nem találod az ajtót, eltévedsz napjaimban,
Mint kezdő tündér aki most tanul varázslatot.
De lassan hullanak a tollak, főnix szárnyad
Kitárod még felettem, bár az idő által tépáztatott.
Mégis, míg egy cseppje van, véred rám hullajtod.
Bár nem látod, élsz, mint egy csoda, s nem
Szűnik imád, dalod, mint gyermek lelked
Áldott oltalma.

Dermedten, mint kifáradt könnyek,
Hozzád, melletted ismét haza jutok.
Fáradt magányom szikrázó,
Élő valósága, kivel újra és újra Isten
Elé járulok.