Csoóri Sándor: A csavargó elégiája

Nemcsak menni: elmenni kellett volna,
sóbánya-fényességű arccal
az egykedvűek poros menetéből kiszakadni
és kevesebbet hazudozni a testről,
ha már az örökélet is egynyári csak, mint a kapor.

Nemcsak sírni: siratni kellett volna
magamat, őszülő szeretőimet, siratni árulóimat,
a lassú züllést lombok közt, combok közt, nyíló szájban,
minden utcámat, ahol az éjfélutáni
mocskos esőkben is magammal háborúztam.

Hihettem egykor: nagy hinta leng fejemnél
méhekkel, városokkal, bodzavirágokkal föl-alá
s hogy az a villámló arc az égbolt ablakában az is az enyém.
Ha jó volt valami: ez a megvetni való képzelet volt a legjobb:
az útszéli istenülés sárban és levélszagban.

Csoóri Sándor: Ott még a Napé voltál

Megyek északra, föl, a hegyek felé,
hadd láthassam újra a Mátra
vörhenyes erdeit: a kék, a sárga,
a tűzvörös lepketábor helyét
a forráskút közelében. Ott még
sértetlen voltál: áthevült remekmű
a lombok alatt. A halál zuhanó fullánkja
nem rád esett – bele a szakadékba.
Megyek megnézni azt a szakadékot;
a szurokvirágok árnyékát körülötte.
S megyek tovább a medvecsont-szikla
előtt, a lassú kőfolyáshoz. Ott még
a Napé voltál: átsütött szoknyádon, rajtad,
gyönyöröd s húsod páráján; megyek
a fákhoz följebb, a berkenyebokor ezer szeméhez,
mert látni akarom, ami tégedet látott
s ami eltemethetetlen belőled azóta is.

Csoóri Sándor: Sokat beszéltem nektek

Sokat beszéltem nektek, túl sokat.
És rajongva is, mint aki mögött
ott áll mindig egy hársfaerdő.

És amit mondtam, mondhatta volna
helyettem Isten is, vagy az a nagyságos folyó,
mely töredék-hazánkon naponta átgyalogol.

De nektek csak a fél szívem kellett mindig.
Akkor is, amikor három se lett volna elég.
A sündörgő köd volt a ti prófétátok.

Híveim: árulóim, mi lett a nemes maradékból?
Zsoltárt éneklő szátok elpudvásodott, mint a cseresznyefám
s lusták vagyok a gyászban, lusták az örömben is.

Tél van, fagyos föld, botorkálok a semmiben.
Emlékiratokat kopog a lábam – halljátok-e?
Vagy csak ezt is én hallom, mint ki magának dödörészget?

Csoóri Sándor: Kezemben zöld ág

Kihabosodik majd újra a tavasz,
mint a folyton éneklő madár- szája
s a hantokat is körbeállja a fú,
de te már nem mosolyogsz többé
semmire, ami eleven lesz.

Viszek neked zöld ágat, csibés barkát,
újjongó gólyahírt a malomsánc alól,
ott fénylik rajtuk isten pillantása
s az első világgáinduló gyalogbogáré,
de te félrehúzódva már csak a falat nézed.

Ki tudja: túlélem-e gyógyíthatatlan zavaromat,
de én erre a legutolsó szemedre is akarok emlékezni,
erre a fekete lukakat égető szemedre:
száll az iskolai, meddő krétapor bele,
mintha a szétvert Karthágó pora csak most érne hozzád.

Nem hiszem, hogy a halál tehetségesebb nálam.
Nem hiszem, hogy a halál el tudna venni tőlem.
Látom magamat benned, mintha gyönyörű sebben ülnék:
kezemben zöld ág s mögöttem, ó, mögöttem
beláthatatlan terek: rámsötétedő túlvilág.

Sebestény-Jáger Orsolya: Mielőtt

                                             (Férjemnek) 

Mielőtt megszülettél – mielőtt megszülettem,
már vártalak valahol a végtelen peremén,
a létezés küszöbén vártál rám valahol,
mielőtt megszülettél – mielőtt megszülettem.

Talán csillag voltál, talán csillagközi csend,
talán felhőfoszlány sodródva számkivetetten,
s e sejtelmes sejtnélküliségben egyre kerestél,
 mielőtt megszülettél – mielőtt megszülettem.

Majd testté formáltattunk egymásért a térben,
testté – mert időtlen ideje szerettél,
s mert szerettelek már akkor, lényembe ivódva,
mielőtt megszülettem – mielőtt megszülettél.

Anga Mária: Egybekelnek

Az öregek az estét várják,
amikor észrevétlen marad a csend,
egybekelnek a hangok:
az ének, a nevetés, a sírás,
amikor a mozdulat fájdalma csillapodik,
s belefér egyetlen falrepedésbe,
ott vészelje át az éjszakát.
Feszülő pókháló a mennyezet.
Az évszakok kibélelik a szobát.

Az öregek a sötétet várják.
Lassú mozdulattal bújnak az éjszakába,
felmelegszik lábuk a fájdalomtól,
takarót húznak magukra: esti imát.

Szikszai Béni: Valaki vár

Egyre gyakrabban szorítja
szívemet a kérdés:
Meddig mehetek még?
Mögöttem tízesekkel mérem az időt,
előttem csak évekre futja már.
A másik sarkon tán valaki vár.
Minden eszközzel küzdök a máért,
s szorítva fut a holnap felém.
Az idő késő délutánra jár,
és valahol valaki vár.
Kitárja éltem másik kapuját.
Ahogy az elsőn magam léptem át,
itt is magamra maradok.
De Valaki vár,
s értem átszegzett karjaiba zár.

Sebestény-Jáger Orsolya: A vízen

(Mt 14,22-33)

Uram, a tajtékok óriások
szürkén hömpölyög az élet.
Köröttem korbácsos áradat
a hullámok az égig érnek.

Uram, a csónak ködbe vész,
arcuk az idő messze mosta.
Földig hajolt felhőkön át
fénylik fel eged, e csillag-rosta.

S ha Rád emelem tekintetem
elül a szél, a szárnyas lepel.
Feléd indulok, visz a víz…
Csak így nem süllyedhetek el.

Hervay Gizella: Ősz

Emberhez méltó fájdalmat hordozok
idegeimben.
Több ez, mint az ösztönök öröme;
mély zengés, egész valóm remegteti,
rezeg körülöttem a világ.
Vibráló fényből kottázok
szimfóniát.
Zeng az ősz is,
mély kürtön felharsan a tél, a közelgő;
nincs szükségem rá, hogy behavazza kínjaimat.
Fájdalmaim arra hajtanak,
amerre a társadalmat hajtja az idő,
fájdalmaim íjként kifeszítenek,
s előrehajítanak,
pontosan abba az irányba,
amerre a társadalom hajtja az időt.
Mint villamosok a reggelekben,
vibrál bennem az izgalom,
érzem, amint sejtekké alakul
bennem a teremtő akarat,
nyitott szívvel állok az ablak előtt:
kint zeng a reggel,
mély zengés, egész valóm remegteti,
rezeg körülöttem a világ.
Vibráló fényből kottázok
szimfóniát.

(1962)

Pethes Mária: Kiátkozottan

A templom sem menedék 

Betódul a terror 

letiporva szent igét 

És a felkoncolt biblia lapjain 

térdeplő reményt 

a senkik hada 

hátulról legyilkolja

Apáti Miklós: Megint

Igaz is, saját életem
Miért ne tenném rendbe?
Elválni, nősülni, — új család:
Az ember megpihenne,

Megülve új otthonában
Mesélne jövőt, ha lenne.
Jövőt kutató szemeivel
Bebámulna a végtelenbe,

Nézné saját hiányát hosszan,
Az ürességet, hogy nincsen benne
Épp az, az amiért... Tűzláng,
Leányláng, lángok nyelve —

Akkor fölállna. (Karosszékből?)
Poharat, bőröndöt kézbe venne.
Igen, az ember... És megint
Soha, valahová. Menne. Menne.

Petőcz András: Vissza a tengerhez

A tengerhez kell majd visszatérni,
hogy megint lélegzet legyen.
Legyen lélegzet – suttogom magamban,
és nézem a tengert – a hullámokat.

A tengerhez kell majd visszatérni.
Tiszta szó legyen – nyugalom.
És elmúljon végre a remegés,
a lepusztult szomorú félelem.

Megállok majd a tenger fölött,
a szikláról messzire – távolra látok,
látom megkushadni, ott lent, a világot:
a tengerhez kell majd visszatérni.

Apám arcát látom – nyitott szemek.
Aztán helyére kerül a koporsófedél.
De az az arc – harag és gyűlölet:
belülről mardos, mindig belőlem él.

Leonard Cohen: Boogie Street

Boogie Street

*

Ó, fény ura, ki ködbe vész,
Reád várakoztam.
Egy csókot adsz, ez az egész:
S a boogie az utam.

Egy kortynyi bor. Egy slukk sem árt.
Aztán indulni kell.
 Felhangoltam a vén gitárt;
Tele a fridzsider.
Egy dugó vár a semmiben.
Foglalt helyem van ott.
Vagyok, aki vagyok, s mindent
A boogie út adott.

Emlékeim közt őrzöm még
Szerelmem, testedet;
S a folyót és a vízesést,
Hol fürödtem veled.
Zavarban ott szépségedtől,
Megmostam lábaid.
Tanításod adott erőt,
Mert várt a boogie street.

Ó, fény ura, ki ködbe vész,
Reád várakoztam.
Egy csókot adsz, ez az egész:
S a boogie az utam.

Barátaim, ne féljetek!
Oly súlytalan a lét.
Vágyban fogant a testetek,
És vágyban ér a vég.
Habár a hús, s a vér titka
Bárhol olvasható,
Senki sincs, aki megmondja,
A boogie mire jó.

Ó, fény ura, ki ködbe vész,
Reád várakoztam.
Egy csókot adsz, ez az egész:
S a boogie az utam.

Egy kortynyi bor. Egy slukk sem árt.
Aztán indulni kell…

Domonkos Péter fordítása

Petőcz András: A fejedelmi parkban

 





               Turai Tamásnak 

A fák között, a fák között
meglapul a sűrű köd.
S a Kastély, a fák mögött,
fehér kabátba öltözött - - -

A hó: az lustán elterül,
az egész táj elcsöndesül,
s a Kastély: észrevétlenül
eltűnik a fák mögül - - -

Kiss Benedek: Míg nyílik a szám

Nem hagylak el, életem, élet,
míg nyílik a szám,
dicsérem a Földet,
a Földet és annak ostoba és bölcs
lakóit,
ostobák és bölcsek között is
jó itt.

Szép a virradat és szép az alkony,
jó, ha szélben pirul az arcom,
akár a gyümölcsök,
célt sem tudva,
s ha lehetne, megszületnék
újra.

Pedig a gazság
s az igazság
libikókája igencsak billeg,
ma jót eszünk és bízunk,
holnap gyász eszi szívünket,

szúrnak a percek tűlevelei,
de hálát adok minden napért,
s ha jön az az óra,
sajnálkozni fogok bizony,
hogy létem burkába
csak ennyi fért.