2022. július 12., kedd

Vidor Miklós: Jövevény




Megállsz majd az ajtó előtt 
becsöngetsz 
nem tudhatod 
milyen szemek várnak milyen szavak 
ha kiszolgáltatod 
védtelen arcodat 

A nélküled hozott 
törvény kerget tovább 
küszöbön habozó jövevény 
járván ajtóról ajtóra amíg 
neved nem hallod és megnyittatik 
az az egy amelyen többé ki nem lépsz

Bihari Sándor: Túléltem




Túléltem a halált, amely 
az én halálom lett volna, hogyha 
halál marad. Most énekel 
a toll kezemben. S nem tudom, kinek a tolla.

Szakács Eszter: Eső után

Tudja, hogy eső után indul el. 
Elhallgatott benne a szél, a tó. 
Áttetsző lett minden: füst vagy emlék, 
semmihez se hasonlítható.  

Tükrökre bízza régi testeit. 
Lábtörlőjén nedves levél hever. 
S egy csillagot még kitalál gyorsan, 
mert eső után indulni kell.

2022. július 10., vasárnap

Vas István: Majd









Ne gondold, hogy nem lesz több szép napunk: 
A nyár, a mi nyarunk, mely maga is 
Könnyek közt búcsúzik, még visszanéz ránk. 
Meglátod, meg fog könyörülni rajtunk 
És bőven kárpótol majd mindazért, 
Amit fukar marokkal elmulasztott 
Megadni elhanyagolt évadában. 
Meglátod, olyan megújult erővel 
Foglak ölelni, hogy méltó legyen 
Örökké termő, lángoló öledhez. 
A megkésett nap megújult heve 
Kajszínbarack hamvas színére barnít, 
Selyembársony bőröd ragyogni fog, 
Zöld lángú szemed tündökölni újra. 
Fekete lesz a hajad, fekete, 
Szemed alól eltűnnek mind a ráncok, 
És teljes szépségedben fogsz megállni 
Az előtt, ami szembe jön velünk. 
Én meg rád nézek s nem szólok, csak annyit: 
Hát meg kell lenni? Meg kell. Meg kell lenni.

Németh Gabriella: Ellentétek

Vannak szavaink az örömhöz 
és csak hangjaink vannak a beteljesülés pillanatában 

vannak könnyeink a szomorúsághoz 
és száraz a torkunk a kínban 

           Fohászkodtam a forrósághoz 
           és csigolyáimban újra a tél 

           könyörögtem a zúzmarához 
           és szememben éget a hőség 

           virágos mezőre mentem 
           és felsebeztek a száraz bogáncsok 

           a dermesztő fagyból menekültem 
           és tűzhányó ölében éget forró láva 

Takartam áttetsző fénybe csontjaimat 
és állok előtted talpig öltözötten

kezed vetkőztető mozdulatát várom 
hogy ne égessen csontig pőreségem

Somlyó György: Ma

                               Annának

A macska az ablakban ül A sötétség 
Lassan leszáll Az úton a fények 
Lassan kigyúlnak A fölfoghatatlan 
Űri és földi fölfordulás Összeroskadó 
Csillagzatok Szétbomló társadalmak 
Szerelemben őrlődő szerelmek 
Között még fölfoghatatlanabb 
Rendben egyensúlyoz ma is a Mérleg 
Természet és ember Világosság 
És sötétség között A sötétség 
Lassan mélyül A fények az úton 
Lassan erősödnek A macska az 
Ablakban ül Ma van Holnap 
Holnap lesz

Ihász-Kovács Éva: Kezek



Kezek 
egyszerűen egymásbafonódva 
Veszprémkülsőtől Budapestig 
Nem láttam csak ezt az 
egymásbamosódást ezt a 
biztonságot végtelen óta 
kezek igéző jelbeszédét 
Virágbilincsek tíz eleven vércsepp 
a férfitenyérben tíz szál rózsa 
jajongás ne hagyj el engem 
Nézem ahogy karolják egymást 
az ujjak egyetemes emberöltők 
kapcsolódnak így micsoda homológ-sor 
ahogy készülődik a kétszer-tíz-ujj 
őrizve-érezve egymást kapcsolódik 
lüktetés vérpályák rohanása 
legombolyított Ariadne-fonál 
ujjak egymásbahorgolt pikócsillagok 
Ennyi a tájból kezek virágoskertje 
füzér széttéphetetlen láncszemek 
ágak szerelem láncszemei 
Példa hogy mindenkinek így 
ilyen elengedhetetlen bizalommal 
kellene kapcsolódni a társak ujjaiba 
ember az emberrengetegben 
földrészek az évek gyorsvonatán 
karolnák egymást kő- erősen 
keresztülnyúlva óceánon 
karolnák kesztyűtlen egymást az ujjak 
Kezek a hosszú úton 
karok vasbeton-pillérei sziklaszilárdan 
a létezés önkéntelen vallomásai 
ahogy élnünk kellene igen 
örökké kellene így amíg elfogy a 
végtelennek-hitt de mégis 
győzhetetlen Idő kéz beszéljen 
hihető mozdulatokkal a kézhez

Takács Zsuzsa: Július, halálom, születésed

1


Tíz óra, tizenegy, 
kőzáporban, a tengerparton, 
síma szobában, fehér falakon. 
Egy óra, kettő, három. 
A kiáltás az ajtón túl megtörik. 
A jajgatás a mélyből kiszakad, 
égeti torkom, fojtogatja, 
tenyerembe fullad, 
megharap. 
Mibe temessem foltos arcomat – 
ebbe a lepedőbe, erre 
a fogantyúra, erre 
az asztallapra, erre. 
Minden harmadik perc.  

Minden második.  

Elviselni hangtalan, hogy – 
Háton fekve nyílni meg – 
Eldobja az emlékezet – 
Nincs völgye már ennek az éjszakának. 
Csak gerince van a fájdalomnak. 
Farkas fogai élesednek. 
Csillagai magasodnak.  

Négy óra. 
Öt.  

2  

Hallom 
a csontokat, 
hallom az izmokat, 
szakadnak, áznak, 
jajonganak. 
És ennyi vér. Az ágyról lecsorog. 
Mint hentesüzlet: könyökig meztelen, 
vérfoltos karok, minden 
szeglet világít. Fázom és szomjazom. 
Gumikötényben ölelnek engem át, 
késük hegyével megitatnak, 
és egybenő a kín; 
megforgatja bennem kezeit, 
arcát kitépi, vállát, 
kicsúszik – 
egyszál zsinórról levágják, leszakad, 
és fölmutatják: emberteste van, 
s a gyönyör végigborzong hátamon.  

3  

Mostmár akár fel is állhatok. 
Nylon csizmába bujtatva térdig 
az asztalról akár leszállhatok. 
Az orvos a sebet varrja, társalog – 
rekedt a hangom, idegen, 
elindulhatok már egyedül. 
De hiszen Ő is – egyedül? Igen.  

4  

Este van. Hajnalod.  

Talán kongatnak valahol, 
talán egy lócán ülve furulyáznak. 
Vakít a fény. Készítik ágyadat. 
Talán szemükbe hulló hajjal alszanak  

ma este.

Louise Glück: A hűséges példabeszéde

Most, alkonyatkor, a palota lépcsőjén  
a király kéri asszonya bocsánatát.     

Nem alattomos:  
Igyekszik hűen megfelelni a pillanatnak;  
van más mód, hogy hű legyél  
önmagadhoz?     

Az asszony  
elfedi arcát, az árnyak  
segítenek neki. A múltjáért könnyezik;  
amikor eltitkolod egyik életed,  
könnyeid sosem magyarázhatók.     

Bár a király örömmel viselné  
asszonya szomorú terhét:  
nemes szívű, bánatban,  
örömben egyaránt.     

Tudod  
mit jelent a megbocsátás?  
Azt, hogy a föld bűnözött, a földet  
fel kell menteni 

Gyukics Gábor fordítása

2022. július 5., kedd

Balla Zsuzsanna: Fohász












Úgy mondanék valamit, 
hogy rám figyelj! 
Hogy tudd, hogy érezd, itt vagyok! 
Leszek és maradok, 
ha hamvadó napok 
porladó percei omlanak 
feledésbe, nem változik, 
mi velünk jön a harsanó tavaszba, 
tikkasztó nyárba, sárgálló őszbe, 
mi nem hervadva szikrázó télben 
is tűzként éget. Van, mint minden létező 
mely nem adja magát a feledésnek, 
míg lélegzete rebben, és nem lehet 
megvallani vallásos hittel sem 
szebben a szerelmet, amit érzek.  
 

Tamás Tímea: Hangyalkák

„Ha nem tudsz mást, mint eldalolni 
Saját fájdalmad s örömed;”   

A vágyódó hangya  

szőnéd a verset mint a pók 
háló lesz s fennakadnak rajta 
de te hangya vagy 
(szereped nincs csak helyed) 
s egedet a zöld fű takarja 
a cserjére se jutsz föl soha 
a messze csak a fűszál vége 
gondjaid szürkék s csak arra jók 
hogy elásd őket hangyavár mélyére  
nagyon lent élsz, rög a sorsod 
amit görgethetsz mert hagyják 
naponta kapod a parancsot 
hogy hol a helyed, megmutatják 
s te lopva mégis a napba nézel 
s kis ijedt szíved felajánlod 
az ismeretlen nagy egeknek 
melyek nem rád vetnek palástot  
pedig csak az kellene néked 
bizony kilépnél a mából 
bizony elbujdokolnál szívesen 
a nyomasztó nagy hangyavárból 
de nincs menekvés a szereped 
ugyanaz, mint a sorsod 
s nem érted, fel nem foghatod 
hogy valami mást miért nem hordoz  
hogy mért nem hallod éjjelente 
angyalok égi dallamát 
hogy mért imádkoznak a sáskák 
s hogy nekik ezért ki mit ád 
hogy hol van a más hogy van-e több 
mint a mindennapi közhely 
s hogy mért nem mérhető az élet 
valami mással nem csak röggel  
de teneked csak ennyi jutott 
vonat lettél, mi rögöt szállít 
te építed a hangyavárat 
s a többi semmit se számít csak 
együtt vagytok ti valakik 
s nem lehet Neked külön gondod 
s hogy a világot magad is bírjad 
ahhoz te nem kaptál sorsot  

Az okos hangya  

Korszakos művek születnek. 
Nagy versek. Nagy dalok. 
Nagykanállal mérnek 
nagyot merítenek, 
a költők és az angyalok 
a léttelenség nagy vizéből, 
ami sosem múlik el, 
ami örökkön csobogni fog 
ahol örökké evezel.  
de nem te, hisz te csak hangya vagy 
a víz nem a te elemed 
örökre elítélt földlakó vagy 
nem hagyhatsz nyomot s a szemetet 
sem te túrod szét éjjelente 
hanem egy mosómedve pár 
ki már New York-i városlakó lett 
s estére konzervet zabál  
azt gondolod, valami baj van 
mert lakhat benned gondolat 
s elboríthat a félelem 
akár egy levél a pókokat 
akiket jaj kerülni kell 
de hisz fenn laknak ők nagyon 
hallottad ahogy vígan szőnek 
lyukas hálót az ágakon  
van-e rosszabb a hangyavárnál 
biztosan van, hisz sok a féreg 
olyan kinek még vára sincs 
és egy napot is alig ér meg 
mert egész elfogadható itt
jönni-menni és gyűjtögetni 
s a többiekkel együtt szépen 
a teleket eltöltögetni  
csak egy dolog rémiszt nagyon 
hangyatestvéreim s várom 
hogy egyszer majd közöttetek 
a választ is megtalálom 
vajon van-e még elvágyódó 
érző s gondolkodó hangya? 
vajon a többiek érzik-e, 
hogy az élet savát mi adja?  
vajon tudják-e, hogy a hangyasav 
és a hangyalét mint olyan 
csak egy kis mellékállomás 
a teremtés árkaiban? 
vajon beléjük van-e teremtve 
az egész színes nagy világ, 
vajon néznek-e álmukban felhőt 
az angyalok szempilláin át?  
a félelem egy nagy vonat 
s lassan mászok a síneken 
tudom, ha magányos maradok 
sorsom el nem kerülhetem 
valamennyit majd látni fogok 
mindabból amire vágyok 
s ha fájni fog, biztos lesz lelkem 
s valamire majd rátalálok   4

(de) mit tudhatnék én meg abból 
ami van és ami lehet 
minden úgyis csak addig tart 
amíg van még emlékezet 
vagy amíg vevő van s kereslet 
ezt hallottam a piacon 
de a sorsomon kívül semmim 
s azt nektek el nem adhatom  
de ha mégis megvennétek 
ti hatalmasok nagyemberek 
mit tudnátok adni érte 
földet aranyat színeket 
a szemetekkel látott világot 
elkoptatott érzéseket 
sok gőgöt és hiúságot 
s közhellyé formált életet?  

A megalkuvó hangya  

nincs ihlet szürke a reggel 
üres az álom és az elme 
nincs egy gondolat, kóbor érzés 
ami a földről felemelne 
áll a vonat szólnak a szavak 
de neked nem mondanak semmit 
fekete tollal írnád ha tehetnéd 
a megalkuvó hangya versét  
szőnyeg alá söpört élet 
mert valójában ez a gondod 
„Şi la propriu şi la figurat” 
ahogy ezt más nyelven is mondod 
de jaj ezért is megköveznének 
mert hiú vagy te és becsvágyó 
a csönd s a mosoly amiben élsz 
talán csak másokat bántó  
szőnyeg alá söpört élet 
valóban ez lenne a gondod? 
hisz a háziasszony kienged 
s a konyhában nincs sok dolgod 
s ha szótlanul viszed a terhed 
nem bántanak a hangyavárban 
s ha csak töltelék szöveget szólsz 
a helyed sosem lesz árva  
megtarthatod, s szeretni fognak 
és ha nem, legalább megtűrnek 
azt hiszik, hogy őrizője lehetsz 
a hangyalét örökös terhének 
vagy nem, nem is a teherre 
hanem annak sok csodás titkára 
te is úgy tekintesz rá majd 
mint a nap a felkelő világra  
[és te kis megalkuvó hangya 
köztük maradsz bár az eget vágyod]  
szolgálat helyett szolgaság 
alázat helyett gyalázat 
foglalt s elkoptatott képek 
labirintusában járnak 
mindazok kik úgy, mint te is 
egy reggelen fejet hajtottak 
beleálltak a hangyaláncba 
némán tűrtek és hordoztak  
ritka nagy drágaköveket 
és hangyabuckás zöld mezőket 
és azt hitték, hogy majd osztoznak 
s nem lesznek soha megtűrtek     

2022. június 29., szerda

Szomjúság



Kérlek, gondolj rájuk ebben a nagy hőségben.


Kántor Péter: Aznapi történet a hangyáról és a tehénről

Tegnap volt? Régen? Nem tudom.  
Aznap minden megeshetett:  
egy hangya eltehénkedett,  
s egy tehén rajta elbukott,  
hanyatt esett, és nem tudott  
felállni, s szólt a hangya: hé!  
pihentem volna: tűz a nap,  
s te hozzám dörgölted magad,  
s most kalimpálsz, és ráz a félsz,  
ricsajt csinálsz – hát mit remélsz?  
kegyelmet tán? – a hangya hős,  
s hogy felzavartad, szörnyü bősz,  
elás a földbe – megtegyem?  
Ne bőgj tovább, mert megteszem!  
Tegnap volt? Régen? Nem tudom.  
Aznap minden megeshetett:  
a tehén négykézlábra állt,  
s a hangya megkegyelmezett.

Károlyi Amy: Így

Halkan mondjad, – hangosan hallik, –  
vissza ne verjék messzi falak.  
Leírni talán nem is szabad.     

Orcádra fessed rózsaszínnel,  
bújtasd mosolyos csigaházba,  
didergésbe és könnyű lázba.     

Rejtsd pillád alá, meg ne lássák,  
akadó lélekzetbe vessed.  
Hogyha szereted, így szeressed.

Bob Gass: Rábízni vagy megtartani?

        


„ Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.” (1Péter 5:7) 

      A félelmeinket és gondjainkat illetően két választási lehetőségünk van: vagy rábízzuk őket Istenre, vagy megtartjuk őket magunknak, és egyedül próbálunk megbirkózni velük.  

     Amikor a kommunisták átvették a hatalmat Kínában, Isobel Kuhn misszionárius kénytelen volt gyalog menekülni a hóval borított hegyeken át Burmába. Ott rekedt a világ végén pénz nélkül, semmilyen módja nem volt hazajutni. „El sem tudom mondani, milyen rémület és aggodalom töltött el” – írta. De eldöntött két dolgot. „Először is el kell űzni a félelmet” – mondta. „Keresztyén ember egyetlen dologtól félhet: a bűntől, hogy el ne kövesse. Minden más félelem a Sátántól származik, hogy megzavarjon és legyengítsen bennünket.” Isobel tehát imádkozott, bízott Istenben, és nem volt hajlandó pánikba esni. Másodszor, kérte Isten útmutatását a következő lépéshez, és végül épségben hazaért.  

      Íme, a győzelem fontos kulcsa: ahelyett, hogy együtt élnél a félelmeiddel, és hagynád, hogy azok gyökeret verjenek benned, azonosítsd be őket, és nézz szembe velük abban a pillanatban, amikor tudatosulnak benned! Ezután fordíts minden egyes félelmet imává, add oda Istennek, és ne akard visszavenni! Bízz abban, hogy ő megoldja helyetted! Ne csak néhány félelmeddel és aggodalmaddal tedd ezt, hanem mindegyikkel! „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok” (1Péter 5:7).  

      Soha nem leszel teljesen mentes minden félelemtől és aggodalomtól, de Isten kegyelméből sokkal jobban tudod majd kezelni őket, mint most.

Forrás: www.maiige.hu