Vásári ballada
Egy cigánymeggyfa, meg egy japánakác
egy fekete fényfa, meg egy vándor danász,
maga elől magát addig rejtegette,
mígnem a másikat megszerette.
Mineműségére nézvést a cigánymeggyfa madonna
volt (és gyönyörű), a japánakác meg bonc lett volna,
de annyira csélcsap volt, hogy véle bevásált
volna Buddha is, hát úgy szólt, nem csinál rossz vásárt,
s danásznak adja inkább, mondván, ott kevesebb
bajt csinál, mint másutt, majd megénekli az eget,
hetet-havat összehord csillagról, földről, holdról,
s addig, addig gajdol vadul és bolondul,
míg nappallá nem bolondul.
No, persze, Buddha jó volt, s nem hagyta üres kézzel
elmenni, megrakta kaviccsal, csillagfénnyel
a fiú zsebeit, kezébe egy-egy napot, holdat
adott, meg szívrengő-szót, hogy majd szív-, s szódobolhat.
A cigánymeggyfa felől meg Buddha azt rendelé,
hogy terítsenek augusztust lombjai fölé,
a nappali ég legyen bőre égbolt-színe,
az éjszakai meg szeme, haja szene.
S hogy a hulló csillag ne égjen semmivé,
csillag-csúszdának a Tejutat lehelé
a hasa alá, a lábai közé.
A japánakác meg csak gajdolt, gajdolt,
erről, arról, földről, óceán-sóhajról,
csillagrengés-fútta ember-levélről,
mit egy csillag szele sodort le az égről.
Gajdolt, gajdolt, gajdolt, mivel gyönyörűség volt.
De íme elakad. Az égen új égbolt,
augusztus kelt föl épp: fényes üstökösök,
hulló csillagok suhogtak, combjaik között
a Tejút pöndör lángja zúgott, hömbölödött.
Buddha meg úgy döntött, világosság leszen,
napláva kettejük közt, ha majd reménytelen
nézik – éj s nappal egymást – napvilághabja
tükörképeik egymástól elragadja,
s a másiknak odaadja.
Ezért: bár éjjel éj, ezért: bár nappal, nappal,
az augusztusi éj éjjel is mintha nappal,
az augusztusi éj, mintha nappal lenne,
zúg, fénylik, morajlik, partján egymással szemben
két fa ég, leveledzik, az éj és nappal szerelme.
