Szentmihályi Szabó Péter: Rendületlen levél, talánokkal

Sokat gondoltam rád. Kissé közhelyes, tudom. 

De igaz. Legtöbbször este hívtalak fel, 

néha hosszan hagytam kicsöngeni, 

máskor meg gyorsan letettem: féltem nagyon, 

más veszi fel. És talán jobb is volt ez így, 

mert mit is mondhattam volna ennyi idő 

után, amit csak azért hagytam elfolyni vakmerően, 

hogy ne érhessen vád, rádrontok egyhamar, 

aztán majd elhagylak, mint ki jól végezte 

dolgát. Én két évig vártam tehát, hogy nyugodt 

lehess, és én is nyugodt lehessek, igaz volt az, 

amit már akkor tudtam, amikor tudtad, amit 

én tudok, szavak nélkül is. Sokat szenvedtem azóta, 

(talán elhiszed), mert mindenért fizetni kell, 

és sokszor megbántam már a gyávaságom. 

A telefon pedig csak csöngött, és néha már 

azt gondoltam, külföldön vagy, máskor, hogy 

talán meghaltál, vagy talán megházasodtál, 

ami szinte ugyanaz, mert mindenben van 

valami időtényező, amely szerint lehet két évig 

várni, de nem feltétlenül tizenkettőig,

mert fárad az emberi akarat is, és 

nemcsak az ész, a szív is öregszik. 

Kissé zavart céltudatosságod és 

absztinenciád – ahogyan ott ittad az üdítőt – 

meg tudsz-e érteni ilyen előjelekkel? De éppen 

ez vigasztal: én, aki végig botladoztam 

életem, talán tőled kapom meg 

a feloldozást. Mert világok omlottak bennem 

össze, és persze épültek újak is, 

nehéz lesz ott majd elmondani mindent, 

veled szemben ülve két szünet között, 

mit mondhatna Yorick a Színészkirálynőnek? 

De mégis – talán sokat. Talán mindent. 

Nem is Yorick, talán csak Hamlet. 

(Mennyi talán, szeretnék biztosabbra menni, 

és mégis boldoggá tesz ez a reszketés, 

ez az igazi kéjenc élvezete: két évnyi csönd, 

két évnyi önkéntes rabság után – 

ez már alig fokozható. Emlékszel, egyszer 

ültünk egymással szemben egy étteremben, 

talán (már megint talán?) férfiasabb voltál 

a kelleténél, mert férfias vagy, ha lelkesedsz, 

és ha felháborodsz, én pedig hiú vagyok, 

szeretném, ha néha csak rám figyelnél, 

és elhinnéd nekem, félkézzel is lehet 

nagy dolgokat teremteni (vagy csakis félkézzel?) 

és akkor a másik kezed rám is bízhatnád talán, 

mert ring, ring még a tenger rendületlenül.   

Zelk Zoltán: Téli falevél

Itt lengek, ringok még a fán. 

Olykor még nap is süt reám. 

Ha szél fúj, meg-megremegek 

s testvéreim, a levelek 

búsan repülnek már tova 

és vissza nem térnek soha. 

Már itt a tél, már itt a köd 

s tán hó szitál a hegy fölött, 

de: még az ágon lengek én, 

magányosan, mint a remény…  

Pardi Anna: Volt egyszer egy ifjúság

Volt egyszer egy ifjúság. Múzeumi ütközet. 

Opus és cirkuláció. Látod, ifjan mennyi minden 

ért. Elmúlt a testi melegség igénye, az égi 

melegség járja át hőkezelt szíved heves, 

fegyelmezett ámenekkel.  

Volt egyszer egy ifjúság. Rettenetes súrlódások, 

ki tudja, hogy milyen legyek. Hasadt patákkal 

hasadt utak rohantak le, fantomképek a kényszeres 

ok-okozatok ördögén. A renitens, alvilági atomok 

renddé cirkuláltak mára már.  

Volt egyszer egy ifjúság. A zöldfülü várta, 

hogy zöldágra vergődjön benne az idő. S lett 

belőle dísz nélküli gally csontváz. Naturális 

opus. Tört idők egysége oly varázsgömbben, 

mi a szentháromságtól négyzetben forog.  

Volt egyszer egy ifjúság. A lefektetett textus 

fontosabb, mint a lefektetett férfi, vagy nő; - kinek, 

kinek. Légy androgün. Mindkét nem problémáját 

sebzetten ismerő, ki egyikkel sem él. Tudja már, 

aki Halandó, azt csak a Halhatatlan szeretheti 

Halhatatlanul.   

Pilinszky János: Summa

Ki üdvözűlten porladok a földben, 

Isten előtt kevésnek bizonyultam.

Kántor Péter: Egy fiatal párra

Amikor megtaláltam azokat a régi fényképeket, 

még a születésem előtti időkből, 

nem a nagymamákról, nagypapákról, 

nem a sok ismeretlen rokonról, barátról, 

hanem huszonéves anyámról és apámról, 

közös életük kezdetéről, 

úgy néztem azt a fiatal párt, 

mintha az etruszkokat, mintha az antik Rómát. 

Pedig hát mégiscsak a szüleim! igen, ők azok! 

És hirtelen szomorúság fogott el miattuk, 

sirattam őket, akárha a saját ifjúságomat siratnám, 

ahonnan örökre kiűzettem, 

ahogy a gyerekkoromból is fokról fokra, 

s ahová vissza már csak emlék-ösvények vezetnek, 

folyosók labirintusai egy-egy kitüntetett múzeumi terembe. 

Láttam: ledöngölt földön állnak biztatón mosolyogva, 

s rég múlt nap fényében ragyog rég hunyt szemük. 

Kiss Benedek: Míg nyílik a szám

Nem hagylak el, életem, élet, 

míg nyílik a szám, 

dicsérem a Földet, 

a Földet és annak ostoba és bölcs 

lakóit, 

ostobák és bölcsek között is 

jó itt. 

Szép a virradat és szép az alkony, 

jó, ha szélben pirul az arcom, 

akár a gyümölcsök, 

célt sem tudva, 

s ha lehetne, megszületnék 

újra. 

Pedig a gazság 

s az igazság 

libikókája igencsak billeg, 

ma jót eszünk és bízunk, 

holnap gyász eszi szívünket, 

szúrnak a percek tűlevelei, 

de hálát adok minden napért, 

s ha jön az az óra, 

sajnálkozni fogok bizony, 

hogy létem burkába 

csak ennyi fért.

Gergely Ágnes: Ábel üvölt

…zuhatagban a gyom vagy a nád: a lélek sorsa se jobb. Swinburne 

Amikor útnak indult az idő 

a szellem s az élet előtt, 

még nem hallhatta a világ, 

hogy Ábel a kertben üvölt. 

Mi volt ez a hang? csak félelem? 

vagy kénytelen felismerés, 

hogy egyszerre minden abbamarad, 

s ki melléd szegődik, a mélybe néz? 

Félholttá tesz majd a zuhanás, 

s benned a csillagtalan ég 

úgy marad fenn, hogy érzékeled, 

van erőd a halálra még. 

Van erőd az életre még, 

a hold alatt a táj inog. 

Szemed az éj nem oltja ki, 

nem oltják ki a Káinok. 

2015. január 1. 

Petőcz András: Zárójelvers op. 99.

((       A zárójel, miként a koporsó: fekszik bent a Mozdulatlan Öreg,  

         nem kiabál, és nem is vitatkozik. Megőrzi őt a Kicsi Kis Létező,  

         megőrzi, avagy felemeli őt, fel, fel az égig, ismeretlen magasságba, 

4       a hegycsúcsok fölé, de a házak fölé szinte bizonyosan.  

         Ki az, aki elfogad engem? Ki az, aki felmutat engem, győztesként  

         akár, fel, mind-mind a végtelen Világnak? Szavaimból ki fon majd 

         koszorút, kinek illesztenek a koszorúból koronát az ő homlokára? 

8       Olyan sok halál tenyészik körülöttünk, annyi fogcsikorgató akarat, 

         a gyűlöletből és a haragból felhőkarcolókat lehetne építeni, ezernyi  

         tornyot, bazalt talpú hidakat, ha lennének közös elszánások --- 

11     Olyan sok halál. Nem üzenek senkinek jobb hétköznapokat, csak  

         a Kicsi Kis Létezőre emlékezem: a nyakamban ül,  

         szaladunk bele az őszi falevél-zuhatagba. És ebben 

14     a futásban nincsen szomorúság, csak öröm van: boldogság, szinte --- )) 

Pilinszky János: Merénylet

Megtörtént, holott nem követtem el, 

és nem történt meg, holott elkövettem.

Csoóri Sándor: Menekülés a magányból

Házakat emelt körém a sötétség – 

s a házakban nem lakik senki. 

Fákat ültet körém a képzelődés – 

s a fáknak nem támaszkodik senki. 

Gyerekkoromból egy fekete kutya 

szaglászgat erre, habos a szája széle, 

fölnéz az égre 

s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér. 

* 

Nevetnem kell ezen a buta magányon, 

mint egy kitalált állatfajon, 

nem ezért születtem én a világra, 

nevetnem kell hát magamon. 

Egyetlen titkom van csak: szeretek élni! 

Nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet. 

A képzelt fák közé tévedjen be a Nap 

éles fejszével és sikoltó körfűrésszel. 

* 

Szükségem van az ifjúságra, 

mint útlevélre az utazónak; 

szükségem van a kezetekre, 

hogy minden magányt leromboljak; 

a szátokra, hogy a megromlott 

igazságokat porba köpjem – 

elvész a föld, ha nem élhetek 

boldogítóan s vakmerően. 

* 

Utak röppennek el szemem előtt, 

mint éjjel fénycsóvás bogárkák – 

El kell indulni minden útra, 

az embert minden úton várják. 

Nincs halálos érv a maradásra, 

csak a találkozásra s a kalandra – 

Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim, 

záporozzatok tavaszt a magasba!

Csoóri Sándor: Vadkacsa

Feljön a felszínre s úszkál, 

csőréről vízgyöngy cseppen. 

Fejét kapkodva nézi, 

nincs-e veszély 

a közelben. 

Nád zörren? Emberi hang szól? 

Sejtelmek szirénáznak? 

Bukik a vízbe vissza, 

mélyére halott homálynak. 

Úgy menekül 

s úgy merül el, 

minthogyha gyönyörűség 

s testi kéj volna a fürge, 

izgatott menekülés. 

Úgy menekül 

s úgy merül el, 

mintha a gyávasága 

lenne a harc: az ős-sors 

fordított lázadása. – 

Riadt madár, 

te menekülő, 

be irigyeltek rég: 

szöktem én is az élet elől, 

de nem volt menedék. 

Nem volt kék csöndű víz, 

nem volt halszagú mély 

s reám a küzdelem maradt, 

a folytonos veszély. 

Maradt a szembefordulás 

mindennel, ami van, 

hogy az eljövő jónak így 

megtarthassam magam. 

Lehet, hogy szép dacom, 

az is csak gyengeség, 

de hát ember vagyok: 

nincs másban menedék.

Böszörményi Zoltán: Útmutató az örökkévalósághoz

Ha a lélek halhatatlanságát 

kutatom magamban, 

a jelen-szülte gondolatba kapaszkodom. 

A test és a lélek csak addig egy, 

míg el nem választja őket 

egymástól a halál, 

mely ott van minden eddigi jelenben, 

és bennem is vigyázzban áll. 

Hirosimában, ha valaki 

farúddal üti meg a parki harangot, 

annak hangja összeköt a jelennel 

minden volt és lesz pillanatot, 

még akkor is, ha az erő, 

mellyel ezt a gondolatot gondolom, 

pusztán transzcendencia, 

ellentétben áll azzal, 

amit megtapinthatok. 

Sodródom az időben. 

Az örökkévalóságban szorongok.

Fekete István

" Lám, jó: jónak lenni. Megemelni a kalapot annak is, aki elesett, annak is, aki kopott és megfáradt, mert mindent, de mindent visszakap az ember: az ütést is meg a simogatást is."  

  

Szlukovényi Katalin: Az otthon melege

Amikor folyton elromlott a fűtés, 

és féltérden állva mutattad, hogy lehet 

benyúlni fakanállal a bojlerbe alulról, 

merre keressük a helyet, ahol a drótok 

érintkeznek, illetve most épp nem, 

azért is kell a szerszám, amivel 

gyöngéden és mégis határozottan 

eltalálhatjuk az érzékeny pontot 

– összességében romantikusabb volt, 

mint amikor megkérted a kezem. 

Éppen a konyha padlóján hasaltál 

totál kiütve a válásod után, 

és egy fakanállal próbáltad kikotorni 

az exeddel közös konyhaszekrény 

alól a nemtudommit a mocsokból, 

és én kérdeztem, hogy mégis mire várunk, 

te meg, hogy jó, leszel a feleségem, 

és tudom én, hogy ezt nem kellene 

kibeszélnem, velem se egyszerű az élet, 

de hát ott nem kezdődött el, ami 

ma is tart, hol, hová, mégiscsak össze, 

hiszen cirkulál ismét a meleg víz, 

s gyöngéden és mégis határozottan 

mindent megint a helyére rakunk.

Szlukovényi Katalin: Most

Ebédet főzök, fölajánlod, 

hogy felaprítod a petrezselymet, 

mondom, hogy jó, erre kimész, 

és tovább pakolászod a papírjaidat, 

negyedórával később utánad megyek, 

hogy arról volt szó, hogy fölaprítod 

a petrezselymet, mondod, hogy jó, 

visszamegyek a cigánypecsenyéhez, 

amíg sül, befejezem a mosogatást, 

úgy tíz perc múlva jössz fölaprítani 

a petrezselymet, mondom, kösz, már nem kell,

akkor kellett volna, amikor megbeszéltük, 

a főzésnek ideje van, ritmusa, szerinted meg 

az a gond, hogy nem mondtam, hogy most kell, 

mondom, akkor ezt most tisztázzuk végleg: 

MINDIG úgy értem, hogy MOST, 

a nők mindig is úgy értették, az anyám is 

ezért vált el az apámtól, mert nem győzte kivárni, 

amíg elmosogat, vagy megfürdet engem, 

végül jobban járt, ha megcsinálta maga, 

úgyhogy a jövőben, ha bármire megkérlek, 

mondjuk hogy fürdesd meg a gyereket, 

úgy fogom érteni, hogy MOST, akkor is, 

ha ezt külön nem teszem hozzá, a nyelv 

mindig tele volt kifejtetlen elemekkel, 

ha mindig mindent ki akarnál fejteni, 

még reggeli előtt kihalna az emberiség, most 

már te is begurulsz, hogy szóból ért az ember, 

ha azt akarom, hogy most, akkor mondjam azt, 

hogy most, ne terheljem rád az egész 

felelősséget, igenis, vegyem a fáradságot, 

és mondjam, hogy MOST, különben vethetek 

magamra, ha nem lesz időben megfürdetve 

a petrezselyem vagy fölaprítva a gyerek.