2024. február 18., vasárnap

Pálfi Zsuzsanna: Nézz fel az égre!




" Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá."
(Zsolt. 8: 4-5)     

Egy család anyagilag válságos helyzetbe került, otthon mindenki 
gombóccal a torkában mászkált. Az apát „ fizetés nélküli szabadságra” küldték, és napok óta csak arról folyt a szó, min lehetne spórolni. Vacsora közben is nyomasztó csend volt az asztalnál. Senkinek sem volt kedve beszélni. 
Az anya hirtelen összecsapta a kezét: 
– Talpra mindenki és gyertek velem! 
Zavartan követték őt a családtagok a ház előtti apró kertbe. 
– És most nézzetek fel az égre! – vezényelte az anya a családot. Mindnyájan felnéztek. Az ég bársonyfekete kupolája szikrázó csillagokkal volt teleszórva. Szinte beleszédültek a látványba, úgy érezték, a hogy a szikrázó ragyogás magával ragadja őket a végtelenbe. Egészen kicsinyeknek érezték magukat. Szorosan átölelték egymást. A hihetetlen látvány egészen lenyűgözte őket, és lelket öntött beléjük: az egész olyan hatalmas, határtalan és időtlen volt. A szívük kinyílt, és azon az estén az égbolt számukra Isten a reményről szóló óriásplakátjává vált. Az anya száját csak egy mondat hagyta el: – Ne felejtsétek el, a csillagok éjjel látszanak igazán!  

Ábrahámnak is csak fel kellett nézni az égre, és a csillagok Isten ígéretét erősítették meg számára, hogy annyi utóda lesz, mint égen a csillag. A napkeleti bölcseknek is csillag beszélt a Megváltó születéséről és az vezette el őket a beteljesülés helyére. Az emberiség története során gyakran kémlelte a csillagokat, az égitesteket. Segítségükkel számolta az időt, és próbálta kutatni saját jövendőjét. A csillagok Isten népe számára az Úr ígéreteinek bizonyosságát jelezték, ezáltal megerősítették az ég csodáiba belefeledkezők hitét. A végtelenhez mérve mi is, mint a régiek megtapasztaljuk végességünket, de megérzünk ugyanakkor valamit Isten végtelen rendjéből és gyönyörűségből. Csodadolog beletartozni ebbe a nagy egészbe, átélni, hogy kicsi és nagy egyaránt ugyanannak a végtelen Úrnak a teremtménye, és mindegyik Isten gondviselő szeretetéből létezik, hogy betöltse feladatát. A porszemnyi ember mégis kiemelkedik a nagy egészből, mert bűnei ellenére az Úr különös szeretetével veszi körül és a legszebb hivatást kapta, hogy Isten képviselője (a teremtésből fakadóan Isten képét viseljük magunkon) legyen ebben a világban. Ha olykor el is bukunk, el is tévedünk vagy sötétség vesz körül bennünket, a csillagok templomaink tornyain, és a csillagok az égen megerősítik a reményt, hogy Megváltónk szeretetével és irgalmával nem hagy el bennünket. Este menj ki Te is, és feledkezz bele pár percre a csillagos ég látványába, hogy Istenünk megújíthassa a te reménységedet is. 

Forrás: Mai Ige és gondolat

2024. február 15., csütörtök

Kiss Ottó: Utolsó napok












Veled játszottam az erkélyen, apa, 
nyár volt, sütött a nap ebéd után, 
anya kijött, és azt mondta: költözünk 
– kastélyt ígért, és hogy majd lesz kutyám. 

Mi nem megyünk, mondtuk, miért is mennénk, 
s hogy ezzel csak a szívünkön facsar. 
Azt felelte, neki joga van hozzá, 
hogy elvigyen engem is, ha akar. 

Az utolsó napon még lovagoltam 
apával a vár előtt, strand után, 
aztán anya elvitt, igaz, nem kastélyba, 
de egy hónapig tényleg volt kutyám. 

Addig azt nekem nem mondta meg senki, 
hogy apát már nem mindig láthatom, 
csak kéthetente pénteken, s hogy vissza 
kell hoznia minden vasárnapon. 

Az új óvodában sírva ébredek, 
mert a másik apukám jön értem 
– hiába szóltam a vizsgálaton is, 
hogy a régi apukámat kérem. 

Boda Magdolna: múltidézés Rozival

a matiné után sorban álltunk 
az ötvenfilléres fagyiért 

az volt ám 
az igazi földi paradicsom! 

vaníliaízűen fogadtuk 
ha felnövünk 
ő lesz Brigitte Bardot 
én meg Claudia Cardinale 
és majd flitteres ruhában 
mosolyogva 
sétálunk a vörös szőnyegen 
integetve a világbékének 

a napok mindig 
mint szappanbuborékok 
reménykeltően színesek 
de aztán elpattannak 
sok gyermekláncfű-koszorút 
fontunk majd dobtunk el 
fonnyadtan azóta 

felnőttünk 
jó ég! 
most látom 
hogy felment a fagyi ára! 

Markó Béla: Csak ami érthetetlen

A hálószobánk az emeleten van. 
Manzárd tulajdonképpen. Valamivel 
közelebb az éghez. És távolabb 
a fűtől, a földtől, a kövektől. 
Forró a nyár, a cseréptetőbe 
illesztett ferde ablakokat 
nyitva tartjuk egész éjszaka. 
Lefekszem, szinte a közvetlen 
közelünkben folyamatosan cirpel 
egy tücsök. Hogy került ez ide? 
Honnan zenél? Honnan beszél? 
Lehet, hogy az ereszcsatornában egy 
fűcsomóból. De akkor is különös. 
Vagy a tetőről? Mert nem lentről 
hallatszik. Bár éppen olyan tisztán 
sziporkázik, mint kint a kertben. 
Olyan boldogan, akkora lélekkel, 
annyi áhítattal, mint odalent. 
Mintha ünnep volna mindig. 
Ám ez most talán sírás. Esetleg 
morzejelek, hogy segítsünk. 
Nem lehet a megdöntött ablakon 
kinézni, csak a felhők közt 
cirpelő csillagokra. Mennyit 
hallgattam a tücsköket. Elhittem, 
hogy értem őket. Hogy csupa öröm, 
aki öntudatlan. De nem. Aztán 
a következő éjjel már csend van 
körülöttünk. Eltűnt. Megmenekült. 
Elpusztult. Csak az a szép, ami 
érthetetlen. Még a halál is? Az is. 

2024. február 13., kedd

József Attila: A fán a levelek...












A fán a levelek 
lassan lengenek. 
Már mind görbe, sárga   
   s konnyadt, puha. 

Egy hallgatag madár 
köztük föl-le jár, 
mintha kalitkája
   volna a fa. 

Igy csinál lelkem is. 
Jár-kel bennem is, 
ágról-ágra lépked   
   egy némaság. 

Szállhatnék - nem merek. 
Meghajlik, remeg 
a gally, vár és lépked   
   a némaság. 

1934. szept.

Csukás István: Mikor a költők

Mikor a költők bülbül – (lásd: csalogány-) 
hangon énekeltek, rizst aratott anyám, 
térdig a vízben állva. Mért mond imát 
mégis, nyomkodva térdében a reumát? 
E költők helyett lehajtom a fejem. 
„ Köszönöm, hogy megtartottál minket, Istenem!”

Gál Sándor: Kövess engem!












A vámszedő gőgösen ült hivatalában, 
Nem gondolt mások gondjával, bajával. 
Volt esze, hogy magának is félretegyen, 
("Legyen a szűk napokra, 
Ha hivatalomat másnak kell átengednem.") 
Ám egy napon jött Valaki, és megállt előtte. 
Ő felnézett, az a Valaki merőn őt nézte! 
Mélyen, hosszan, különösen... 
A vámszedő olyat érzett, mint még soha! 
Sőt, már nemcsak érezte, de tudta: 
Többé már nem saját sorsának ura. 
Meg sem lepődött, amikor az a Valaki, 
Halkan azt mondta: kövess engem! 
Ő felállt, otthagyta a pénzt, a számításokat, mindent, 
És követte, követte mindenfelé az Ember - Istent. 
Nem kérdezett, nem aggodalmaskodott, 
Csak ment utána, és szívében nőtt a bizalom. 
És járt Vele mindenfele: városokban, falvakban, 
Szegény emberek kunyhóiban, 
Sosem gazdagok palotáiban! 
Saját szemével látta a csodákat: 
Bénák gyógyultak, vakok újra láttak, 
Sőt, még a halottak is feltámadtak! 
Az, aki azelőtt vámszedő volt, 
Most tanítvány lett! 
Végre megértette: csak az él igazán, 
Ki másokért adja önmagát! 
S tiszta szívvel csak Mesteréért halt és élt, 
De csak a halála és feltámadása után értette meg igazán, 
Ki is volt az a Valaki, ki megállt előtte hajdanán... 
Ezért leírt mindent, mit látott és hallott, 
S a leírtakból tanulhatunk sok szépet és jót!    

2024. február 11., vasárnap

Irma Klainguti: Fent a hegyen




Ott a hegyen
hallgattál

A hangod
magára
hagyott
engem
a naplementével.

 Dabi István fordítása

Nemes Nagy Ágnes: Bosszú




Ki nem tud bosszútállani,
de megbocsátani se, végképp –
az örökmécsként égeti
olthatatlan keserüségét.

Nemes Nagy Ágnes: Magány

Egy fényes, nyári délelőtt 
míg szél kuszálta céltalan 
a hullámot, s a fényeket: 
a parton láttam önmagam. 

Jön; félkezében táska lóg, 
széltépte haj és sárga szem; 
fénytől vakult vörös ködét 
nem látja rajta senkisem. 

Nem érzi senki léptemet, 
nem hordja senki csontomat 
nem fogja kéz, nem szívja száj, 
nem mondható a gondolat. 

Nem néz anyám szemem helyén, 
barát nem él a szívemen, 
áttörni váram: önmagam, 
reménytelen, reménytelen.   

Budapest, 1941. szeptember 13.

2024. február 9., péntek

Nemes Nagy Ágnes: Barátom emlékére





Azt hittem, régen elfeledtelek. 
A lelkiismeret, de az se hosszan 
vetette föl néha az arcodat, 
különben jártam, tanultam, napoztam. 

Úgy laktál bennem, mint a szenvedés, 
mely elrejtőzik könnyű létem alján, 
mint boroshordóban a maradék; 
de tőle minden dohszagot lehel rám. 

Így párázik föl bennem illatod. 
Hogy mondjalak ki? Tollam félrerezzen; 
olcsó a jelző, hogy: fiús fejed, 
s olcsó pompás agyadról zengedeznem. 

Te nem szeretted szép szók mérgeit, 
s nem kerested hegyek közt a lankát, 
a lényeg vonzott, tettek, cél, erő, 
s egyéb ilyen nemes bizonytalanság. 

Ne idézd bennem ezt most konokul; 
a meddő játék, mint valami tábla 
hidd el, kitartón, s bölcsen arra int, 
hogy élsz, de soha ne feledd: hiába. 

De hogy vigyázzam én most már veled? 
Hajad, húsod, lakásod eltünőben, 
mint sérthetetlen, puszta szikla állsz 
a nőttető, borzongató időben.   


Lehet, hogy tévedtem, de úgy rémlett a múltkor 
láttam a hozzád tartozó fiút. 
Egy lánnyal ment, léptük összetanult volt, 
ahogy szokás már, ha egy év lefut. 

Belémnyilallt. Azt hiszem, hogy szeretted. 
De azután a harag ellepett: 
szeretőd újat választott helyetted, 
mért kívánod, hogy épp én hű legyek?   


Meggyőzhetetlen, dermedt, sérthetetlen; 
a távol neki nagy előnyt adott. 
Hiába gyötröm, tépdesem, cibálom, 
megfojtanám – ha nem lenne halott.   

1943. július 7.

Nemes Nagy Ágnes: Vasárnap

Ünneplőben jár a város 
egy kis vékony fény után, 
őszi, langyos, szép vasárnap, 
szép vasárnap délután. 

Résen át a fény behullik: 
menni: merre? Várni: mért? 
– Régi képünk elfakulva 
sír egy csöppnyi kárminért. 

Régi képen violák közt 
borvörösben űl a lány. 
– Violától illatozva 
rámzuhant a hűs magány. 

Perg az óra. Légy se rezzen, 
szú se percen. Nincs szavam. 
Hosszú lábam lóg az ágyról 
lóg az ágyról hangtalan.

Nemes Nagy Ágnes: Fák












Tanulni kell. A téli fákat. 
Ahogyan talpig zúzmarásak. 
Mozdíthatatlan függönyök. 

Meg kell tanulni azt a sávot, 
hol a kristály már füstölög, 
és ködbe úszik át a fa, 
akár a test emlékezetbe. 

És a folyót a fák mögött, 
vadkacsa néma szárnyait, 
s a vakfehér, kék éjszakát, 
amelyben csuklyás tárgyak állnak, 
meg kell tanulni itt a fák 
kimondhatatlan tetteit.

Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

Nemes Nagy Ágnes: Tanulni kell

             


Tanulni kell. A téli fákat. 
Ahogyan talpig zuzmarásak. 

Tanulni kell. A nyári felhőt. 
A lobbanásnyi égi-erdőt. 

Tanulni kell mézet, diót, 
jegenyefát és űrhajót, 

a hétfőt, keddet, pénteket, 
a szavakat, mert édesek, 

tanulni kell magyarul és világul, 
tanulni kell mindazt, 

ami kitárul, ami világít, 
ami jel: tanulni kell, szeretni kell.

Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

2024. február 8., csütörtök

Fenyvesi Félix Lajos: Itt a tél












Itt a tél. 
Fúj a szél 
vadul. 
Erdő alszik, éhezik a nyúl. 

Hempereg 
sok gyerek, 
örül. 
Szánkón öt fiú s leány repül. 

És látom: 
tölgyágon 
cinke, 
jégvirágokra terítve az inge.