Bella István: Szeptember

Üszkösödik az ég, ősz hull a fákról, 

elkékülnek az útszéli tüzek, 

a szerelem is elfullad, csupa zápor, 

de a fák még a szádtól füstösek. 

A nyár a földről lehámlik, mint a lélek 

a koponyáról, ha elalkonyul. 

Ráncosodik a levegő, mint az érett 

szilvák bőre, s a férges ősz lehull. 

Most kellenél, az akácos harákol, 

száz fa köhög, köpdösi a ködöt, 

ragályos csönd száll, e tbc-és tájból 

nem futhatok el, csak ha megszűnök. 

Most kellene a meztelen varázsló, 

ki ellen bármily rettenet kevés, ki, 

ha itt vagy, emberré varázsolsz, 

s könnyebb az ősz, mint a megsemmisülés.

Bella István: Sötétedik

Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna 

– becsukja szemét –, de csak magába mélyed 

az ég és a folyó, úgy néz napjára vissza, 

mint ahogy én szoktalak magamban nézni Téged, 

 mikor már este van, s megmosakodtam 

– megmosdattál szemedben, s az emberek, a könyvek 

mindennapos szutykát számról letörölted. 

Megfürösztötted homlokom a hajadban. 

 Mikor már este van, s nem tudok, akarok 

csak behunyt lélekkel ülni, s hallgatni, hogyan roppan 

a fatörzseken a kéreg, s találgatni, hogy 

a bőröm vagy a fa háncsa reccsen hangosabban.

Gál Sándor: Az alkony peremén

egy másik nap fénye majd 

eligazít e sokágú zajlásban 

önzetlenül magához emel 

és megajándékoz kegyelmével 

megélni s hittel e pillanatot 

a nyugalom szülte derűt 

hogy lesz erő a fölemelkedésre 

győzi a szív s az értelem 

együtt ezt az új próbát 

itt az érkező alkonyat peremén

Heinrich Heine: Memento

A hajad olyan fekete, 

a ruhád oly fehér: 

az ifjuság igézete 

az élettel felér.  

Ó, csal az ember élete! 

ki tudja, mi nem ér? 

Ruhád is lesz még fekete, 

hajad is lesz fehér...  

Babits Mihály fordítása

Kosztolányi Dezső: Egyedül

Magam vagyok, rám hull a végtelenség, 

a fák, a lombok ezre eltemet. 

Olykor fölém cikáznak még a fecskék, 

nem láthat itten senki engemet.   

A táj az ismeretlen mélybe kékül, 

nincs semmi nesz a lombokon, a fán 

s tűz-csókokat kapok a tiszta égtül 

Én, a merész és álmodó parány.   

Egyszerre az ősfélelem legyűr, 

a lég üres, kihalt a szó, a hang, 

s én sápadottan fekszem itt alant.   

A föld szorít s fölém végetlenül 

tágul ki, mint egy kék üvegharang, 

a végtelenbe nyúló kékes űr.   

1905     

Radnóti Miklós: Az Égivándor dala

Ha arcodat csillagfény melegíti, 

űr hidege szívedet nem dermeszti meg, 

s nem fáradsz el sohasem, 

mert az Út kiszabja életed 

a csillagok között, 

az emberek között, 

a sötétben, 

a Fényben, 

a szívekben, 

a Létben, s az Út vezet is, 

mert az lett a dolga, 

mit régen kiszabtak neki: 

lábad alá bársonyt tenni, 

lépéseid könnyen venni, 

nap-melegben árnyat lelni, 

s ha eljön az est 

a csillagok között, 

az emberek között, 

és meg akarsz pihenni, 

akkor bölcsőd lesz az Út, 

hol gyermekként ringva 

feleded a bút, 

s bűvös álomban 

homlokodra gyöngykoszorút 

teszek, 

gyengéden, szépen, 

mint régen, 

hogy bűvös álomban lásd, 

kit nem láthatsz napvilágnál, 

s előtte térdre omolj 

és erőt kérj tőle, Életet, 

hogy ha eljön a reggel, 

tovább vándorolj, 

mert utad szép és örök 

a Tündér-fényű csillagok között.   

Katona Béla: Az Úr jobban tudja…

„ Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az ÚR –: jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok. Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. Ha kerestek majd, megtaláltok engem, ha teljes szívből kutattok utánam.” 

(Jer 29:11-13)              

              Mi is gondolunk valamit magunkról, a jövőnkről, és az Úr is. Időnként egészen másképpen látjuk a dolgokat, mint Ő. Ha lelkileg mélyen vagyunk, akkor ez hatványozottan igaz lehet. A következő párbeszéd talán segítségünkre lesz másképpen látni önmagunkat, a helyzetünket és az Úr velünk való szándékait:     

„ÉN: Szia Isten!  

ISTEN: Szia.  

ÉN: Darabokra hullottam. Össze tudnál újra rakni?  

ISTEN: Inkább nem.  

ÉN: Miért?  

ISTEN: Mert Te nem egy kirakós játék vagy.  

ÉN: És mi legyen az életem szétesett darabkáival?  

ISTEN: Hagyd ott őket, okkal váltak le rólad. Ne foglalkozz velük egy ideig, aztán döntsd el szükséged  van-e még bármelyikre is.  

ÉN: Nem értesz! Én összetörtem!  

ISTEN: Nem, Te nem értesz engem. Te most éppen túllépsz, fejlődsz. Amit most érzel, az a növekedés fájdalma. Megszabadulsz a hátráltató dolgoktól és emberektől. Nem szétesel, hanem a helyedre kerülsz. Nyugodj meg! Vegyél egy mély lélegzetet és engedd, hogy leváljanak rólad a téged már nem szolgáló részek! Ne ragaszkodj többé ezekhez! Engedd leesni, elmenni!  

ÉN: Ha elengedem ezeket, mi marad nekem?  

ISTEN: Csak a legjobb darabok.  

ÉN: Félek változni.  

ISTEN: Folyamatosan ezt mondom: nem változol! HANEM VALAKIVÉ VÁLSZ!  

ÉN: Válok? Kivé?  

ISTEN: Azzá válsz, akivé teremtettelek. A fény, a szeretet, a remény, a bátorság, az öröm, az irgalmasság, a kegyelem és az együttérzés emberévé. Sokkal többet adtam neked, mint azok a sekély részek, amikkel azonosítod magad és amikhez annyi kapzsisággal és félelemmel ragaszkodsz. Hagyd ezeket lehullani! Én szeretlek téged! Ne változz! Legyél! Legyél az, akinek teremtettelek! Addig fogom ezt mondani neked, amíg nem emlékszel rá.  

ÉN: Akkor van egy másik rész.  

ISTEN: Igen. Legyen az ilyen!  

ÉN: Tehát…Nem vagyok törött?  

ISTEN: Nem, de megtörted a sötétséget, akár a hajnal fénye az éjszakát. Ez egy új nap.  Válj azzá, aki valójában vagy!”           

               Az Úr tudja, mi a terve veled. Olykor el kell engedni bizonyos dolgokat, embereket. Nem könnyű, de Tőle kapsz erőt ehhez is. Keresd az Urat imádságaidban rendszeresen! Bízz Benne és légy azzá, akinek Ő akar látni! 

***

 Imádság:  

Uram! Milyen nehezen engedek el dolgokat, embereket. Ragaszkodó vagyok bizonyos értelemben, pedig csak Hozzád kellene ragaszkodnom, mert a Tied vagyok, aki alkottál és a legjobbat akarod nekem. Taníts alázattal, imádságos szívvel, Rád hangolva élnem! Ámen  

***

A nap gondolata:  

Hinni azt jelenti, hogy semmi olyat nem várunk Istentől, amit nem ígért, de mindent nagy hittel várunk, amit megígért. Nem ígérte, hogy nem érnek szenvedések, tehát nem csalódom, ha próbák jönnek. De ígérte, hogy a benne hívő minden nyomorúság közepette is az ő jelenlétében marad.              

Forrás: Napi Ige és Gondolat

Boda László: Gondolatok Istenről - részlet -

Isten az, akivel kapcsolatban veszély esetén föl szoktuk függeszteni hitetlenségünket.

*

Korunk egyik tragikuma, hogy Isten nevét kisbetűvel írja, a semmit pedig nagybetűvel.

*

Más az, hogy Isten van, és más az, hogy számomra van.

*

És ha nem jutunk el Isten létének elismerésére, nem bennünk van-e a hiba? Az igazság eltéved érzéseink bonyolult folyósóin, és megfullad pszichológiánk hínárjában.

*

Hol is hagytuk el a logikánkat? Isten egyszer túl közel van, máskor meg túlságosan távol. Ha törvényeiről van szó, túlságosan is beavatkozik az életünkbe, ha anyagi bázisaink megalapozásáról, túl kevéssé. Vádoljuk, hogy nem adott elég szabadságot dolgaink irányításában, és számon kérjük tőle, hogy túlságosan szabadjára engedi az embert.

*

Felelősségre vonunk, holott csak kérdeznünk volna szabad. Elfelejtjük, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban Istennel.

*

Pilinszky János: Bölcső és nem koporsó

Elnézlek, mint egy gyermek és 

te megijedsz e pillantástól.  

Fenyegetők 

egy gyermek szemei, kivált 

lámpaoltáskor, amikor 

Isten esendő fényeit kioltják  

Ilyenkor csönd van, éjszaka, 

neked azonban nem kellene félned, 

gyerekkorom teneked bölcső 

és nem koporsó.

Fekete Ágnes: Érintések

„ Jézus azonnal észrevette, hogy erő áradt ki belőle, ezért a sokaságban megfordulva így szólt: Ki érintette meg a ruhámat?” (Mk 5:30)     

Van egy barátunk, Józsi. Ő egy olyan ember, aki a logikus gondolkodásban, számolásban, írásban akadályozottan született. Itt volt nálunk néhány napra. Egyik reggel arra ébredtem, hogy az ágyunk szélén ül, és ezt mondja nekem: aranyoskám, madárkám, jól aludtál? Elég furcsa érzés. A férjem mellettem alszik, és valaki azt suttogja: aranyoskám. Nem szoktunk hozzá az ilyesmihez. Egyáltalán, félünk az erős érzelmektől. Aztán a nagyfiúnkhoz is bement, és megsimította az arcát, ami pedig neki volt egy kicsit furcsa. Nevetett rajta. Talán az intézeti múltja miatt is van az, hogy nagyon szereti megérinteni az embereket, ki akarja fejezni nyitottságát és szeretetét. Meg aztán nincsen benne az a beépített gát, amit mi a „normál” életbe mindannyian működtetünk.  

Elmentünk együtt egy rendezvényre. Sokan voltak ott, óhatatlanul is meglökte egyik ember a másikat. Ezt megszoktuk, hiszen a metrón, meg itt-ott bensőséges közelbe is kerül az ember a másikhoz. A járvány őrületében furcsán meg is kérdőjeleződött mindannyiunkban saját intim határa: akarom, hogy megérintsenek. Vagy éppen nem? Mindenesetre Józsi ott is lazán odament kislányokhoz, és megsimogatta őket. Ettől aztán ők megijedtek. Talán a pénztárcámat akarja elvenni? - gondolhatták. Meg még sokféle furcsaság eszébe jut az embernek, ha egy felnőtt odamegy hozzá, és azt mondja, szeretlek téged, aztán megsimogat. Józsi bárkihez odamegy, és a lehető legtermészetesebb módon hozzáér. Szeretetet ad, szeretet kér. Aztán néha elkezd üzletelni. Órákat árul, cserébe csavarhúzókat vásárol. Ugyanakkor végtelenül érzékeny minden érzelmi rezdülésre.  

Ezekben a napokban egyszer férjemmel összecsattantunk itthon. Azonnal átölelt engem is, később együtt mindkettőnket, és mondta a mondókáját: szeretlek titeket.  

Eszembe jutott az a történet, amikor a vérfolyásos asszony megérintette Jézust. Mintha az éppen az ellenkezője lett volna ez a bennünk fel-felbukkanó furcsa szorongásnak, amit Józsi érintései okoznak. Jézus megérezte, hogy volt egy nő, aki hasonló szeretettel, vágyakozással érintette meg őt. Az érintés, ez a finom mozgás, mennyire más tud lenni, mint amikor a tömeg lökdös! Azok az érintések sterilek. De ezer közül is megérezzük, ha valaki ki akarja fejezni szeretetét.  

Micsoda görbe tükör ez minekünk! Pilinszky sora juthat eszünkbe: "Elnézlek, mint egy gyermek és te megijedsz e pillantástól. Fenyegetők egy gyermek szemei, kivált lámpaoltáskor, amikor Isten esendő fényeit kioltják… (Pilinszky János: Bölcső és nem koporsó)  

Van egy ember, akinek az a baja, hogy bárkihez odamegy, mert mindenkivel beszélgetni szeretne, és a legváratlanabb pillanatban megsimogat, és azt mondja, szeretlek. Nem furcsa ez? Miért félelmetes ez a gesztus? Miért riasztó ennyire, ha valaki szeretetével lefegyverez? Valószínűleg a sok rémhír miatt is, meg azért is, mert már annyian megöltük magunkban a kisgyereket. Már lelkünk mélyére, jó mélyre küldtük azt a valakit, aki szintén szeretne odabújni bárkihez, és azt mondani, szeretlek. A védtelen, pici gyermek-énünket nem engedjük szóhoz jutni, mert félünk, hogy akkor végünk lesz!  

Volt egyszer Jézus környezetében egyetlen nő, aki így, védtelen, icipici gyerekként ment Jézushoz.  

A gyerekek hisznek az érintés mágiájában. Tudják, hogy a kéz gyógyít, a simogatás valóságos erő. És néha nagyon furcsa dolgokat is művelnek. Megijedünk, ha ezekre később, felnőtt módon visszagondolunk. Ezt a bennünk élő gyereket tudja csak megszólítani Jézus. A harcossal, az erőssel, az önvédelmi reakciókkal nem tud mit kezdeni. Sokféle úton jutunk el a gyermeki létezéshez, de egy biztos: felnőtt páncélzatban nem leszünk képesek a hitre. Talán azért örülök annak, hogy Józsi itt volt, mert egy nagyon kemény és világos tükörben láthattam magam. És érdemes néha ezekbe a pontos tükrökbe belenézni!  

Jairus is belenézett akkor ebbe a tükörbe... hozzá ment Jézus, meg hozzánk is jön. 

Babiczky Tibor: Tavasz előtt

Valami különös neszre felriadsz. 

A szív? A gyomor? Csak a vízvezeték. 

Hajnali fél három. A fényszennyezés 

sápadt sávja dereng a toronyházak közt 

a látóhatáron. Fölötte keskeny 

szelet égbolt. Mint frissen feltárt 

bányaüregben az ércrögök, fakó csillagok 

ragyognak. Az éjszaka elnyeli a percek 

csillesorát; az éveket. És mind lent marad 

a mélyben örökre. A múlt leszakad, 

mint egy bányató meredek öble. 

Hűvös víz. Pár mozdulat. Kezek. 

Arra gondolsz, vágyakozva és lemondással 

teli, ami előtted már alászállt. 

És hirtelen felismered — néhány kezdetleges 

szót, egy gyerekruhát —, hogy ez volt az életed.

Murányi Zita: magántulajdon

a holdba sárga tűlevelek 

karmolnak az esti sugarak 

itt ülök a fény ölében és nézem a tájat 

ahogy magához öleli a virradat 

a fény ölében ülök 

és arcomhoz szorítom a holdat 

körülöttem egy univerzum sürög 

és lila fényébe mosdatja a tejutat 

itt ülök egy csillag száján 

és a tátongó sötétségből iszom 

az estéknek vége 

de a fénybe is elkísér a szomj 

ha ölébe ejtem sárga tutajom 

egy másik korong 

tört fényű mécse a napcsillókon 

fölragyog 

vagy ahogy fák körül a lomb 

bennem az isten szorul össze 

mint elidegeníthetetlen 

lelki magántulajdon.

A nap gondolata

Aki neked pletykál, rólad is fog.   

Takács Zsuzsa: Madarak

Még rémület fog el, hogy tervezem,  

véget vetek a veled való kapcsolatnak,  

de megfészkelt bennem a gondolat  

és ki fogja költeni tojásait.  

A gyönge csőrök szerelmem szétszedik.  

Először hűvös érintés aztán élesebb, gyorsabb,  

mindig ugyanott, követelőző, ellenállhatatlan  

vágy idegeimben: mindentől szabadulni.  

Rettegve gondolok eljövendő életemre.  

Nem volt senkinek közele édesebb,  

sötétbarna ajtók mögött a virrasztás veled –  

A végső nap után ujjongó hangzavarra ébredek.  

Először nem hiszem el, hogy közös  

időnknek vége, tompa türelmetlenséget érzek.  

Aztán visszaemlékszem a részletekre:  

a fekete szárnyalók kiszálltak belőlem.   

Révész Szilvia: Miről szólnak a találkozásaink?

„ A rágalmazó titkokat fed fel, azért a fecsegővel ne barátkozz!” 

(Péld.20:19)     

Hatással vagyunk egymásra. A találkozásaink, beszélgetéseink nyomot hagynak bennünk - és a másikban is. De mire használjuk őket? Miről szólnak a találkozásaink?  

Sok beszéd csak felszínes fecsegés. Nincs benne semmi mélység, gyakran parttalan és céltalan. Beszélünk, hogy elüssük az időt, s hogy leplezzük a valóságot. A felszínes csevegés valójában a mély hallgatás megfelelője. Esélyt se adunk arra, hogy a valódi kérdések a felszínre jöjjenek.  

Aztán ott vannak a “harmadik típusú találkozások”. Amikor kettőnk beszélgetésében egy harmadik ember lesz a téma. Kibeszéljük a titkait, továbbgondoljuk, érteni véljük a helyzetét, és így terjed a rágalmazás, pletyka. Hívők közt persze álszent módon szigorúan csak “ima-témaként”!     

Miért teszünk ilyet, miért árulunk el másokat? Néhányan csak azért, mert nincs gyakorlatuk az őszinte kapcsolódásban. Mások gonoszságból, kicsinyes bosszúvágyból, vagy mert saját kudarcaikat vélik kompenzálni mások nehézségeinek felemlegetésével.  

Mások beszélgetéseire nincs ráhatásunk - még akkor se, ha azok rólunk szólnak, kárt tesznek nekünk. Sajnos sokszor a szembesítés se segít, hisz az, aki előszeretettel beszél másokról, csak ritkán érzi át a súlyát és vállalja fel a felesősségét a szavainak.  

Az Ige azt tanácsolja, az ilyenekkel ne barátkozz, ne őt ajándékozd meg a bizalmaddal.  

Egy idősebb ember egyszer azt mondta: biztos lehetek benne, hogy az az ember, aki előttem felfedi mások titkait, másokról rosszakat beszél, az legközelebb ugyanolyan könnyedén továbbadja az én bizalmas közléseimet is valakinek, ha úgy adódik. Fájdalmas felismerés volt, ahogy azóta is fáj szembenézni a hasonló helyzetekkel. De felelős a saját szavaimért, tetteimért vagyok, hogy én mit osztok meg másokkal, hogy kivel osztom meg a szívemet, hogy miről szólnak a találkozásaim, beszélgetéseim.  

Szóljanak ma a találkozásaim arról, amit Isten szeretne elvégezni azokban! Ha kell, legyen bátorságom önmagamról, a valóságról beszélni. Ha kell, vegyem észre azt a másik embert, akit nem véletlenül sodort az Úr az utamba. Legyek a számára egy hírforrás helyett a bátorítás, a reménység, a szeretet, az öröm csatornája ma! 

Forrás: Napi Ige és Gondolatok