Konczek József: éj

mélységes éj,

fény sem szennyezi,

közel jönnek a fák, a bokrok,

érzem, ahogyan megdobban a lélek,

vagyok,

mindenbe és a mindenségbe oldott

széjjelhajló két karommal

visszaölel az ég, a föld, az éj,

mélységes éj.

Vitéz Ferenc: Pedig

Hány földrészen át
kerestelek!
Ismeretlen városok utcáin,
hegyek között, barlangokban,
folyók forrását lesve,
rózsakerteket körbejárva,
álarcosbálok kijáratánál,
darvakkal szállva őszi
harmatok felett,
a látható világ mögötti
láthatatlan mozdulatokban,
kalácsderekú asszonyt álmodó
Szindbád mellé szegődve,
szerelmes versekben,
az Énekek Énekében
és az öröm alján…

Kiültem a világ szélére is,
ki tudja, hátha arra jársz,
kémleltem a messziséget,
ahol már színek sincsenek,
és nincsenek álmok,
de egyszer sem néztem hátra,
pedig végig ott voltál
mögöttem.

Szécsi Magda: Szavak nélkül

Úgy gondoltam valamikor, hogy a

vakító narancsszínű reggeleken,

újraélednek a már eltemetett álmok,

vágyak, remények a megvilágosodott

emberi agyban, mint ahogy újraélednek

a mesebeli hétfejű sárkányok, és a

Nap új arca is az erdőszéli vízmosásban,

de ma reggel reménytelen és szomorú

vagyok, s lám, te is csak szavak nélkül

kiáltasz értem, hiába, mert a gyászos

fehérségű örök ismeretlenség, folyton

elkülönít bennünket egymástól, s az

emberektől. Közös múltunk immár,

szétszóródott, haldokló gyöngyszemek

az időben...

Bódás János: Esti imádság

Ez a nap úgy ment el felettem
Uram, hogy semmi jót se tettem.
Jó szavakkal adós maradtam,
szegénynek, koldusnak nem adtam,
nem mentem el oda, hol vártak
vergődő, törött lelki szárnyak,
s annak, ki jött bűntől űzötten,
szívén talán sebet ütöttem
gúnnyal, közönnyel. Bocsásd meg Uram,
hogy napom meddőn tovább suhan.
Rossz mécs voltam – égtem titokban,
s csak magamnak világítottam.
Pedig jóságod körülövezett
ma is, mint tiszta tó a szigetet.
Gondom nincs, amit bírni ne lehetne,
elférne vállamon mások keresztje.
Hajam sötét még, a fogam fehér,
eremben jókedvvel kering a vér,
nem vagyok egyedül, mint annyian,
szép asszonyom van s két szép kisfiam.
Az asztalunkra mindig jó kerül,
házunk csupa fény és csupa derű.
Mennyi gyönyörű ajándék ez,
s most múltam még csak harminc éves!
Ma is jóságodban fürödtem,
s én semmi, semmi jót se tettem,
pedig tisztem az: mit kezed adott,
tovább adjam, mint drót az áramot.
Ó segélj, hogy mint gazdagon megáldott,
szórjam – tükör a fényt – a Te jóságod,
Ne legyen meddő több napom soha,
ragyogjon rólam Lelked mosolya,
add, hogy mindenkit egyformán szeressek
s áldó jobbkezed egy íze lehessek.

Babits Mihály

" Mindenik embernek a lelkében dal van

és a saját lelkét hallja minden dalban.

És akinek szép a lelkében az ének,

az hallja a mások énekét is szépnek."

Bella István Csak addig

Csak addig éljek,
amíg egy nő szemében
megnézhetem minden nap arcomat.

Csak addig,
amíg egy gyerek kezére
rábízhatom – vezesse! – voltomat.

Csak,
míg akad egy kő, egy tiszta homlok,
egy mosoly, amire még írni lehet.

Míg tudom tisztán,
bár hangosan sose mondom:
halni is érdemes.

Szekeres Mária: …míg fényedbe nem emeled…

Az ég sötét, esti fények családmeleget
árasztanak. Béke Arcod bennem újra,
elvesztettelek, hittem magamba zárva,
sötétség szorításában, abban a vadonban.
Mi lakik bennünk, Uram, miféle szellem,
magasra törő sötét hatalom? Bennünk
lakik, vagy kívülről varázsába taszít erővel,
hogy meg nem áll a lélek, míg kifulladva
fényedbe nem emeled?

Sebestény-Jáger Orsolya: Április

Roskatag felhők tornácán a Nap átszűri fényét.
Álmos a délután.
 Megrostált hittel lettem zarándok vándor-utamon
az örök Golgotán.
Csak ülök a járdán, a járdaszegélyen. Mezítláb-hittel,
akár egy kisgyerek,
s fenn az égbolt már egészen mélykék.
Aznap virágeső hullott a háztetőnk felett.

Sebestény-Jáger Orsolya: Pilátus

(Jn 19,5)

Bár nem akartam írni róla,
mégis vissza-visszatért.
Rezignált arcára vetült száz oszlop árnya,
s úgy vették körül a szürke kőfalak,
mint évezredes olajfák a néma Hold alatt.
Benne virraszt már a vigasztalanok magánya.

Kezében szánalmas törvény – a legfőbb Törvény „fölött”.
Rég bezárt körök rovását futja egyre. Rőt csöndje örök,
mint ladik sem fut soha folyón fel a hegyre.
Kitaszított árva, nem tűrik őt a fényes holnapok,
nevét a Könyvben mégis örökre őrzik a lapok.

Csak nézné Őt - de szava már nincsen,
nézné Őt megszépült szemekkel:
Ecce Homo – Íme az Ember
Ecce Deus – Ime az Isten.

József Attila: Az a szép, régi asszony

Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,

akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,

aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,

vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban,

aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,

azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.

Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,

napozva, álmodozva amint ott ül a kertben

s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében

s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.

Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,

mint aki gondol egyet a susogó lugasban,

föláll és szertepillant és hirtelen megindul

és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl

ott lappang, elvezetni a távolokon által,

két oldalán a búcsút integető fákkal.

Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,

azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.

Mecser Szilvia: Csönd-gyermek

Mint kíváncsi gyermek, guggolt mellém a Csönd,
Úgy leste, hányszor dobban a szív, s ölt öltönyt,
ha a gondolatárban felszínre kerül
egy emlék, arc, hang, mígnem újra elmerül.
Fülelt, hallgatta: mit rejt a lélek-lakat.
Nem zavart – ő nem árulja el senkinek,
csak szívja magába, s rejti a titkokat.
Majd elillant, de tudtam – visszatér hamar,
mert éjjel, minden éjjel a Csönd-gyermek az,
ki csillagos álomszemével betakar,
ki bennem létezik, s kiben nyílik igaz
virág, mely mást nem: csak szépet és jót akar...

Bárdos Attila: Pillanat

Mennyit éltem!
– és mégis kevés.
Még pezsdít
minden ébredés.

De nem nézek
szembe a nappal,
időt koldulok
levett kalappal.

Estére megnyugszom
– vagy csak elfáradok?
Vérem még zaklat,
nyugodni nem tudok.

Meddig tart
ez a pillanat?
S olyan-e a vég
hogy egyszer csak megszakad?

Kőmüves Klára: szelídülő

Ne félj! - még itt vagyok közel,

csak csöndbe rejtettem magam.

Szavakat bárki szórhat más elé,

játszi csendet csak a szerelem.

Kőmüves Klára: BennemLétek

Többé már nem leszek magányos, csordultig töltődtem veled.
Belépirult a sápadt este is, amikor képzeletben átöleltelek.
Odafenn minden pohár betelt, itt ajkaimra járt a fém ízű eső.
Párát leheltek a fáradt dombok, kevés est érkezett előkelőbb.
Távolabb köveiket vetkezték le makrancos hegyek, kiszáradt
patakmedrek áldását iparkodón köszönték vízfutár erek, s én
elmerengtem léteden; nem is tudom, ki vagy, de megszerettelek.

I.

Azt szeretem benned, hogy mindig változol. Száz arcod van, ezer talán.
Millió vonást vésett mindegyikre dús fantáziám. Te vagy a szeretőm,
te vagy,  aki ismer - fürödni szoktam a szemeidben. Tekinteted tükröm,
pillád legyező, orrnyergedhez bújok, ha hideg az idő. Esténként palliádra
fekszem, te szépeket mesélsz, s ahogyan elringat az ajkad, elalszom én.

II.

Látod, sosem voltam igazán magányos, hisz folyton csak hallgattalak,
magamba lélegezem minden mondatodat. Sosem fáztam, engem
nyakig takart a szó, és elfeledtem azt is, múlandó vagyok.
Mosolyt, mesét! Csak ennyi kell. Feledni készülök ma minden bánatom.
Emeld fel az arcod! Félek, amikor az álladon kapaszkodom.

Reményik Sándor: Béke

Valami furcsa összehangolódás,
Valami ritka rend –
Széthúzó erők erős egyensúlya,
Mély belső bizonyosság idebent –
Bizonyosság arról, hogy élni jó,
Szenvedni elkerülhetetlen,
Szeretni tisztán: megistenülés,
Meghalni szép –
S a Kifejezést meglelni mindezekhez,
Megtalálni a felséges Igét:
Az Igét mindezekhez:
A Béke ez.
Orkán ordíthat aztán odakünt,
Robbanhat ezer bomba: kárbament,
De kárt nem okozott.
Bent:
Csend.
A Béke itt kezdődik.
Bent:
Csend.
Isten hozott.