A nap gondolata

A szeretet az élet kenyere.

Oláh András: terheink

egyensúlyzavarban vagyunk 

cipeltem terheid önérzetes együgyűséggel 

de használati utasítást hiába kaptam 

nem tudtalak átkonvertálni 

adósság keletkezett és áruhiány 

az érzések inflációja gyógyíthatatlan 

hiába ültünk össze ketten döntéshozók 

jöhetett bocsánatkérés mentegetőzés 

megalázkodó behódolás 

meghallgattalak 

értékválságos kopott 

szavak zöttyentek mellénk 

a folyamat visszafordíthatatlan 

mint amikor a busz halad menetrend szerint 

a megállóhelyeken nyüzsgés alig 

akár egy némafilm 

fel- és leszállók mozognak szótlanul 

csak a sofőr hangja hasít bele 

olykor a csöndbe 

hunyorogva nézed 

a felállványozott templomtornyot 

sárga szalag őrzi a tiltott zónát 

nem érdekelnek a határok 

a múltnak van csak lelkifurdalása

Szlukovényi Katalin: Analízis

Nézegetem a laborleletet. 

Mástól tudom meg, mit csinál a testem. 

De ha nem a testem – ki lehetek?

Lélek volnék? Hol voltam, hol leszek 

test nélkül, és miért nem hiszek ebben? 

Nézegetem a laborleletet. 

Annyifélét beszélnek emberek, 

most mégis, melyik változatban higgyem, 

hogy ha nem a testem, ki lehetek? 

Mondják, az vagyok, amit megeszek. 

Viszont ki dönti el, mit kéne ennem? 

Nézegetem a laborleletet. 

Egy eleve elrendelt végzetet 

szolgáló, érdektelen, néma testben 

tévelygő tudat – vagy ki lehetek? 

Bármit mondok, testtel beszélgetek, 

mégis titok a test, melyben rekedtem. 

Nézegetem a laborleletet. 

Ki tudja, ki kérdi, ki lehetek?

Demény Péter: Könyörgés

1 

Várjatok még, őszi rozsdák, 

tegnap úgy villogott a vasam, 

hasított a fénye! 

Hová siettek vajon, s miért, 

kinek nincs ideje kivárni, haljak meg 

a vágy vidám tisztásán, 

ne a kopár végeken? 

2 

Meghal az ember úgyis, 

nő a fogában a lyuk, szívében 

hirtelenedik a bánat, 

szarusodik a feszültség, 

ha szikrázik, 

már suhog a madár. 

3 

Félek tőled, megnevezni nem akarlak, 

elfogadni sem, és ha jönnél, 

számíts rá, hogy zárva találod az ajtómat. 

4 

Miért hal meg az ember, hatalmas és 

véghetetlen magasság, mondd, miért? 

Bevallom, sok mindent nem értek, 

de ezt nem értem a legjobban. 

Ma még zöld a fű, virul az ég is, 

csobog a köveken a nyár – 

holnap már suhogás, köd, hideg, 

hűvösen szakít Élet kisasszony. 

5 

Tudom, megnyomorodunk mind, 

ráreccsen a mész az ereinkre, 

homály száll bénult agyunkra, 

hályog a szemünkre, 

szinkopásan szipákol a szív, 

nyirkos a lélek, 

6 

––––––––––––––––– 

élni szeretnék

Gősi Vali: Tűznyár

Csak tombol a lángszínű nyár, 

mint forró láva, perzseli hevesen 

az új életre vágyó, ölét szelíden 

kínáló természetet. 

Erdőt, mezőt, zsongó réteket 

ítél szomjhalálra, gúnyosan röhög 

a fuldokló, szomjas világra, 

cseppet sem bánja, hogy millió, 

esengő kéz nyúlik az ég felé 

enyhülést várva.  

Minden hiába! 

A Föld könyörgő emberének 

könnyes imája sem hoz kegyelmet, 

hiába várja a megváltó áldást, 

hogy kenyérmag-érlelő esőre, 

hűs hajnalra ébredhet végre 

a megperzselt, szomjától tátogó 

határ.  

A kéjesen tomboló nyár 

e tikkadt remény után is kacagva, 

lángnyelvét csúfosan kinyújtva 

int búcsúzót a kiszáradt világnak 

- ahol a búzasorok alatt kiszikkadt hant, 

mint láztól fekélyes torok, 

kínjában néhol megrepedt -, 

még új lángszerelmet gyújt, 

s mint aki megvadult, perzsel tovább, 

míg gyilkos lángja váratlanul 

utolsót lobban, végzete eléri, 

s beleég saját, izzó hevébe.  

Nyomában végre felszakad 

a felhők könnye, és egyszerre 

döngve-hörögve hull-hull a zápor, 

rétre, földekre mezőre, 

mint szerelmesek hűsítő könnye 

beteljesült, mámoros szerelmükre, 

míg egy ütemre dalol a lelkük: 

végre... végre!

Biblia

 " Utaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem! Vezess hűségesen, és taníts engem, mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem."

Zsoltár 25:4-5

Pilinszky János: A mélypont ünnepélye

Az ólak véres melegében 

ki mer olvasni? 

És ki mer 

a lemenő nap szálkamezejében, 

az ég dagálya és 

a föld apálya idején 

útrakelni, akárhová?  

Ki mer 

csukott szemmel megállani 

ama mélyponton, 

ott, ahol 

mindíg akad egy utolsó legyintés, 

háztető, 

gyönyörü arc, vagy akár 

egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?  

Ki tud 

nyugodt szívvel belesimúlni 

az álomba, mely túlcsap a gyerekkor 

keservein s a tengert 

marék vízként arcához emeli?  

1972

Oláh András: nincs harag

hátizsákját a kilométerkőnek 

támasztva bámul a lassítás nélkül 

tovaszáguldó autó után 

lent a fűzfák karéjában patak csörgedezik 

kell egy kis frissülés a sok gyaloglás után 

a jéghideg víz s az árnyék 

foglyul ejti ott tartja egész délután 

 távolból kopár hegyek csábítják 

de jó itt a csöndbe olvadó patakcsobogás 

a füzek simogató rebbenése 

kifosztott emlékektől távol 

ez valami más 

az unalmas békéltető tárgyalások 

helyett rejtjelek 

kövekkel kerített tűzrakóhely 

összegyűjtött rőzse-ágbogok 

egy leszúrt nyárs 

mely a túlpartra mutat 

nincs harag és béke sincs 

csak csobogó víz és kővadon

Petőcz András: Utazás – mozdulatlan

visszanézel e hűlő vetésre, mondod, és elindulsz, 

gondolatban, valamiféle part felé, mintha tengeren, 

miként ha tengereken utaznál, óceánjáró hajó 

ringatózik alattad, nem éppen részeg 

az egyik szobából a másikba, miközben kávé, 

minden mozdulatlan, nem változik semmi, soha, 

nézed a végtelen tájat magad körül, kastélyod 

a magasban, a magasból idegen szirtekre tekint 

jó így – csak álmodni rossz, ha sűrű emlékeid 

zavaros vízként múltat mutatnak, mintha jövőt, és 

magadhoz térve hirtelen nem is tudod, 

mi is a teendőd éppen, ha van egyáltalán 

hűlő vetésre gondolsz vissza, évek, évtizedek, 

összegezni kellene mindent, levelek, papírfecnik 

között matatsz, aztán mégsem, távoli világokat 

figyelsz, hogyan is tűnnek fel, hullanak alá 

világítótorony, ezt mondogatod magadban, pedig 

pontosan tudod ezt is, semmi ilyesmi nem létezik, 

legfeljebb szavak, mondatok, alanyok, állítmányok, 

mindenütt hullámzó szóbeszédek, ha vannak 

a termést, ha ugyan, betakarítani úgysem tudod, 

hiába hiszed, hogy óceánjáró ringatózik alattad, 

amit magasságnak gondolsz, onnan pocsolyára látsz, 

amelyre álmodhatsz, legfeljebb, papírhajót 

kastélyodban ülsz, egymagadban, várakozol, 

reméled, jönnek még olyan utazók, akik veled, 

és magad is, újra, kávéscsészével kezedben, 

mozdulatlan, csak az idő dolgozik, egyre

Markó Béla: Mentség

Azt hittem régen, hogy éppen fordítva 

történik minden, és egyre könnyebben 

viselem idővel a szenvedést, legyen szó 

egy gyorsan múló testi fájdalomról, 

vagy pedig arról a kínzó hiányérzetről, 

amely mindjobban eluralkodik rajtam, 

hogy ma is elmulasztottam, és holnap is 

el fogok mulasztani valamit, amit 

feltétlenül meg kellett volna tennem, 

de mondom, ez régen is így volt, csakhogy 

akkor még hamar túltettem magam rajta, 

újabban viszont nemhogy tompultak, 

inkább kiélesedtek az érzékeim, szeretnék 

megfelelni például a szeretet parancsának, 

szeretném végre betűről betűre betartani 

a tízparancsolatot, holott nem voltam 

vakbuzgó soha, sőt, igazság szerint még 

hinni sem hittem, de mostanában kezdek 

túlságosan vigyázni magamra, nehogy egy 

száguldó autó elsodorjon, ha lelépek a 

járdáról, nehogy késő este, vezetés közben 

lekoppanjon a szemem, nehogy akármiben is 

bűnösnek lehessen mondani engem, nehogy 

megfázzam, nehogy megizzadjak, általában 

nehogy, nehogy, nehogy, valahogy így

jellemezhetném a közérzetemet, küzdök is 

ellene természetesen, de lelkem mélyén 

tudom az okát, ez nem halálfélelem, hiszen 

én sem lehetek kivétel, mint ahogy egykor 

talán reméltem, csak azért vigyázok 

ennyire magamra, hogy még véletlenül se 

foghassa majd rám Isten a halálomat.

Gyurkovics Tibor: Áldás

Megadatott még úgy szeretnem,

ahogy még sosem szerettem,
hogy kitárom az ablakot,
és látom hogy a nap ragyog.

Hogy bedől a fény a szobámba,
A szemembe, szívembe, számba,
és én magam is ragyogok.
Megadatott.

Szikrázik, száguld rejtekem
lopódzik be a naplemente,
mielőtt lebukik a nap,
arany sisakban lássalak.

Téged, akit még úgy szeretnem
megadatott, ahogy nem szerettem
senkit se, talán csak Istent,
ki benned végül is fölismert:

hogy fény vagyok, hogy szép vagyok,
s övé vagyok. Megadatott.
S megengedte, ha már alig lát,
hogy megoldjam a saruszíját.

Visky András: Ugyanaz a kő

Amikor kiléptem a madártetemekkel 

borított verandáról, megbotlottam 

a benőtt udvaron. Ugyanaz a 

kő volt, amire évekkel ezelőtt 

egy indulásra kész vitorlás hajót 

karcoltál nekem a körmeiddel, 

hogy visszataláljak hozzád, de én 

nem vittem magammal, nehogy 

hiányod közelsége megvakítson.

Markó Béla: Fekete–fehér

Éveken át reggel hét óra körül keletről 

megjelent egy hatalmas varjúcsapat fölöttünk, 

néhány percig éktelen ricsajjal 

röpködtek ide-oda a szénfekete madarak, 

majd egyszerre csak valami jeladásra 

tovaúszott az élő felhő nyugat felé. 

Soha nem jutott eszembe Hitchcock, 

szeretem ezeket a rosszhírű varjakat, 

mintha emberi beszédet hallanánk az égből, 

gyerekhang, asszonyhang, férfihang is olykor, 

érthetetlen nép érthetetlen nyelve, 

ahogy reggelente feltekintettem rájuk, 

az idő magasságára láttam mindig, 

mert igazság szerint odafent van a múlt, 

nem pedig alattunk a földben. 

Aztán egyik napról a másikra eltűntek, 

és sejtem, hogy miért, hiszen tőlünk nem messze, 

az egykori cukorgyár helyén lakótelep épül, 

sokemeletes házakban drága luxuslakások, 

már elkezdődött a munka, húzzák fel a falakat, 

pontosan mellettük élt a varjúkolónia 

néhány terebélyes fán, de gondolom, valamiképpen 

elűzték őket onnan, nyomornegyedekkel is 

megesik az ilyesmi a világon mindenütt. 

Különös, hogy újabban a varjak helyett reggel 

szinte ugyanabban az órában megjönnek 

a hófehér sirályok, egyébként régóta látni őket 

Marosvásárhely főtere fölött, háztetőkön, 

padlásnyílásokban laknak, de erre még 

nem jártak, most hófehér felhőnk van ott, 

ahol szénfekete volt eddig, hangosan rikoltoznak 

ezek is, fel-felzokognak, mint a gyermekek. 

Nem a hiányzó varjakat siratják, 

nem ezt akarom mondani, csak az elűzött 

feketét követi a fehér, akár egy fekete-fehér film 

gyerekkoromból, mert fekete nélkül fehér sincsen, 

nem nekünk kellene eldönteni, hogy mi a jó, 

mi a rossz odafent a visszafordíthatatlan 

időben, a minap elmentem a hajdani varjúkolóniáig, 

egy-két varjút láttam még itt-ott, felhőcafatokat 

a fákon, mert néha fekete a színe a reménynek.

Markó Béla: Hatalom

Ahogy belépek a kertkapun, 

néhány centiméterre a cipőm orrától, 

porcelánfényű házából derékig kibújva, 

mintha integetne csápjaival, 

lassan araszolgat egy csiga. 

Óvatosan arrébb húzódom, 

megnézem, van-e valami postám. 

Nincsen semmi. Régóta sejtem, hogy 

ide a dombra nem jön fel naponta 

a postás, hanem meggyűjti a leveleket, 

folyóiratokat, könyveket, és egy héten 

egyszer-kétszer begyömöszöli 

a postaládába. Megfordulok, 

majdnem megfeledkeztem a csigáról, 

de az utolsó pillanatban átlépek rajta. 

Hatalmam van, és érzem, 

milyen is mindenhatónak lenni. 

Bár ez csak félig-meddig igaz, 

mivel nem én raktam össze, 

de egyetlen mozdulattal elpusztíthatnám. 

Nem teszem, persze. Fogalmam sincs, 

hogy lát-e engem, valószínűleg nem, 

hiszen pazarlás lett volna 

ezzel a képességgel felruházni, 

amikor az égvilágon semmi szüksége nincsen 

ekkora testek látására, miért is fürkészné 

a hozzá képest szédítő magasságot, 

ha úgysem tudna semmit kezdeni vele. 

Jóleső érzés egy csigát megkímélni. 

Bemegyek a házba, leteszem a táskámat, 

aztán eszembe jut, hogy az autóban 

felejtettem a teli bevásárlószatyrot, 

már-már ugrálva visszasietek, 

nézem a rózsaszínű magnóliát, 

szeret minket, egész nyáron virágzik. 

Ahogy nyitom a kaput, félreérthetetlenül 

reccsen valami a talpam alatt. 

Szilánkokra tört porceláncsészéből 

szétfolyó utálatos takony. Ennyi volt. 

Eltaposhattam volna már az előbb. 

Azt is mondhatnám, hogy kapott tőlem 

ötpercnyi életet. De nem mondom.

A nap gondolata

El kell döntenem, hogy haragszom Istenre azért, amim nincs, 

vagy hálát adok azért, amim van.