Fodor Ákos: Vallomás és javaslat

Már fáradt vagyok

megbocsátgatni – kérlek,

inkább ne bánts meg.  

Elekes Ferenc: Két lépésnyi melegért

Látod-e, tél jön megint,
hó-tollát fosztja a szél az égnek,
s a bundás gesztenyeárus
ott simogatja meleg edényét
az utcasarkon.

Valahol elveszett a Nap,
csak az útjavítók tüze ég
forró fekete hengerekben
fortyog a szurok,
s az emberek arra térnek
két lépésnyi melegért...

Van úgy, hogy bennünk is hull a hó.
Hosszú, emberi útjainkon
lobogó, szép szó is van elég,
de vajon a melegéért
lépünk-e mindég közelébb?

Várnai Zseni: Asszony a tükör előtt

Te tudod csak, és tükröd, hogyha reggel
gyűrt, fáradt arcod onnan szembenéz,
hogy, mint almáriomon a gyümölcsöt,
kikezdte már szépséged a penész.

Mint téli alma fonnyadsz észrevétlen,
bőröd rugalma enged, meglazul,
olyanná válsz, mint kép a múzeumban,
mikor repedez rajta a lazur.

Szemed gödrén szorgalmas pók tanyázik,
s hálót bogozva egyre, egyre sző,
kerek kis állad szögletekbe csorbul,
s ajkad sarkán két mély barázda nő.

Próbálod elhazudni önmagadnak,
s arcod tündéri szépre bűvölöd,
fakó hajad aranyszínekbe mártod,
ívesre rajzolod szemöldököd,

és homlokod mögül el, messze űzöd
emlékeid mardosó méhraját,
ne szúrjanak, s ne csordítsák a könnyek
keserű, sós, mardosó harmatát.

Mert ellenség a könny, csak egyre vénít,
s öregnek lenni izzó fájdalom,
mikor a lélek görcsösen tapad még
hiú, mulandó földi vágyakon,

mikor a lélek nem tud elpihenni,
s nyűtt testruhádat forrón perzseli,
s kigyúlva tőle, mint egy éji fáklya,
keservedet világgá lengeti.

Hiába minden! Lassan elsötétül,
üszökbe hamvad, ami fáklya volt,
hagyd könnyedet hát esőként omolni,
a sírás sok vészes tüzet elolt,

törd össze tükröd, és a végtelenség
időtlen tengerén bámuld magad,
ahol az évek lassan elgyűrűznek,
és ami szép volt, mindig szép marad.

Simonyi Imre: Tizenkét vallomás, utószóval

                                                   

Egy éve hogy nem írtam verset néked,
s a kék ruhád óta nem láttalak.
– Hát úgy látszik, hogy mégiscsak lehet
versek nélkül is élni. S nélküled.
Érdekes. Igen, talán lehet.

Csak épp nem érdemes.


2.

Örökké várlak, és mégis
minden érkezésed rajtaütés.


3.

Én a múló időt már rég nem
órákkal vagy napokkal mérem,
hanem az egyik vagy a másik
elválástól az új találkozásig.


4.

Hát mondd, nem sírnivaló,
hogy még mindig ilyen avas,
ásatag módon,
— mint a dürgő fajdkakas —
tollammal bűvölöm a nőstényt?


5.

Hát mégis az volna a szerelem,
hogy aki kell, az kell,
nem azért: amilyen,
hanem annak ellenére, hogy bármilyen?


6.

Olyan vagy — amilyen. De én is.
Így hát ne várd — az égre —,
hogy miattad essek
valami szellemen kívüli terhességbe.


7.

Ki nékem mondja: „csak te” — azt jelenti:
házát, mezejét, családját felejti
s oldott saruval, húnyt szemmel követ.

(De van-e nő, ki olyan rangot áhit:
Homérosztól, hogy jó Krúdy Gyuláig
befogadja a szentek egyessége?)


8.

Hogy átöleljelek, vagy beléd rúgjak?

Ma már tudom:
mint két iker annyira hasonlíthat:
mint két fürt, amely egy tőről fakad.

Ha egy tő termi:
egytövű indulat.


9.

Mióta elmentél szívem:
azóta nemcsak én,
de magányosabb lett a kivert bölény,
a szegény rongyosabb,
hajszoltabb az üldözött.
S eggyel több a rémregény.


10.

Az űzött ifjúkor
lakatlan szigetet
talált ki — menedékül.

S lásd jött idő,
mikor csupán veled
népesítettem be
azt a szigetet.


11.

Hol van már az a sziget, s az a szigetlakó?
S hol van a „mi” s a „miért” – amit tettél?

Csak az maradt meg, amit jelentettél:
menekülést is, meg menedéket,
törést, lendülést, s pár verstöredéket.

S talán ott fönn a hegyen azok a délelőttök.


12.

…őrizlek, mint rögeszmét a csendes eszelősök.


UTÓSZÓ

Barátném, meglásd, lehet végül két ember,
aki — akár jutalmul, akár büntetésül —
de megérdemli egymást.

Simonyi Imre: Levél barátomhoz

Tudod
egy napon majd
mindent megbocsát az ember.
(Csak épp
semmit el nem felejt.)
- És ezen a napon
az ember megöregszik.

S egy napon majd
megtudja az ember
hogy mindenki közelebb áll a másikhoz
mint hozzá bárki is.
És ezen a napon
megérti hogy magányos.
- És azt hiszi hogy meghasad a szíve.

Aztán eljön az a nap is
amikor az ember már képes
a dolgoknak pontosan akkora
fontosságot tulajdonítani
amekkorát valójában megérnek.
S akkor a dolgokat
mellékes mozdulattal
- anélkül hogy meghasadna a szíve -
leírja a kiadás rovatba.

Ám ezen a napon valamiképp
körülbelül vége is a világnak.

Fodor Ákos: Axióma

A szeretésen

k í v ü l  minden emberi

tett: romépítés.

Pablo Neruda: XVII. szonett

Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő
vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:
úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző
dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.

Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,
és virágai fényét magába rejtve hordja,
szerelmed tette, hogy testemben él sötéten
a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre,
gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek,
így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,
csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én,
oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen,
oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.

Somlyó György fordítása

Fodor Ákos: Gyöngy

Szeretlek, mondom. 

– Látod, már ez a nap sem

kelt s telt hiába.

Csoóri Sándor: Viszi a szél a fákat

Lassan már szégyenem lesz s világító kudarcom
ez a szerelem; kő, mely virágok közé zuhan –
Állok a szenvedés boltajtajában,
a tavasz alvilági kapuiban.

Szerettem ezt a földet; az ideges tűz rémületét,
az elképzelt angyalok zuhanását,
de most én zuhanok, s fejedtől talpadig
oly nagy az út, oly megsemmisítő a magasság.

Mi hajszolt eddig magam ellen és ellened?
Tán az öröklött szegénység bosszúja szállt a vérben,
mely mindig hódítani űz, s ha nem hódoltál, féltem
a sár grimaszától, s a szádtól is, hogy eltemet?

Viszi a szél a fákat, mint a füstöt,
s tested emlékét is… Szeretnem kell, mi így rohan
s mi így hagy el; szeretnem a Napot:
rám tetoválja arcod, büntetésül is boldogan.

Juhász Gyula

„ Már annyiszor döbbentem meg halálos

Mély döbbenéssel a csodán, hogy élek!"

Szent-Gály Kata: A kegyelem

Te soha többé nem leszel nyugodt,
S nem lesz tiéd a nyárspolgári béke,
Mert beléd hullott az Isten vetése,
És azt kitépni nem lehet,
Vagy nem mered,
Mert érezed, hogy éned jobbik része.

Azt megteheted, hogy soha se kapálod,
Hogy letaposod a kihajtó ágat,
Hogy nem öntözöd,
-  de Harmat is van,
és néha, akaratlan
meglep.

És valahogy elindul benned
Egy gondolat, egy szó, egy meglátás, egy semmi –
S amit már kezdtél elfeledni,
Vagy letagadni, duzzad, újra él.

A gyökér,
A mag,
Beléd szövődik és szállá fakad,
És vakmerő kalandra bátorít:
Kilépni önmagadból,
Az átlagosból
-komolyan venni azt amit hiszel.

Tulajdonképpen mért nem kezded el?

Elekes Ferenc: A nagy csönd

Milyen szépen jött be hozzám
ezen a hajnalon a Csönd,
puhán jött, tapintatosan, mint
aki nem akar zavarni,
lábujjhegyen jött, kis ujját
odatette a szája elé, lassan
lépegetett felém, föltűnés
nélkül, hogy is mondják,
amikor így jön valaki,
lopódzva szinte, de
nem tétovázva, andalgott
talán, hozzá sem ért
a kilincshez, nem is sejtem,
miképpen tudott bejönni
a becsukott ajtón,
semmi zörrenés a záron,
lába sem érte a földet,
nem botlott bele az
ajtónál felejtett cipőmbe,
helyén maradt az üres
váza is, amelybe valami
virágot akartam tenni
néhány hónappal ezelőtt, csak
kiment a fejemből, most
itt áll előttem mosolyogva,
nézzük egymást
zavartan, mondanám, fogadjon
örökbe engem, törődjék
velem, mert éppen
elárvultam a nagy
várakozásban, nem jó
a bizonytalanság, már
nem hiszek abban, hogy
jöhet valami más
moccanás, amiért
érdemes lenne megöntözni
a hervadó violát.

Elekes Ferenc: Így-úgy

Mint esővíz,

könny,

vagy a bánat;

néha minden

úgy összegyűl -

Nem jó ilyenkor

így,

egyedül -

Lukács Flóra: Rózsaszín

Azt kérted, a szigeten találkozzunk,
reggel nyolckor,
pedig előző este
hajnalig együtt voltunk.
Nem volt kedvem elindulni,
nem szerettem a reggeli nagy beszélgetéseket,
de belementem.
Végig te beszéltél,
huszonöt percig figyeltem is,
aztán már csak arra gondoltam,
mennyire kívánok egy rózsaszín vattacukrot.
Túl sokat akartál.
Nem tudtam mit kezdeni az egésszel.
Leginkább untam.
Egyébként is túl korán volt.
Csak néztem a hátad mögött
az árust, ahogy a cukrot a gépbe önti,
és a hurkapálcára tekeri
a hömpölygő anyagot.
Gyerekek és párok kezében
fújta a szél a kék és fehér,
hosszabb, rövidebb szálakat,
ahogy harapták,
egyre szebbnek láttam őket.
Egy óra múlva szakítottunk.

Rainer Maria Rilke: Ősz

Hull, hull a lomb, távolokból suhan,
akárha hervadnának égi kertek;
tagadón száll, az élettel perelve.

S hull a nehéz Föld, éjszakákba dermed,
csillagözönből magányba zuhan.

Mindnyájan hullunk. Ez a kéz lehull.
S nézz bármi mást: mindenben ez lapul, lásd.

Valaki mégis fölfogja e hullást
gyöngéd tenyerén – mondhatatlanul.

Szabó Ede fordítása