Ilyenkor, ködös, téli alkonyon,
olyan, mint mikor szemem lehunyom,
ahogy nézek az ablakon kifele,
s a köd úgy fog körül, mint halk zene,
mint gomolygó, tej-színű illatok,
mint mikor, rég, mezőkről állatok –
tehenek billegtek hazafelé,
port gomolydítva az utcák fölé…
Nézem, nézem az utca tej-ködét
az ablakon át – szitál már a sötét –,
a közben hallgatom azt a halk zenét,
mi bennem zajdul – ó, régi nyarak!
elhagytatok, s én is elhagytalak
titeket! mégis, tüzetek olvasztgatja
– miként majd kint: – bennem, most, a havat!
De szép is voltál, én gyermekkorom!
Nem emeletre zártan – szabadon,
szabadon és szilajon nőttem én,
s mi köd most: fény volt minden, csupa fény.
Mi hatalmas volt, akkor, ott, az ég!
Nem hinni – megélni lehetett Istenét:
naponta Benne éltem, oktalan
kölyök-állat, de kinek értelme van;
mint Ádám és Éva a bűnbeesés előtt:
nem szégyelltem a meztelen Időt,
mely végtelen volt, mint a Szeretet,
amiben fogantattak mindenek.
Igen, ily naív az Éden lehetett.
Naív, s boldog… Vagy csak most gondolom,
érett fővel már, sok-sok fájdalom
kráterétől hegyvidékké válva,
innen nézve vissza a sík tájra?
Meglehet. Mert még átkoztam is.
Az a kép mégsem torz, mégsem hamis:
minden idegem úgy rezdül ma is,
hogy perli vissza, perli örökét,
ami övé volt: a való mesét,
hol föltámadni lehet, sőt muszáj,
s a munka – játék, s a csoda – szabály.
