Németh Erzsébet: Akvarell

Az est,

pár narancsgerezd, 

tűz-szűrő- csillaggondolat, 

fáradt kézfejen dúdoló béke. 

Keszi Bálint: Hideg csempék

a valóság lassan feszíti fel 

szemhéjam párás üvegablakát 

az izmaimban körbefut a halandóság 

és a telefonom tompa hangjelzése 

egy csapással ránt ki mellőled az ágyból 

a lépcsőn lefelé minden fok 

egy újabb rúgás vissza hozzád 

a gerincemre mért ütések kiverik belőlem az álom emlékét 

a habzó közöny mosolyt formáz az arcomra 

talán már csak ez a talpalatnyi világ maradt nélküled 

az istenlét sugallata 

amikor nem tőled függ minden 

a fürdőszoba hideg csempéire gondolok 

amiket jobban szeretek reggelente 

mint az életemet nélküled

Trausch Liza: Megrepedt nád

" Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, 

a törvényt igazán jelenti meg." 

Ézsaiás 42,3  

Olyan csodálatos kép ez Jézusról. Nekünk az a bajunk, hogy a megrepedt nádat eltörjük. Számunkra értéktelen szemét. Ézsaiás 41,14-ben olvassuk: "Ne félj, férgecske Jákób!" A férgeket nem szoktuk becézni. Nulla, egy féreg senkinek nem érték, csak az Úrnak. Egyszer végignéztem a Bibliában, mennyi megrepedt nád élet van. Gondoljunk Péterre, mennyire repedt nád volt - és Kőszikla lett. Amikor a házasságtörő nőt Jézushoz vitték, mindenki eltöri, mindenki kövezni akarja. Jézus egy szóval se mondja: mit tettél, hova jutottál, hogy lehet így élni? Csak annyit kérdez: "Asszony, hol vannak azok a te vádolóid? Senki nem kárhoztat-é téged… Én sem kárhoztatlak: eredj, el és többé ne vétkezzél" (Jn 8,1011). A másik dolog vele együtt jár, hogy "a pislogó gyertyabelet nem oltja ki". Vannak olyanok, akik már pislognak. Kezdődik bennük a hit. Van olyan is, aki még pislog. A már pislogókat is a hívő ember hamar kioltja. Milyen kemény és kegyetlen tud lenni az ember egy pislogó gyertyabéllel. Valahogy másként mond valaki valamit, mint ahogy megszoktuk, és rögtön ott a gúnyos mosoly. Az illető soha többet nem fog megszólalni. Eloltották, ahelyett, hogy a két kezükkel védenék. Ha ott volnának mellette a teljes védő, megértő szeretetükkel, nem aludna ki. Jó volna körülnézni, nincs-e körülöttem pislogó gyertyabél, nem voltam-e úgy, hogy egy mondatommal eltapostam? Nincs-e olyan, hogy az Úré volt, és most elalvóban van? Már nem lángol, de egy kis élet még van benne. A lármás énemtől nem veszem észre, hogy egy ember elsőt pislog, vagy már utolsót. Jézus egészen más volt, mint mi.     

Forrás: Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." című könyvéből.

Németh Erzsébet: Reggelre

A nyár ágairól mosoly-bogyók hullnak… 

rájuk tapos kéjjel az éjjel, 

kicsi testüket loccsantva széjjel – 

Reggelre könny nő a fűszálakon.

Simek Valéria: Külön idő

Álmomban hívatlan vendégként 

érkeztél. Itt maradt velem 

párnád, paplanod. Hol van az 

az égbolt, melybe benne volt 

múltunk, jelenünk? A jövő 

ígéretét nem kaptuk meg. 

Parázs égett a talpad alatt,

nem tudtál egy helyben 

megmaradni, hajtott, égett 

benned a jelenlét. Magamban 

beszélek, leheletem kicsapódik 

az ablakra. Kérem, hogy segítsen 

valaki visszafelé élni. 

Szemüveglencsémre szárad a 

könnycsepp. Az együtt töltött 

idő végén jön a külön idő. 

Csak a volt lesz már, a 

lassú visszavonulás. 

Lehalkítom a nappalt, 

lekapcsolom az éjszakát, és 

elfújom sorban a csillagokat.  

Petz György: Röviden

Isten beszél Magában, 

Ez a Minden. 

Én beszélek Hozzá, 

Ez a hit. 

Ha velem beszél, 

Beteg vagyok. 

Ha nincsen Isten, 

Néma csönd van akkor.  

Naomi Shibab Nye: A biciklis

Egyszer egy fiú azt mondta nekem, 

hogy ha elég gyorsan görkorizna, 

nem tudná utolérni a magánya; 

a legjobb magyarázat, amit valaha hallottam

arra, hogy miért akar valaki bajnok lenni. 

Az jutott eszembe ma éjjel, 

miközben nagyban tekertem a Vilmos király utcán, 

ez vajon a biciklizésre is érvényes-e. 

Győzni, hogy lehagyd 

a nyakadban lihegő magányodat valami utcasarkon, 

miközben szabadon belebegsz egy váratlan azaleafelhőbe, 

rózsaszín szirmok közé, amik soha nem érezték a magányt, 

bármilyen lassan is hullottak le. 

Molnár Adél fordítása

Herényi Erzsébet: Nem én

   Nem én szóltam 

   Valaki más 

   Akiben mélyebb 

   Gyökerű a tudás 

   Aki már tudja 

   Minden tettéért 

   Csakis ő felelős 

   Hogy gondolataival 

   Teremt 

   És az út 

   A megismeréshez vezet 

   Aki mindenben 

   És mindenkiben létező 

   És a lélek csendjében 

   Felismerhető  

Zimonyi Zita: Itthon

Jöttem Európán át gáttalan egyakaratúsággal 

időhullámok áramlatával hajnaltól naphulltáig, 

jöttem az Alpoktól alagutak kígyócsapásain, 

jöttem egyazon alakban a Kárpátok útvesztőin 

kitágult világom jelzőtáblái és lámpái között 

azzal a csalfa bizonysággal és hű kétkedéssel, 

ami helyben is visz, haladásban is maraszt, – 

s amint szokásaimba igyekvő utam végén 

rám vetültek az unott város furakvó fényei, 

s kíváncsian vizslattak az életre éhes házak: 

érzékeim dobolni kezdték: itthon vagyok!  

Németh Erzsébet: Voltam…

Voltam… 

Lehettem volna… 

Tanít 

ki tanúságot 

nem tud már tenni… 

Ül az estben 

érzi: sötétül 

bár nem tudja 

hogy kívül 

vagy belül 

önmagán – 

Hajnali szakadék 

gyűrött selymét 

simítgatja álma… 

testvéredik 

a csöndhöz  

Kányádi Sándor: Előhang

vannak vidékek gyönyörű 

tájak ahol a keserű 

számban édessé ízesül 

vannak vidékek legbelül 

szavak sarjadnak rétjein 

gyopárként sziklás bércein 

szavak kapaszkodnak szavak 

véremmel rokon a patak 

szívemben csörgedez csobog 

télen hogy védjem befagyok 

páncélom alatt cincogat

jeget-pengető hangokat 

tavaszok nyarak őszeim 

maradékaim s őseim 

vannak vidékek viselem 

akár a bőrt a testemen 

meggyötörten is gyönyörű 

tájak ahol a keserű 

számban édessé ízesül 

vannak vidékek legbelül

Lázár Bence András: Hegytetők

Nem áltatom magam. Nem áltatsz. 

Jóllehet, voltak tévedéseink. 

A hallgatás végén szavak. 

Egy kabátban meleg test. 

Ha fázunk, hát beszélünk. 

Kint tél van, szobáinkban tavasz. 

Ha ígértél is, ha ígértél, mit sem ér. 

Ha volt ölelés, ha volt is, ha voltak szavak, 

ha voltak is rég jégtükörbe fagytak. 

Bereped alattunk a sok ígéret. 

Nem áltatom magam. Egy délelőtt 

tévedéseiben száraz kezeink. Egy nyak 

mögött valami más. Futnék távokat. 

Másznék. Pihennék az öled alatt. 

De ha volt ölelés, ha volt is 

nem melegít már. 

Egymásba fagytak légvételeink, 

egymásba fagytak, mint fenyő 

mint nyírfa lassú délelőtt. 

Ha fázunk, hát beszélünk. 

Szobáinkban múlt tavaszok, 

zsebeinkben száraz kezek, 

valaki egy nyak mögött motoz, 

a hallgatás végén szavak. 

Végig futok, körbe egy rakparton, 

pihennék egy kabát alatt, 

másznék hegytetőkre, 

nézni örök havat 

nézni örök romokat. 

De majd egy szép napon, 

egy emberibb délelőtt, 

egy fenyő, vagy akár nyírfa alatt 

két nehéz légvétel között 

elmesélem neked, miért nem 

olvadnak fel a hegytetők. 

Biblia

„Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék? Életemnek ereje az Úr, kitől rettegnék? … Megóv engem sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén, magas kősziklára helyez engem. Így hát fölemelt fővel állok ellenségeim között, ezért örvendezve mutatok be áldozatot az Úr sátrában, és éneket zengek az Úrnak.” (Zsoltárok 27:1,5–6)

József Attila: Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, 

Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska, 

Csorbát, töröttet s ami új, meg ép, 

Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! - 

S rászórni szórva mindent, ami szép.  

Dalolna forró láng az égig róla 

S kezén fogná mindenki földiét.  

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, 

Hisz zúzmarás a város, a berek... 

Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni 

És rakni, adjon sok-sok meleget.  

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, 

Hogy fölengednének az emberek!  

1922. november 12.

Albert-Lőrincz Márton: (A fehér kócsag)

Fehér kócsag, januárban,
itt maradt nyár hóruhában.

Törött lett volna a szárnya,
vagy csak lelke marasztalta,
udvarias maradásra,
s nem ment el annyi hiánnyal,
az ősz szoknyáját riszálva,
megannyi lármás társ rajában
innen, fázón és zsibongva?

Most tűnődik, milyen lett volna
közöttük odafönn, sorban
a harsány szárnyak surrogása,
idegen kikötők felett, nem itt maradva
gyűrt magányba.

Ma délután, amikor sétám
a partra vitt a havas járdán,
láttam meg sok réce között,
kicsit távolabb, mint egy fegyenc,
vagy egy félénk, magányos fegyőr,
az egri fehér kócsagot,
nem intett, lépve távozott.