Pilinszky János: Igen, a lomb

Igen, a lomb ragyog,
a lomb tovább ragyog,
és te úgy függsz e televény
előterében, akár egy gyümölcs.

Holott ember vagy, holott ember voltál,
útszéli Isten.

Sebestény-Jáger Orsolya: Április

Roskatag felhők tornácán a Nap átszűri fényét.

Álmos a délután.

 Megrostált hittel lettem zarándok vándor-utamon

az örök Golgotán.

Csak ülök a járdán, a járdaszegélyen. Mezítláb-hittel,

akár egy kisgyerek,

s fenn az égbolt már egészen mélykék.

Aznap virágeső hullott a háztetőnk felett.

Jász Attila: (árnyék)

Magam mögött húzom
az árnyékom, súrlódik
az aszfalton, noha suhan-
nia kéne, el ne kopjon

még idő előtt, el ne szakad-
jon a szerelmes viszony,
ami összeköt a lenti és a
fenti világgal, amíg, amíg

csak lehet.

A nap gondolata

A halál nem az élet végét jelenti majd számunkra, hanem lehetőséget, hogy találkozzunk személyesen Jézussal, aki készíti nekünk is a helyet maga mellett. Születésünk és halálunk elkerülhetetlen kezdő- és végpont földi életünkben. Krisztus feltámadása által bizonyossá vált, hogy a halál csak egy vessző, és van folytatás.

Prókai Árpád: Ne féljetek!

Az angyal így szólt az asszonyokhoz: „Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Nincs itt, feltámadott!” (Mk 16,6)

Az asszonyokról azt olvassuk, hogy senkinek nem mondtak el semmit, mert féltek. Még mindig féltek, mert az igazi húsvéthoz nem elég az üres sír bizonyítéka, nem elég az angyali szó, amely Jézus élő voltát hirdeti, és az Ő üzenetét adja tovább, hanem elengedhetetlen a találkozás magával az élő Úrral. A többi evangéliumi leírásból tudjuk, hogy sem az asszonyok, sem a tanítványok nem hittek addig és nem adtak tovább semmit, amíg Jézussal nem találkoztak, amíg Ő fel nem kereste őket, amíg Ő maga meg nem jelent nekik.

Ma is kevés a húsvét reggel fénye, kevés a lelkész igehirdetése, vagy bárki bizonyságtétele. Csak akkor ébred húsvéti hit a szívedben, ha találkozol az Élővel! Csak akkor válik valósággá, nem elhallgatható, hanem továbbadandó igazsággá számodra a hír: Jézus él, üres a sír!

Pilinszky János: Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,

hajnalfele a ravensbrücki fák.

És megérzik a fényt a gyökerek.

És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,

és megszünhetett dobogni szive –

Harmadnapra legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.

Húsvét 2019

Áldott ünnepet kívánok minden kedves olvasómnak!

Bódás János: Húsvéti hit

Bármit beszéltek, hitetlen Tamások,
a húsvéti hit győzedelmes marad.
Az Úr feltámadt, vallja millió szív,
s nem roskad össze semmi súly alatt.

Én nem hajlok a hitető beszédre,
világcsalók előtt se hódolok,
de tördelvén a titok néma zárát,
csak azt hiszem, amit megtapasztalok.

De mit nem érzek vak, süket kezemmel,
s hová nem ér el káprázó szemem,
lelkemmel látom azt, amely ha szárnyal,
nem ér nyomába gyarló értelem.

Én hallom, mit súg virág a virágnak,
bár hangjának fülemben nincs nyoma.
Értem a tavasz illatos beszédét,
s érzem Istent, bár nem láttam soha.

S bár győzött a bűn, mikor a keresztről
lelkeket mosva hullt alá a vér,
mégis hiszem a Krisztus diadalát,
s tudom, hogy feltámadt, mert bennem él!

Ő áll mellettem könnyben és mosolyban,
amíg az élet rögeit töröm,
nyugodtan tűrök, mert tudom, hogy vár majd
egy új élet s fenn mennyei öröm.

E hit vigasztal minden megtiportat,
özvegyet, árvát, sír felé menőt,
gyermeket-vesztett, zokogó anyákat,
s aki beteg is, ebből nyer erőt.

Az Úr feltámadt, vallja millió szív
s nem roskad össze semmi súly alatt.
Bármit beszéltek hitetlen Tamások,
a húsvéti hit győzelmes marad!

V. Berecz Irén: Én voltam

Én voltam Júdás, ki Jézust eladtam,
És voltam Péter, aki megtagadtam.
Az emlékezés félénk és homályos:
Voltam kézmosó, gyáva, vad Pilátus.
S aki ordított az „Ecce homo” képen:
Én voltam az a csúf, üvöltöző ember.
Én kiáltottam, hogy feszítsd meg,
És felbömbölt rá a megvadult tömeg.

S ami megront bennem kacagást és álmot,
Én mondtam ki a legborzalmasabb átkot,
Hogy az ő vére fiaimon s rajtam!
Ó, be jó most, hogy fiatlan maradtam…
Így csak engem ér az a szörnyű átok,
Meg azt, kivel egy életúton járok.

És cédrus voltam büszke Libanonban,
Aranyos hajón hozták törzsem onnan,
És álmodtam, hogy Isten templomában
Belőlem lesz a szent, új frigyláda.
És jaj … szívemen kin emléke reszket:
Belőlem ácsolták a keresztet.

A szög voltam, mely szent kezét átverte,
A vas voltam, mely dárdává merevedve,
Átsuhant fájó, meggyötört szívén.
/Ó, szörnyű álom, hogy mi voltam én/
és én voltam ott, feszítve a fán,
csúfolt bolond … de mégis jobbja mellett.

Ó, most is hordja vállam a keresztet,
Szíjostor sújtja hátam és keblem.
Csőcselék gúnyja hahotáz felettem,
De kacaghatnak rajtam a bolondok,
Meggyötört szívem csendes, néma, boldog…

Mert akkoron, a Golgota hegyén,
Jézus szelíden áthajolt felém,
És nekem súgta mosolyogva, halkan:
„bizony mondom neked
velem leszel a paradicsomban!”…

Cseri Kálmán: Jézus halálának jelentősége

Alapige: Mt 27,45-54

Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség lett az egész földön. Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: "Éli, éli, lamá sabaktáni!" azaz: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" Néhányan az ott állók közül, akik hallották ezt, így szóltak: "Illést hívja." Egy közülük azonnal elfutott, hozott egy szivacsot, megtöltötte ecettel, nádszálra tűzte, és inni adott neki. A többiek pedig ezt mondták: "Hadd lássuk, eljön-e Illés, hogy megmentse." Jézus pedig ismét hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét.

És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadoztak. A sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. Ezek kijöttek a sírokból, és Jézus feltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek.

Amikor pedig a százados, és akik vele őrizték Jézust, látták a földrengést és a történteket, nagyon megrémültek, és így szóltak: "Bizony, Isten Fia volt ez!"


Igehírdetés

Nagypéntek hajnalban ért véget, az a vallási per, amit Jézus ellen indítottak. A Nagytanács Jeruzsálemben mint statáriális bíróság, halálra ítélte Őt, mivel Isten Fiának vallotta magát. Reggel átkísérték a római helytartóhoz, ott meg azzal vádolták, hogy a zsidók királyának mondja magát. Pilátus látta, hogy Jézus ártatlan, és meg akarta menteni, végül azonban mégis megerősítette az éjszaka hozott halálos ítéletet, és így még aznap, pénteken délelőtt Jézust keresztre feszítették, s vele együtt két gonosztevőt is.

Ma nem a nagypénteki történet valamelyik részletét szeretném kiemelni, hanem az egészet szemünk előtt tartva azt vizsgáljuk meg, mi volt a jelentősége Jézus Krisztus kereszthalálának, és hogy mérhetetlen szenvedése, teljes magárahagyatottsága, iszonyú lelki és fizikai fájdalmai között is, hogyan viselkedett Ő.

Erre a két kérdésre a rövid válasz így hangzik: Jézus kereszthalálának kozmikus jelentősége volt. Az egész világra kiható jelentősége.

A másik kérdésünkkel kapcsolatban érdemes megfigyelni, hogy Jézus ebben a helyzetében is valami különös figyelmességgel, szeretettel vett észre mindenkit, aki körülötte volt, és akin csak lehetett, segített.

I.
Mit jelent, hogy Jézus halálának kozmikus jelentősége volt?

Az Újszövetség több helyen ír erről. Különösen Pál apostol hangsúlyozza. Egy idézetet hadd olvassak. Ez írja az apostol: "Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy Jézusban lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által. Titeket is, akik egykor Istentől elidegenedtek és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most viszont megbékéltetett emberi testben, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé." (Kol 1,19-22).

Miért kell megbékéltetni az embert Istennel?

Azért, mert háború van. Az ember fellázadt Isten ellen, szembefordult Teremtőjével, ellensége lett Istennek, és ezt a lázadást Isten igazsága miatt az Ő igazságos ítélete kell, hogy kövesse. Ebbe viszont mindnyájan belepusztulnánk. Ezt az ítéletet vállalta magára Jézus. Ő nem lázadt az Atya ellen soha, de oda állt, ahol a mi ítéletünket végrehajtotta Isten, és Isten - ahogy az Ézsaiás 53. részében olvassuk - Őt büntette meg minden vétkünk miatt. Őt sújtotta az Ő ítélete. Ez a valódi oka Jézus kereszthalálának. A célja pedig, hogy megmentsen minket attól a szörnyű ítélettől, amit provokáltunk Istennel szembeni kihívó magatartásunkkal.

Aki ezt a tényt hiszi, annak azt ígéri Isten az Ő igéjében, hogy igazzá nyilvánítja. Mert Ő az ítéletet nem hajtja végre kétszer. És mivel a mi halálos ítéletünket szenvedte el Jézus a kereszten, beleértve a pokoljárást, a kárhozatot, ezért ezt az ítéletet azon, aki Őbenne hisz, már nem hajtja végre. Aki mindezt nem hiszi, annak magának kell elszenvednie megérdemelt ítéletét. Ez a Biblia summás tanítása, és ez a mi hitünknek a biztos fundamentuma.

Jézus tehát az egész emberiség bűnének a büntetését szenvedte el, ezért nincs fogalmunk sem arról, hogy mit jelentett az Ő golgotai kínhalála és az előtte való szenvedés, és amikor valaki azt mondja: az Úr Jézus sem szenvedett annyit, mint én, akkor nem tudja, milyen súlyos istenkáromlást és mekkora valótlanságot mond.

Nem tudjuk elgondolni, mit jelent az: az egész embervilág minden bűnének Isten igazsága szerint megérdemelt büntetését elszenvedni. Ez történt a kereszten. És a maga "adagját", bűnbocsánat adagját az kapja meg, aki ezt hittel komolyan veszi, és éppen ezért jelentkezik a neki szükséges bocsánatért. Aki úgy véli, hogy nincsenek bűnei, vagy nem szorul rá erre, vagy ez az egész mesebeszéd, annak viszont magának kell elszenvednie azt, amire rászolgált.

Mivel Jézus az egész emberiség bűnének a büntetését szenvedte el nagypénteken a kereszten, mivel Isten igazságának tett eleget, mivel megengesztelte Isten méltó haragját, megbékéltette Istent velünk és minket Ővele. Pál apostol boldogan írja több levelében: emberek, vegyétek már komolyan, hogy vége a háborúnak. Nem haragszik Isten. Megbékéltette Krisztus az Ő vére által - ahogy itt olvastuk. Az Ő testével, halálával, engesztelő áldozatával megbékéltette, új világhelyzet állt elő.

A legfrappánsabban a második Korinthusi levél 5. részében írja ezt Pál apostol: "Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel! Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne." (2Kor 5,17-21).

Mivel Jézus kereszthalálával minden benne hívő előtt megnyitotta az Istenhez visszavezető utat, és mivel az Ő halálának az ereje az egész történelemre kihat, és az teljes értékű, végérvényes elégtétel volt, sőt éppen a Kolosséi levélben olvassuk, hogy Jézus kereszthalála totális győzelmet jelentett a démonvilág felett is, ezért mondjuk, hogy az Ő kereszthalálának kozmikus jelentősége van. Ezt mintegy szemléltette Isten azokkal a különös jelenségekkel, amelyek nagypénteken Jézus haldoklásával és halálával egy időben történtek.

Ezeket olvastuk itt a Máté evangéliumában. Olvastuk, hogy déli tizenkettőtől délután háromig teljes napfogyatkozás következett be. Utána földrengés támadt ott, ahol ritkán szokott lenni. A földrengés miatt a Jeruzsálemet körülvevő dombok megrepedeztek, és mivel ezekbe a puha kőből való domboldalakba vájtak sírkamrákat, megnyíltak a sírok. Néhány megnyílt sírból csodák csodájára néhányan feltámadtak. De ami a leginkább megdöbbentette a vallásos embereket, hogy a templomban a szentek szentjét lezáró hatalmas vastag függöny tetejétől az aljáig meghasadt.

Mindezek a jelenségek fontos üzenetet hordoztak. Ez a részleges feltámadás arra utalt, hogy Jézus már a halálával legyőzte a halált és megnyitotta a halottak birodalmát. Olyan szép, ahogy a Jelenések könyvének az elején Ő mondja: "nálam vannak a halál és a pokol kulcsai."

Ennek a függönynek a meghasadása pedig arra utalt, hogy megnyílt az út a bűnös ember előtt a szent Istenhez. Ahova addig benézni sem volt szabad, ahova csak évente egyszer a főpap mehetett be, kezében az engesztelő vérrel, esedezve Isten bocsánatáért, oda most már mindenki mehet közvetlenül, Jézusra való tekintettel. És Őreá való tekintettel az igazságos Isten irgalommal várja azokat, akik hiszik, hogy Jézus áldozata, érvényes rájuk nézve is.

Nem véletlenül történtek tehát ezek az események. Azt hirdették: nem kell többé állatáldozatokkal próbálkozni, hogy megengeszteljük Istent, mert Jézus egyszeri és tökéletes áldozata egyszer és mindenkorra engesztelést szerzett. Isten jeladásai voltak ezek a különös jelek arról, hogy Jézus kereszthalála az egész mindenségre kihat.

Ugyanakkor neki fontos az egyes ember, és az Ő halálának a kozmikus jelentőségét kinek-kinek személyesen lehet és kell a hitével elfogadni, magáévá tenni.

II.
És hogy milyen fontos volt Jézusnak mindig a kis ember, még szenvedése közepette is, ennek az evangéliuma nagy bátorságot és sok reménységet adhat nekünk is. Csak néhány részletére hadd utaljak a szenvedéstörténetnek.

Amikor a Gecsemáné kertben letartóztatták Jézust, Péter a reá jellemző módon a kardjához kapott és csak úgy találomra odacsapott a Jézus elfogására érkezett tömegbe. Valaki felordított, és utólag derült ki, hogy egy Málkus nevű szolgának levágta a fülét. Jézus azonnal rendre utasítja Pétert, és még itt is van ereje arra, hogy tanítsa a tanulatlan tanítványt és azt mondja: tedd el a kardodat! (Jn 18,10). Nem kell itt handabandázni. Nem tudod, hogy ki akarom inni azt a poharat, amit az Atya adott nekem?

Vagyis Jézus azt mondja: itt sokkal több történik, mint ami látszik. Mit akarsz te egyébként is egyedül egy katonai csapattal szemben? Itt nem az a helyzet, hogy ezek miatt nekem most szenvednem kell. Itt egy örök isteni terv valósul meg feltartóztathatatlanul, lépésről-lépésre. Ezt sem te, sem más nem tudja megakadályozni, de nem is kell, mert az Atya adja nekem a szenvedések poharát, és én engedelmesen az utolsó cseppig kiiszom azt. Az Atyát láttatja Jézus ezzel az engedetlen tanítvánnyal. Közben meggyógyítja a sebesültet, akit baleset ért. Fontos neki ez a szolga is.

Nem sokkal ezután Kajafás kihallgatási termében vallatják Jézust, és ott már felpofozzák, leköpik. Közben Péter kinn az udvaron esküvel letagadja, hogy ismeri Jézust. Amikor a Mestert átvezetik az udvaron, tekintetével megkeresi ezt a gyalázatos tanítványt, és azt olvassuk: rátekintett az Úr Péterre. Péter utána keserves sírásra fakadt.

Nem tudjuk, mi volt abban a tekintetben, és nem kell az ilyesmit találgatni. De az bizonyos, hogy Jézus szívében nem az volt, hogy ezek után rád nézni sem tudok, vagy pillantásra sem méltatlak. Ellenkezőleg: ebben a nyomorult, elesett állapotában is megkeresi ezt az engedetlen tanítványt, aki utána tud sírni a bűnén. És aki tud sírni a bűnén bűnbánattal, az elindult a bocsánat felé vezető úton. (Lk 22,61).

Jézus már a kereszten van, és haldoklik. Egyszer csak halkan megszólal, és azt mondja az egyetlen tanítványnak, aki egészen a keresztig hű maradt, és ott állt János a kereszt alatt: "Fiú, ez a te anyád!" és azt mondja Máriának: "Asszony, ez a te fiad!" Ezek jogi szakkifejezések voltak, amiket a végrendeletekben szoktak használni. Ez azt jelentette, hogy mivel az özvegy anyáról a legidősebb fiúnak kellett gondoskodnia, a legidősebb fiút pedig most kivégezték, ezért utolsó erejével is rendelkezik, hogy legyen gondviselője az édesanyjának. (Jn 19,26). Miközben az egész emberiség bűnterhe reá nehezedik, neki fontos egy síró özvegy, aki az anyja.

Még egyet hadd említsek.

Szintén a kereszten, talán csak percei voltak hátra Jézusnak, amikor alig hallhatóan megszólal a vele együtt megfeszített egyik gonosztevő: "Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba." Ez az ember komolyan vette, amit Jézusról hallott, hogy Ő az, akinek mondja magát. Éppen ezért neki nem fejeződik be az élete ezzel a szörnyű kínhalállal, és segítséget kér tőle. És mi Jézus válasza? "Bizony, mondom néked, ma velem leszel a Paradicsomban." (Lk 23,42-43). Még az utolsó pillanatokban, utolsó erejével is kegyelmet oszt, és az üdvösségbe utal be valakit, akit csak Ő utalhatott be isteni teljhatalommal.

Jézus halálának tehát az egész világmindenségre, az egész embervilágra kiható áldott hatása van, de külön-külön személyesen élhetünk ennek az áldásaival. Ugyanakkor bizonyosak lehetünk abban, hogy akármilyen állapotban vagyunk, Ő szemmel tart, számon tart, és számíthatunk a segítségére.

Mi következik mindebből? Néhány egyszerű gyakorlati örömhírre szeretnék utalni.

1. Ha Jézus kereszthalála minden benne hívő előtt kinyitotta az Istenhez vezető utat, akkor számunkra létkérdés, hogy tudjuk: ezen az úton vagyunk-e most. Mert Jézus azt mondta, hogy ez az egyetlen út, ami az életre vezet. Az összes többi a pusztulásba visz. A kárpit meghasadt, a szentek szentje nyitva van, lépj be!

Minden nagypénteken el kellene olvasnunk a Zsidókhoz írt levél 10. fejezetét. Ott Jézus Krisztus kereszthalálának a következményeit sorolja fel a Szentírás. Három mondatot hadd idézzek belőle: "Isten akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra." (10. v.). "Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket." (14. v.). "Mivel pedig, testvéreim, teljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelhez Jézus Krisztus vére által, azon az új és élő úton, amelyet Ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az Ő teste által; és mivel nagy papunk van az Isten háza felett, Jézus; járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől. (19-22. v.)

Együtt szerepel ezekben a mondatokban Jézus halálának az egész világra kiható jelentősége és áldása, és a hívő egyénre kiárasztott áldás.

2. A másik, amin érdemes elgondolkoznunk: Ha ilyen fontosak voltak Jézusnak szenvedései közepette is kis emberek, és mindenkinek a baján segített, akit látott, s aki hozzá fordult, akkor ne kételkedjünk abban, hogy Ő ismer minket is, számon tart, szemmel tart, és bizalommal fordulhatunk hozzá akármilyen segítségért.

Ha egy balesetet szenvedett szolga, egy gyalázatos tagadó tanítvány, egy síró özvegy ilyen fontos volt neki, és egy egész életét elrontott gonosztevőt még az utolsó pillanatokban üdvösséggel ajándékozott meg, mert az kérte tőle, akkor merjünk mi is sokkal nagyobb bizalommal és bátorsággal kérni.

3. Jellemző-e ránk ez a jézusi lelkület, ami nem önmagával foglalkozik, hanem még szenvedései közepette is másokkal?

Jellemző-e ránk, hogy nyitva van a szemünk és a szívünk mások nyomorúságát észlelni, és mozdul a kezünk, és tesszük, amit tehetünk: adunk? Tudjuk-e, hogy ilyenkor mindig csak továbbadunk valamit abból, amit mi is úgy kaptunk Istentől?

A nagypénteki evangélium az, hogy az Istenhez vezető út újra nyitva van. Induljunk el, vagy lépegessünk sokkal bátrabban ezen. A nagypénteki evangélium az, hogy Jézusnak minden kis nyomorult, magunkfajta ember fontos. Sokkal nagyobb bizalommal bízzuk rá magunkat!

Ezek után az következik: készek vagyunk-e, vágyakozunk-e, szeretnénk-e ilyen lelkülettel élni egy lelketlen világban, Jézus szeretetével. Egy mohó, kapzsi világban berendezkedni arra, hogy bármit szívesen továbbadok abból, amit én is úgy kaptam.

*

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, bocsásd meg, hogy oly sokszor mi is csak magunkra nézünk, áldozatnak tekintjük magunkat, tele van a szívünk panasszal, elégedetlenséggel, zúgolódással.

Köszönjük, hogy felnézhetünk most lélekben a te keresztedre, és elszégyellhetjük magunkat. Köszönjük, hogy neked mindig fontosabbak voltunk mi bűnösök, mint önmagad.

Valljuk, Urunk, azt, amit te mondtál nekünk: nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért. Köszönjük, hogy az életedet adtad értünk akkor, amikor még ellenségeid voltunk.

De köszönjük, hogy megbékéltetted az igazságos Istent velünk, s köszönjük, hogy mi is megbékélhetünk Istennel. Bátoríts minket erre. Segíts minket sokkal nagyobb bizalommal fordulni hozzád. Köszönjük, hogy rád hivatkozhatunk, és tereád való tekintettel fogad minket gyermekeivé az Atya.

Könyörülj rajtunk, hogy Isten gyermekeiként töltsük el a testben hátralevő időnket. Abban a nagy szabadságban, hogy mindazt, amire szükségünk van, tőled megkapjuk, és szívesen adunk tovább másoknak.

Könyörülj rajtunk, hogy az áldozatnak, a hálaáldozatnak a jó illata hadd legyen jellemző az életünkre.

Ámen.

Rákos Sándor: Sirató

Milyen zuhanások ezek, jaj, miféle kopácsolás,
mintha szálfákat döntenének valahol,
baltás emberek özönöltek nemrég erre, szolgafélék –
rút szolgák, Kajafás szolgái, gonosz tekintetűek,
hová özönöltetek hajnalidőn?
Zuhanásoktól és rossz-ütemű kopácsolástól rezegnek a fölaggatott edények,
dézsákban moccan a víztükör
s ereszünket a fecskék is odahagyják.
Miféle jelek itt ezek, miért hunyorog a Nap szeme,
mire készülnek a poroszlók?
A Názáret-beli Mária vagyok én,
Erzsébetnek húga és Józsefnek, az ácsnak felesége –
reggel van, állok a ház előtt, vállam a kapufélfának vetem,
úgy várlak, fiam, hogy majd fölbukkansz az utca végén az olajfánál.
Kissé hajlottan jársz, mert mostanában fáradtnak látszol,
de mikor fölpillantasz a hosszú lépcsősor magasába
s reám ismersz kék átalvetőmről,
mosolyogsz és meggyorsítod a lépteidet.
Mi van veled, drága fiacskám,
régen jártál itthon,
apád is, én is nagyon aggódunk miattad.
Itt most zuhanásokat és kopácsolást hallani,
még a fecske is elszállott az ereszről –
jaj, csak nem történt valami bajod, kicsi fiam?
Azért féltünk téged apáddal,
mert te fegyvertelen létedre is
ujjat mersz húzni azokkal,
akiknek kard csörög az oldalán –
Jézus, kedves jó fiam, mi dolgod néked Kajafással?
Mikor kicsi voltál még, karomon emeltelek,
köldökig érő pici gyolcsinget adtam rád;
olyan finom, áttetsző bőröd volt,
látni lehetett alatta a vér lüktetését.
Mindig a magasan csüngő gyümölcsök kellettek neked,
apád nem győzött kapaszkodni utánuk,
két kézzel nyúltál a telehold almája után is!
Ilyen voltál csöppkorodban már,
de azért mi nagyon szerettünk,
óvtunk a hűvös fuvallatoktól, mert bizony gyöngécske tested volt –
ó, be nehéz egy minden bajra érzékeny gyereket fölnevelni!
Ki hitte volna rólad, amint a porban guggoltál testvéreiddel,
hogy egyszer bevonulsz Jeruzsálembe
olyan dicsőséggel, ahogy eddig még egyetlen király sem!
Lásd, Jézusom, örülnöm kéne ennek,
de az én torkomat valami szorongatja, s ha lopva apádra pillantok,
úgy látom, az övét is.
Mi egyszerű emberek vagyunk, fiam, mi nem értünk a te dolgodhoz,
nekünk az volna jó, ha maradtál volna a szakmádban apád mellett,
ő szegény nehezen győzi már a munkát egyedül,
szeme, karja gyöngül s ha végképp kiöregszik
a műhelyt kire hagyja?
Úgy gondoltuk, te itt maradsz velünk,
ha a többi testvér kiröpült a fészekből,
hiszen olyan anyás voltál kiskorodban, s úgy szeretted a kertünket meg a házat!
De hát nem így lett, nem maradtál itthon, nem nősültél,
ficánkoló kicsi unokákat nem raktál az ölembe –
ó, jaj, meddő ág vagyok én,
hajtásomnak hajtása nem sarjad,
haszontalanul vágyakozom meny és unoka után, ha te nem akarod!
A halál most itt járkál a ciprusok alján,
leselkedik az élőkre,
ó, fiam, fiacskám, be szeretnélek magamhoz szorítani erősen,
be szeretnélek eltakarni kék átalvetőmmel,
be szeretnélek biztos méhembe visszavonni,
hogy elrejtselek hatalma elől!
Ezt gondolom, fiam, ma pénteki napon kora reggel,
kiszaladtam a nagy kopácsolásra, a kapuban állok,
az időt nem tudom, mert ez a bolond kakas összevissza kukorékol,
az őr ma néma s a Nap sem olyan, mint máskor.
Be kéne mennem, be is megyek már, meg kell fejnem a kecskét,
kiengednem a tyúkokat, fölsepernem az udvart
és tenni sorban a nap dolgait
(mert jó a munka, hidd meg, az zsibbasztja el a fájást a szegényben!)
megyek már, megyek, bármily nehéz itthagynom a kapufélfát,
az utcát, melynek végén az olajfánál föl kellene bukkannod,
a reményt, hogy már messziről meglátlak,
megyek be a tyúkjaimhoz és a kecskémhez –
de jaj, asszonyok szaladnak az úton, integetnek,
nekem integetnek az asszonyok, engem hívnak,
indulok már, futok feléjük, Veronika is köztük van,
kendő nélkül jön, kezét tördeli, térde meg-megbicsaklik,
s most látom csak, tántorognak a többiek is, mintha súlyokat cipelnének,
tántorognak és sírnak mind, zokognak –
ó, most értem már a kopácsolást, most értem a sötétülő Napot,
most értem a jóslatokat és a csodákat,
Jézus, szerelmes fiam, most értelek meg először!

Bella István: Csönd

És majd besüpped az ég,
megroskad, összetöpped,
s mint elhagyott sírokon,
elgazosodik a földön az éj.
Csönd lesz, és mégsem lesz csönd ez,
mert nem lesz, mi mérje a csöndet,
csak zajtalan némaság, arcbafagyott lehelet, csönd.

Hol lesz akkor barátom a porhadt
temetők nyugalma, lesz-e ember,
síró nénike a fák közt, mekegő
kikötött kecske, béklyózott bárány a fűben?
Lesznek-e méhek?
Lesz-e még valaki – ember – ki a bomlást
elmúlássá szelídíti?

Csak csönd lesz, csönd, s a csöndben

Döglegyek, keselyűk, hollók
– zajtalan keringő bolygók –
a Föld felett.

Hajnal Anna: Mondd, mit adjak neked

Mondd mit adjak neked, mi lenne méltó?
mondd mi lenne elég?
boldog vagyok szegényes kincsemmel,
legalább mind tiéd.

Az első légy, ki mélyen vándorolva
a múltba jöjj velem,
gyerekkoromba míg csak visszalátok,
a táj tied legyen.

Járj bennem úgy, mint ismerős vidéken,
hol nem riaszt sötét,
ahol öröm a patak halk folyása,
a tündéri nevetés.

Neked adom az erdők lehelését,
érezzed arcodon
a várakozó csöndet, amely ébreszt
s mely veled oly rokon.

az el nem jött csodákért mind a könnyet,
a sok gyerekpanaszt,
eltitkolt kínt előtted mind kimondom,
te megbocsátod azt.

Ismerj meg így: a tisztaság csak vágyam,
s a rend csak ideál,
csak fegyelem, hogy nem inog a lábam,
bár roskadoz a váll.

S most kincsemmé vált minden, ami bűn volt,
mert neked vallhatom,
ítéletedre - vess el, avagy tarts meg -
magamat megadom.

Beke Sándor: Ember a havason

          Ilyés Márton emlékére

A havason élt.
A hegyet őrizte,
a fenyvest, s az üres házakat.
Amikor pihenni mentem
hétvégi nyaralónkba,
félénken közeledett a kerítéshez.
Koccintani hívtam,
de ő inkább kísérőmül szegődött
s a csapásokban megmutatta
a vadnyulak, az őzek
s a medvék nyomát.
A halk zörrenésekre figyelmeztetett,
s a madárdalokra,
a havas lélegzetvételére.
Amikor hallgatott,
szíve azt dobogta,
hogy a Hargita szent,
magasztos épület:
falai a hű székelyek,
ablakai a meggyötört lelkek,
cserepei a szakállas fenyvesek.
Halk szóval vallotta,
hogy ez a hegy lelkiismeret:
havasi virágcsokor a lélek asztalán.

Este, amikor kiültem a teraszra,
észrevettem, hogy a kerten túl,
az öreg házában petróleumlámpa ég —
de most sötét az ablak.
Mióta elment,
éji neszek táncolják körül kis tanyáját,
s kertjében teli tüdővel lélegzik a havas.
Kezében petróleumlámpát lóbál,
s azzal világítja nekünk
holdtalan éjeken az ösvényt,
a másik kezében havasi virágcsokrot tart,
s ő az, aki a Szent Hegy fölött, az égen,
hargitai nótát dúdol a csillagoknak.

Parancs János: Például

Az az összhang,
ami volt, nincs már,
s többé soha nem lesz.

Örökös lépéshátrányban.
Ahogy a törvény betűjéhez
szigorúan ragaszkodó szerencsétlen,
úgy cselekedni.

Ritmus-zavarban.
Csökött hűség a veszendőhöz.
Együtt zuhanni vele.
Lángolni magányosan a kiégett gyepen.

Kortyolni az izzó, poros levegőt.
Kortyolni a lüktető ürességet.
Kortyolni az áradó, zavaros mocskot.

Elfogadni az odalökött alamizsnát.
Jóízűen elfogyasztani a maradékot.
Megvetni és megérteni a határokat,
a pöffeszkedők kicsinyes silányságát.

A vérlázító vádakat
szótlanul tudomásul venni.
Háborgás nélkül elvonulni.
A magyarázkodást másokra hagyni.

Hiábavalót nem remélni.
Tudni azt, amire nincs vigasz.
Szabadon élni mégis.
Fűszálként örvendezni.