2018. március 11., vasárnap

Márai Sándor: A kutatók




„ Mindig messze keresik valahol az Istent, a nagy dolgokban, mintegy távcsővel és nagyítóval, a csillagok, felhők és végtelenségek között. De én már tudom, hogy biztosabban megtalálom Őt az egészen kis dolgokban, a véletlenekben, a jelentéktelenségben, azokban a pillanatokban, mikor csodálkozva pillantunk fel, valamit értünk, amit az elébb, az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva, nem értettünk. Ez a pillanat, mikor egyszerű és világos lesz valami, ami az elébb homályos és érthetetlen volt, ez a pillanat, mikor fölénk hajol Isten.”

William Shakespeare: LXXV. szonett




Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.

Szabó Lőrinc fordítása

Rab Zsuzsa: Rejtve és láthatatlanul

Jártam a földön keresztül-kasul,
mások hangján szólaltam, száz alakban.
És mégis: rejtve, láthatatlanul.
És mégis: egyhelyben maradtam.

Mentem ezüst-üröm mezőkön át,
ahol kócos muszkalovak dobognak.
Hallgattam mély, folyamzúgású jajszavát
volgai gályavontatóknak.

Voltam havas pusztán utas,
harangszó himbált útfélen halálba.
Osontam mohos-kőkutas
örmény kolostor udvarára.

Alásüllyedt, gyökér-karokba zárt,
sokezer éves hindu isteneknek
láttam ifjúkorát,
ahogy mohó tigris dühvel szerettek.

Voltam zárdába-átkozott,
tánccal-káromkodó apáca.
Vonszolt magával száműzött
fegyencek jégzománcos lánca.

Sárga sörényű trubadúr dalát
gót torony alján számra vettem.
A reggel már Granadában talált,
fehér kövön, fülledt olajligetben.

Tatár surrantott rám nyilat,
fejem csecsenc lovas tipratta sárba.
Ringatott csengős pagodák alatt
kínai nádsípok gyereksírása.

Ágáltam ínséges muzsik helyett,
kiáltoztam szájat-betömő szélben.
Rabszolganőként hajtottam fejet.
Kövek helyett beszéltem.

A magam hangja elszökött.
Ivódott századok-szitálta porba,
széjjelszakadt fehér nyírfák között,
a zajló Néva elsodorta.

Megállok életem felett
nyárutó hűvösében.
Mit hagyjak még itt? Egy jelet.
Jelet, hogy én is éltem.

Mezey Katalin: Látja az Isten

Látja Isten
a vízben a halat,
a férget a halban,
és látja mindkettőnek
valamennyi sejtjét,
és a sejtmagokat,
és azok magvait,
le egészen
a végtelen parányig.

És látja Isten
a sok-sok milliárdnyi
gáz-, hang- és fényvezetéket
üvegszál-fonadékban,
futni földben és vízben,
futni a levegőben,
és látja bennük
az összes
tettünket és szavunkat.
Hallja bennük az összes
igazságot és hallja,
még ráadásként hallja
összes hazugságunkat.
Mert Isten be nem fogja
a szemét, fülét, száját,
semmi botránytól nem fél,
el sem csodálkozik, ha
észre sem vesszük, és még
nem tudjuk róla azt sem,
miként rendelkezik a
sorsunkkal. Sejtjeinkkel.

És látja Isten a roppant
óceánt, szakadoznak
a fátyolnál finomabb
ködök tükre fölött és
lüktető erekkel
átfont vízfalak állnak
a sötét tengermélyig,
ahol a metánpárnák
vízáram-fújta síkon
bókolnak-lengedeznek,
ahogy a hamvas szilvák
a megrakott faágon,
ahogy kővánkos-aljon
a kékkagyló-bozontok.

De egy szemvillanástól
ha majd felbugyborognak,
tűzbe-lángba forgatják
az egész golyóbist,
felforralják a tengert,
hogy gőzével lefőzzék
a halott koponyáról
az öreg húst, borostát:
a sokmilliárd tonna
műanyagnövedéket,
amely összetöppedve
talán lepereg róla,
talán ráolvad, gyűrött,
hóhátú hegycsúcsokba.
Újabb évmilliókra,
hő- és jégkorszakokra,
tudatát vesztett vénként
szendereg majd, s az álma
lesz minden, amit eddig
ki kellett álljon ahhoz,
hogy a csöndet elérje,
a „por és homu” csöndjét.
Hogy Úr-béli magányát
új méltósággal lakja.

2018. március 10., szombat

Illyés Gyula: Hajnali alvó












Márványból ébredő nyugodt
arcod egy félpillantást rám nyitott.
           Elalszol újra. Még
a Mester zárva tartja műhelyét.

Még egy mosolyt arcodra és még egyet s még
           egyet, ide – belém,
ahogy a festő meg- és meghúzza a végső vonalat
           a helyén.

Így rögzítve örökre, mert jön a tél, így arco-
           dat, ahogy még ma ragyog,
így rögzítve a szívem még, még, még az utolsó
           pillanatot.

Szabó Lőrinc: A fákhoz, a költőkhöz

Hosszú tél, munka, betegség
úgy meglopta ezt a tavaszt,
hogy most elámélkodva nézem
a hirtelen megjött vigaszt:
Te vagy, május? Csakugyan itt vagy?
Hogy lettél kész ilyen hamar?
Néhány nap alatt mennyi szépség!
A vén föld milyen fiatal!

Mintha meggazdagodtam volna,
úgy nézem a sok gyors csodát:
orgona, hárs, alma, cseresznye,
egyszerre nyitnak mind a fák:
teraszomnál egy óriáslány
ágaskodik a napba fel,
egy fiatal jegenye, - játszom
örvénylő leveleivel.

Játszom fénylő, gyönge hajával,
érzem élete friss húsát,
a zöld vér, amely benne lüktet,
szinte a szívembe fut át:
aztán lemegyek és megállok
egy bokor előtt, fa alatt,
és lombok és szirmok hűsébe
temetem égő arcomat.

De szépek vagytok, fák, virágok!
Még ti is egyszerű gyomok!
Költők vagytok ti szavak nélkül
és bátrabbak, mint én vagyok,
csodát tesztek minden tavasszal,
illatozva és gazdagon:
a feltámadás versei nyílnak
ujjongó ágaitokon.

Fák, költők emeljétek égbe
a sarat, a fekete éjt,
szűrjétek virággá, gyümölccsé
a földi szennyet és ganéjt,
pompázzatok, májusi fák, hős
testvéreim, s biztassatok,                   
hogy bármilyen hosszú a tél, a
tavasz mégiscsak felragyog.

S mikor már nem fogok élni,
és mocsokká rágott a föld,
ti néma varázslók, megváltók,
emeljetek ki drága zöld
véretekkel, emeljetek föl
a sár fölé és írjatok
poromból szebb verset az égbe,
mint amilyet ma én tudok.

Nyilas Attila: Aporia

                      Kemény Istvánnak

Nem menni valahova: nem menni.
Nem elvből nem menni: csak úgy nem menni.
Menni készülni, aztán mégse menni.
El is indulni, mégse odamenni.
Oda is érni, mégse bemenni.
Vagy szándéktalanul mégis bemenni,
bemenni oda, mégse oda menni.
Menni valahova úgy, hogy nem menni.

Mecser Szilvia: Válladon dúdolom




Mint levetett kabát,
őrzöm még meleged,
ősz és tavasz után
már nem kellek neked.
Őrzöm még nyakadnak
ívét mint folyómart
napédes mézízét
a kanyarulatoknak.
Őrzöm még zsebemben
kezed merülését,
mint vízbe hullt
elsüllyedő kincsét...
Őrzöm még karjaid
hajló, puha árkát
mint ringató dallamok
hullámzó lágyságát.
Őrizlek magamban,
 – míg őrizel te is –
vállfára akasztva
álmodlak télen is.
S ha kellek tavasszal
elvihetsz magaddal –
válladon dúdolom
a télen megírt dalt.

Fazekas József: Kabátban s kabátlanul

(Pataki útravaló)

Tudod ott
a tuják alatt
ahol megálltunk
egy spanglira
őrt állt fölöttünk
az Isten angyala
s megfogadtuk
kabátját leveti
mindenki
s ráadja akit
sorsa magára hagyta
leszel vagy sem
kabátlanul
a kert tudja
megfogadtuk

tudod
a dolgok attól szépek
néha nem változnak
olykor még épek
a világ meg megy
előre meg hátra
kezemben kabátom
s várok a régi mára
Istenbe fogódzón
meg némaságba
beburkolózva
a tuja titkába
kabátban kabátlanul.

Kazimierz Nowosielski: A férfi halála

Ő:  Előbújtak-e már a levelek
      Elküldtem-e már minden levelet
      Tiszta lesz az idő
      Vagy talán köd

Én: Nem tudhatjuk
      elfogad-e téged a sors
      ahogy írtál
      Ma már másképpen ültetnek kerteket
      Már csak kevesen vannak akik hisznek
      ebben a kiteljesülésben
      beteljesülésben
      ebben az ódivatú
      rímben

Ő: Várni kell majd
      az összegereblyézett levelek elégetésére
      a kutyák feltámadására
      a szavak e megjósolt
      szavára

Én: Boldog az
      akinek legalább egy csillagos éjjele van
      hogy kipanaszkodja magát
      Sok kérdés ott habozik
      a szokásos gyümölcsszüretben
      Boldog akinek ott a tenyerén
      a vers
      mint egy alma

Ő:  Holnap lesz a temetésem
      Szép idő lesz vajon
      Vagy majd esik az eső

     Hol lépked majd az angyal
     És merre jár az ördög

Dabi István fordítása

2018. március 8., csütörtök

Kiss Benedek: A havazás mögött




Kívánkozok el e hóesésből
– nem is nyárba:
gyermekkori télbe,
félve nézem ezt a vad kavargást,
félve, félve.

Tél bennem is.
Mogorva a kedvem.
Ments ki innen, gyerekkor hava!
Mikor ropogós, ripők hidegben
röpített széllel a korcsolya!

S korcsolyával aztán a tanyára,
rokonokhoz, a jeges uton…
A pusztának ködfal volt határa,
s túljutottam minden ködfalon.
Hová lett a régi sok rokon?

A vadvizek fenékig beállva…
Csatangoltam térdig-csatakosan
fácánok rozmaring-léptén járva,
s alig vettem észre:
este van.

És az esték! Hímes téli esték!
A kis szoba szinte fölrepült,
szikrázott a csillaggal kivert ég,
Dávid
Jézuskának hegedült.

Mese szólt: háborúk, végrehajtók,
a csepp kenyér meg a nagy árvizek…
Nagyanyám főtt kukoricát majszolt,
buggyant gyakran
a borosüveg.


Mi kicsik, lestünk elefánt-fülekkel,
a varrógép bele-belehadart.
Egyszer volt… Régen volt…
De volt egyszer!
Már mindent barbár havazás takar.

Kiss Benedek: A mindennapi pohár

Töltitek, okkal, oktalan,
mivel feneke van.
Megtelik gyorsan a pohár,
s máris üresen áll.

Van, kinek temetése van,
újszülött fia van,
ennek meg lakodalmasan
taktust verek magam.

Egyik mind névnapot idéz,
cimborákat keres,
másik az életébe néz
mint örök alperes.

Van, aki a semmire lát,
van, ki még arra se,
emezt meg – bár nem volt galád –
megcsalta kedvese.

Más meg azt mondja: mi soha,
soha meg nem halunk!
(bár Platón s Szókratész oda
s oda Jézus urunk).

Oktalan mégsem telt tehát,
mert mindig van valami,
amivel a sors úgy megáld,
hogy nem bírjuk kimondani,
némán kell hordani,
borba kell fojtani!

Mezey Katalin: A temetés

Meghalt Nagypapa. El fogják temetni. Ennyit tudtam és tele voltam
várakozással. Úgy képzeltem, a temetés valamiféle találkozó.
Egy utolsó találkozó a Nagypapával.
      Régóta már csak Anya és Nagymama beszélgetéseiben hallottunk
róla. Nagyon beteg lett, kórházba kellett mennie. Nem vitt már
kézenfogva sétálni minket a Torockó térre, a templom lépcsőjéről
nem kiabálták utána az ott játszadozó rossz gyerekek, hogy „Mikulás
bácsi! Mikulás bácsi! Nem jelent meg elegánsan, ahogy szokott,
a kertészet kapujában: nagy fehér szakáll, fekete sétabot, lesoványodott
testén nadrágtartós fehér ing, bő pantalló, lazán hullámzó szürke
zakó.
      Meghalt a kórházban.
Megkérdeztem Anyát, hogy elmehetünk-e mi, gyerekek is a temetésre,
és azt felelte, hogy igen.
      Ez megnyugtatott. Szerdán lesz a temetés, és mi ott leszünk.
      Szerdán volt a temetés, de mi nem voltunk ott. Úgy éreztem,
hogy kihagytak valami fontos dologból. Nem a szomorúságból. Sejtettem,
hogy a temetés szomorúsággal jár, és éreztem is magamban
ezt a szomorúságot. De kihagytak a találkozásból, a rokon nénik-bá-
csik dicséreteiből és jajgatásaiból, szóval mindenből, ami kellemes
történik családi alkalmakkor.
      Pedig a temetésen mi is fontosak lennénk, mert a mi Nagypapánk
halt meg. Tetszett volna nekem ez a fontosság. Szerettem volna eljátszani
annak a fontos kislánynak a szerepét, akinek meghalt a nagypapája.
Láttam magamat, ahogy fogom Anya kezét: sötétkék kardigán
van rajtam, amit Nagymama kötött, de lehet, hogy csak fehér blúz és
sötétkék szoknya, mert nagy hõség van. Azt se bántam volna, ha fe
ketére festik valamelyik ruhámat, mint Anyáét.
      - A kicsik nem kell hogy feketében legyenek  mondta Nagymama.
      A taxizás is foglalkoztatott. Taxival megyünk a temetőbe (Apu
motorján mégse mehetünk ennyien).

      Később azt mondták, hogy azért nem vittek ki, mert nem fértünk
volna be a taxiba. De olyasmit is hallottam, hogy a temetéshez még
kicsik vagyunk. ( Nem kell a gyerekeket kivinni! Nem nekik való a
temető…) Hároméves voltam. Nem éreztem magam kicsinek.
      Délutáni alvásidő volt, a leeresztett redőny mögött feküdtem, és
a parkettára hulló keskeny fénycsíkokat nézegettem. Egyszercsak hallani
véltem, hogy egy autó áll meg a házunk előtt.
      Amikor Anyáék kiléptek az előszobaajtón, bömbölni kezdtem.
Bömböltem akkor is, amikor lent becsapódtak a taxi ajtajai, felkelepelt
a motorja, majd távolodott és elhalt a pöfögése.
Később már csak halkan, magamban sírdogáltam, amiért megígérték,
és nem tartották meg az ígéretüket.
       Anyus, szegény, nagyon odavan. A szokásos… Sírógörcsök, jajveszékelés.
Ancsur kontráz neki  mondta Anya este, amikor külföldön
élő öccsével beszélt telefonon.  Én nem tudok sírni… Csak látom
magam előtt azt a gyönyörű szemét. Ahogy a kórházban utoljára
rámnézett… Már nem tudott beszélni. Csak nézett rám szemrehá-
nyóan avval a bársonyos tekintetével. Nem értette meg, pedig hányszor
elmondtam neki, hogy muszáj hazamennem a gyerekekhez, le
kell fektetnem őket.. Úgy nézett utánam, mintha azt mondaná:  Hát
te is elhagysz, Katinkám?  Így váltunk el… Már mindig azt az utolsó,
szemrehányó tekintetét fogom magam előtt látni.
      Én pedig azt, amilyennek elképzeltem a temetést: fehér blúzban
és sötétkék szoknyában állok egy fehér, kövezett téren, és fogom
Anya kezét.

2018. március 7., szerda

Sebestény- Jáger Orsolya: A hárfa húrja




Hallom a nyitott ablakon át,
– mintha hárfán pengetné az élet –
a májusi lombok suhogását.
Vagy csak a tétova távolban zenélnek?

Uram, pendítsd meg bennünk
vénülő szívünk megfáradt dallamát,
s ha félünk: Te védj meg.

Pendítsd meg bennünk,
mert látod: észre sem vettük,
hogy elmúlt, elszaladt...

s a túlpartra lépve
súlyos terhünk tegyük le Rád,
már itt, a szelíd hársak alatt.

Hadd halljuk szívünk ablakain át
először talán, vagy újra és újra,
beért éveink csöndesült moraját:
csak Benned zeng a hárfa húrja.

Oláh András: ki mossa ki a világ szennyesét

                        Nagy Lászlónak

ki tartja ébren a csillagok tüzét
halakat ki ad az óceánnak
ki sarjasztja a rétek dús füvét
és az erdőkben ki nevel fákat

hegyeket ki emel porból és kőből
ki fest színeket a szivárványra
koszorút ki fon akáctövisből
a Föld sebhelyes vérző homlokára

ki tanít hinni és szeretni egymást
ki súg az alvók fülébe álmot
szitkoló szájból ki old fel átkot

égő szemmel félőn vagy haragvást
a kígyók fejét ki tapossa szét
s ki mossa ki a világ szennyesét