Radnóti Miklós: Töredék

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra -
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

1944. május 19.

Canciones*: Anyám, a hajam szél cibálja

Anyám, a hajam szél cibálja,

kétfele fujja, szétzilálja.

Mért kerülget, én nem értem,

tán szerelmes a hajamba,

hogy így fujja, kondorgatja,

hogy nem hagyja békességben,

folyton babrál sűrűjében.

Megfésülöm szép simára -

kétfele fujja, szétzilálja.

Ha meg fésüvel kibontom,

tetszik neki, vagy dühíti:

nekiront és szétröpíti,

marokkal kell összefognom,

jó szoros fonatba fonnom;

megtűzöm, s az is hiába -

kétfele fujja, szétcibálja.

Rab Zsuzsa fordítása

*

(* Canción ("dal") a latin-amerikai zene népszerű műfaja.)

Parancs János : Ami hiányzik

igen, az hiányzik, az egészséges élniakarás,
a minden bajt legyűrő erő és remény,
ami átlendít a holtpontokon, és segít,
repít tovább, amíg csak lehet,
a veszteségeket tudomásul veszi,
de oktalanul nem bánkódik, nem álmodozik,
a következő lépést latolgatja, és csak azt,
ha kell, mindent újrakezdve, más irányban
indul el sietve, tépelődés és kétely nélkül,
mint a hegyomlás, mint a kilőtt nyíl,
vakon, céljának értelmét nem keresve,
csüggedetlen bizakodással, ravaszkodva,
csak tovább, csak előre, bármi áron,
mérhetetlen önbizalommal félresöpörve
az akadályokat, a vétlen útjábakerülőket,
hátra se pillantva, a végpontra se nézve,
lépésről-lépésre eredményesen, biztatóan,
igen, az hiányzik, a makacs élniakarás

Parancs János: Ismét a tavasz

A jószagú levegő. A csicsergő,
a csivitelő, a füttyögő madarak.
Az opál ég alatt a könnyű pára.
A tavaszi napsütéstől kótyagos,
cikázó rovarok, lepkék, bogarak.
Kibuknak a földből a füvek, a csírák,
tündökölnek és illatoznak az ibolyák,
az ismeretlen nevű, apró virágok.
Erjed és pezseg újra a természet,
ki tudja hanyadszor, hány ezer éve,
hogy kihordja és világra szülje
az esélyt, a folytatás reményét legalább.
Ez az évszak a bizalomé, a bizakodásé;
ilyenkor röstellem, hogy gyanakvó,
hitetlen és erőtlen lélek vagyok.
Mert gyönyörű ez a lázas igyekezet és lobogás,
gyönyörű ez az önfeledt, csapongó szárnyalás,
ez a lebírhatatlan, ösztönös és vegetatív remény.

Bella István: Az éj és a nappal

                 Vásári ballada

Egy cigánymeggyfa, meg egy japánakác
egy fekete fényfa, meg egy vándor danász,
maga elől magát addig rejtegette,
mígnem a másikat megszerette.

Mineműségére nézvést a cigánymeggyfa madonna
volt (és gyönyörű), a japánakác meg bonc lett volna,
de annyira csélcsap volt, hogy véle bevásált
volna Buddha is, hát úgy szólt, nem csinál rossz vásárt,

s danásznak adja inkább, mondván, ott kevesebb
bajt csinál, mint másutt, majd megénekli az eget,
hetet-havat összehord csillagról, földről, holdról,
s addig, addig gajdol vadul és bolondul,
               míg nappallá nem bolondul.

No, persze, Buddha jó volt, s nem hagyta üres kézzel
elmenni, megrakta kaviccsal, csillagfénnyel
a fiú zsebeit, kezébe egy-egy napot, holdat
adott, meg szívrengő-szót, hogy majd szív-, s szódobolhat.

A cigánymeggyfa felől meg Buddha azt rendelé,
hogy terítsenek augusztust lombjai fölé,
a nappali ég legyen bőre égbolt-színe,
az éjszakai meg szeme, haja szene.

S hogy a hulló csillag ne égjen semmivé,
csillag-csúszdának a Tejutat lehelé
a hasa alá, a lábai közé.

A japánakác meg csak gajdolt, gajdolt,
erről, arról, földről, óceán-sóhajról,
csillagrengés-fútta ember-levélről,
mit egy csillag szele sodort le az égről.

Gajdolt, gajdolt, gajdolt, mivel gyönyörűség volt.
De íme elakad. Az égen új égbolt,
augusztus kelt föl épp: fényes üstökösök,
hulló csillagok suhogtak, combjaik között
a Tejút pöndör lángja zúgott, hömbölödött.

Buddha meg úgy döntött, világosság leszen,
napláva kettejük közt, ha majd reménytelen
nézik – éj s nappal egymást – napvilághabja
tükörképeik egymástól elragadja,
            s a másiknak odaadja.

Ezért: bár éjjel éj, ezért: bár nappal, nappal,
az augusztusi éj éjjel is mintha nappal,
az augusztusi éj, mintha nappal lenne,
zúg, fénylik, morajlik, partján egymással szemben
két fa ég, leveledzik, az éj és nappal szerelme.

Bella István: Ha örökre

Ha örökre együtt lennénk,

örökre egymásból ennénk,

örökké egymásból innánk,

egymásónk lenne a hintánk,

együtt szállnánk örökre

rólunkról ránk, egyőnkről egyre.

Bella István: Dorombolások

Arra lettél, hogy simogassanak.
Örökös kölyökmacskának születtél.
Simogatásból szőtték magadat,
hogy egyetlen simogatás lehessél.

Játékaim jósága te lehettél,
nem aki voltál, de aki ma vagy.
Csutkalovam tüzet rí: szeressél.
Holdaddal karmolj, halassz meg, vagy maradj.

Elveszejtesz, ha mindig elveszítesz.
Ha újra és újra. Egyszer majd megállsz,
hogy hol vagyok: szívedből dobogás,

szádból egy szó. Nem hallasz. És egy szívhez,
egy másikhoz magaddal közelítesz.
Megáll minden: szó, száj, szív. Nem találsz.

Arra lettem, hogy simogassalak.
Egy örök kölyökmacskáért születtem.
Hogy körbedoromboljam hátadat.
Hogy simogatásom hasad lehessen.

Játékaid jó fényét én leheltem,
s most nem víz – csurom-te és fény – szakadsz
rólam. Csutkalovam le ne vessen,
nem táltosló, de táltosan szabad.

Elveszíthetlek? Akár a száj a szót?
Szívdobogást a szív? Szárnyuk a színek?
Elvesztheti a tengert a hajó?

Csak ha meghalnál! De semmit senkinek
mindenségünkért! S ha elveszítelek
magam veszejtlek. Én vagyok bakó.

És megáll minden? Nap? Hold? Mert nem találsz?
Csak az én holdam, csak a te napod.

Azért még kihavaz, hoz az akác
szemed fényéből egy-egy csillagot.
Azért, mert nem leszünk, még idefájsz.
Dobbanás-szünet. Szívekből kifagyott.
Halálzok, halálzol és halálsz:
élsz. Én is. Addig él, ki halott,

míg ez a halandó állatfaj, az ember.
Kihaló föld, űr. A csak egyszer-
sötétségfények. Egy virágos ág,

az ég, fordulsz hanyatt, szülessenek csodák:
fénygödröcskédző, elszelídült tenger,
nyújtózkodó, őstejút-sohaság.

Sebestény-Jáger Orsolya: Néhány sor az időről

Mit rejt az idő? Nem tudom.
Tölgyerdők csöndjét, mely meghasad
a váratlanul átbukó fényben,
és kócos rigófütty lesz a pillanat.

Mint selyem hűvöse vándor ujjakon,
lehetne mindez egy végtelen jelen,
de megértett lényegét csak évek távlatából
szemezgetem, szemezgetem.

S a szirten, hol elcsitul a fény,
csöndben megállunk, már nem is kérdezünk.
Majd emlékké szelídülve távolodik
öröklét vizén az életünk.

Sebestény-Jáger Orsolya: Messzi decemberek

A horizonton túl még betakargat,
mint anyánk keze tette téli éjszakán,
az idő szőttesén sok régvolt december,
s bennem él tovább az emlékezés jogán:

Akkor még roppant a hó a talpunk alatt,
s metsző fagyok harapták a percet,
s bár csizmánk jeges volt, mégis nevettünk,
mert bizsergő lábunk fázni elfelejtett.

Mi örülni tudtunk egy gerezd narancsnak.
Illata velem van minden narancsban,
s bár évről évre gyorsulnak a percek,
vágtatni vágynak rettentő iramban,

mégis megálljt parancsol téli délután
a narancs illata. S én újra gyermek vagyok.
Kibontom, szétosztom, ahogy én is kaptam…
Messzi decemberek, halhatatlanok.

Parancs János: A nyelv dicsérete

Elbeszélgethetünk akármiről,

ha egyszer mégis megérkezel.

Nincsenek gyakorlati céljaim.

Nincsenek barátaim.

Önmagammal vitázom csak olykor,

hogy elüssem az időt.

S ugyanezért játszom:

sakkozom vagy kockázom,

anagrammákat rakosgatok.

Mikor hogyan.

Régóta úgy érzem,

alkalmatlan vagyok a normális,

emberi kapcsolatokra,

alkalmatlan a köznapi beszélgetésre.

Többnyire nincs mit mondanom;

azazhogy nem akarok meggyőzni senkit,

nem akarok lehurrogni senkit;

mindenki olyan, amilyen.

(Én ilyen nem-társalkodó

alkat vagyok.)

Amiről érdemes volna,

arról úgysem lehet beszélni.

Legfeljebb tanúk nélkül,

kivételes pillanatokban.

A többi szócséplés:

áltudományos vita, vádaskodás,

dicsekvés, véget-nem-érő panasz.

A nyelv valami más;

a szavak titokzatos rendje

lélegző, eleven tenyészet,

ahonnan óvatos,

tapintatos segédlettel

tüzes nyíl röppen fel az égre.

Cikázva átsuhan

a csontmezők fölött,

bevilágítva egy pillanatra

nyomorúságos gubancainkat.

Ahogyan a gyapjas ködben

forgolódunk kiáltozva,

egymás felé tapogatózva.

Látszólagos találkozásaink ellenére

árván, a szégyentől fuldokolva.

Egyetlen esélyünk ez a nyelv:

a gondolatok folyamatos cseréje.

Hiába próbálkozunk ezzel-azzal,

rákényszerülünk előbb-utóbb mindannyian.

Hiszen egymás nélkül semmit sem ér a nyelv,

egymás nélkül semmit sem ér a szó.

Aknay Tibor: Reggeli séta az unokámmal

Megyünk, így ketten, augusztusban.
Én araszolok inkább a kaptatós
kis utca árnyékos felén,
ő pedig hol előre fut,
hol az úttestre vetült
árny-akadályokon ugrat,
mint karámból szökött csikó,
ki most látja először
a világ tágasságát.
Olykor lehajol fénylő kavicsért,
bársonyos virágért, vagy
biztonságos helyre tesz egy
számomra ismeretlen bogarat.
Egyszerre csak megáll és énekel.
– Mi ez? – kérdezem, s a válasz:
– Nem tudom, de bennem volt,
és ki akart jönni – és látható sajnálattal
úgy néz rám, mint akinek
mindent kétszer kell mondani.
Néha kézen fog, mintha tudná,
hogy minden nappal
meredekebb a kicsi utca,
de így, kölcsön szárnyakkal,
nem is olyan nehéz a repülés.

Oláh András: útlevél a múltba

álmod szerettem volna lenni
megbújni párnád gyűrődésein
ám belőled elfogyott a csiklandó
öröm: kinyúlt pólódban
vacogsz összekucorodva
s ha volt is hozzád kulcsom: már
nem érvényes – bezárkóztál végleg –
két ember kell a magányhoz
ám nincs ami felejtésre ítélhetné
a tiltott határátlépéseket
– itt kering bennünk az ősz
de talán még kinyújtja kezét a
rosszkedvű reggel hogy ne menj el
hogy ne kelljen visszajönni

Réfi János: (Harmensz van Rijn Rembrandt: Önarckép, 1661)

Megvénültem. Mögöttem az élet.
Oly sok képet megfestettem már,
keresem még mindig: mi a lényeg?
Tudom, órám lassan körbejár,

s elnyűtt testem fárad egyre jobban,
és az ecset ólomsúly-nehéz.
Bajaimmal telve, megrakottan
nem adja fel még a szem s a kéz.

Életemnek sója, lángja, hője:
vénségemre már csak ez maradt.
Nehéz vászon fehér lepedője
színesedik kezeim alatt.

Eltűntek a szerelmek, a vágyak,
hiúságom sem maradt velem.
Csak az Isten tartott meg magának
s irányítja reszkető kezem.

Tehetségem, erőm tőle kaptam.
Hogy köszönjem mindezt meg neki?
Festő voltam mindég, s az maradtam.
Munkálkodom, amíg engedi.

Jókai Anna: Kereszténynek lenni – itt és most

(Másutt és mindenkoron)

Hangoztatni akkor kell valamit, ha annak kockázata van. Ámbár pusztán hangoztatni akkor sem elég – szó és tett legalább valamelyes harmóniája ellenséges körülmények között is alapfeltétele a hitelességnek. Ha pedig hirtelen szabaddá válik – sőt, fájdalom, talán divattá is – a keresztény istenhit, akkor bizony csínján kell bánni a szóval. Beszélni, nyilatkozni bármit lehet, de ez lassan semmit sem számít, ha a megcselekvésben nincs rá fedezet. Könnyebb a Bibliát idézni, mint élni szerinte. Persze, sosem volt másképp, ne áltassuk magunkat. Nem jutott volna oda a világ, ahová jutott: mű-mennyországi vagy éppen infernális állapotokba, ha gyakoroltuk volna az igazságot. A történelmi botrányokat a csupán szónokló igazság gyengesége tette megtörténhetővé.

Nem fogtuk meg a halálba-hajtottak kezét; nem álltunk melléjük a menetbe.

Önként nem vállaltuk a börtönt, a hazugság ellenében. Keresztények – tömegünkben – nem tettük ezt; a példát ráhagytuk néhány példa-emberünkre.

Az őskeresztények még személyükkel fizettek – mi már csak képviselőink által. Helyetteseket állítottunk az együtt-halásra, a velük-szenvedésre, a következetes igehirdetésre.

Most aztán itt az ideje – talán ocsúdva, talán szégyenkezve – eredendő jussunkat, a másként-cselekvést személyes tulajdonunkba végre visszavenni.

Aki csak a tilalmakat tartja be, hiába engedelmes az isteni tiltásnak, még nem keresztény, ne higgye. Az lehet a félelem passzivitása – legtöbbször önös óvatosság. Ami biztosabban minősít: a szüntelen felszólítás, a sürgető, énünkben fogant parancs, valamit megtenni. Ez a szabadságunk. S éppen ebben vagyunk még kezdők, bizonytalanok.

Az élő Isten egykor betöltötte az első keresztények érzőlelkét. S korunkban zajlik az élő Isten gondolati honfoglalása. S amit tudunk, az kötelez.

Nem mondom: ne beszéljünk. Azt mondom inkább: már a szemünk állásából, a fejforgásunkból, a leghétköznapibb gesztusainkból is kitessék: mi az, amivel és ami szerint élünk, s mi az, amivel és ami szerint nem.

S ehhez semmi köze a szenvelgő pillantásnak, a fennen-hordott főnek, az édeskedő kegyességnek, hanem ennek köze van a figyelmes tekintethez, az odahajló nyaktartáshoz, a feltűnés nélkül odanyújtott egy pohár vízhez.

Itt és most (és persze mindenütt és kétezerben is)

ne prédikáljunk hosszan    –    de rövid úton adjunk valamit

ne az egész ország terhét akarjuk a vállunkra venni „általában”   –    miközben a szomszédunk éhen hal, nagyon is konkrétan

ne a csoportot ítéljük meg    –    hanem az egyes ember önvalójára nézzünk

ne halasszuk holnapra, ami ma aktuális – viszont a holnap gondját ne ráncigáljuk át a mai napra

ne engedjük, hogy a leértékelt pénz fölülértékelődjön bennünk    –    mégis, a mások nyomora nagyon is fájjon

ne imádjunk és ne gyűlölködjünk a politikában sem    –    bárha szükséges a világos választásunk

ne áhítozzuk a különféle bosszúkat, elégtételeket    –    ámbár a gyilkost határozottan le kell fognunk

ne diktáljuk a törvényt    –    hanem csöndben kövessük azt

ne törjünk uralomra    –    elég, ha nem uralkodhat gonosz rajtunk

ne erőszakoljuk    –    csak kérjük a világot.

ne essünk kétségbe    –    de azonképp bárgyú eufóriába sem

ne tagadjuk    –    merjük megvallani a kísértő szomorúságot

ne szomorkodjunk tovább    –    ha az öröm olykor ránk talál mégis

ne féljünk a „magyar” szótól    –    de el se koptassuk méltóságát úton-útfélen

ne fosszuk meg rangjától nemzetünket    –    csak éppen az Isten országa fölé ne helyezzük.

Tanuljunk szeretni: ha már nem-szeretni egymást minden különleges oktatás nélkül is ennyire megtanultunk.

(1991)

Bartal Klára: Örökkön égve

Velem vagy még az estéli imákban,
Kenyérszegésben, őszi reggelekben,
Mikor a napfény birkózik a köddel
S levele hullik sudár törzsű fáknak.
Rád gondolok a terített asztalnál,
Mellettem állsz az úrfelmutatáskor,
Neked írom a verset és az arcod
Rezdüléseit követik a rímek,
Elismerő szavadra szomjúhozva.
És hozzád mérek mindenkit köröttem,
Bátorító kézszorításod várva,
Nem szabadulva erős köteléktől,
Mert egyek vagyunk élve, vagy halálban –
Hiába porlik tested messzi földben.