Takaró Károly - Hajnali gondolatok

Takaró Károly - Hajnali gondolatok

Fecske Csaba: Keresés

Uram már jó ideje nem talállak hiába kereslek 

mert én kereslek mint téli vad az etetőt 

volt idő mikor megmutattad magad 

ha fölnéztem az égre a te ragyogásodat láttam a csillagokban 

olyan otthonos volt a nyári éjszaka mint az anyaméh 

körülvett óvón a sötétség az esőben 

verítékező arcodat láttam emberi voltál 

megszólítható elérhető egyszerű volt veled az élet 

és most összezavarodtam hogy nem talállak 

mért bújtál el előlem legalább árnyékodat látnám 

csak egy szalmaszálat dobnál elém 

amiben megkapaszkodhatnék 

olyan kevéssel a semminél kevesebbel beérném 

Istenem add hogy legyél mindenáron 

meghallanám a némaságodat is 

nem kívánom hogy szeress csak érezzelek 

mint a vízben hozzám súrlódó halat 

*

Fecske Csaba: Végül 

mikor már tudod 

mert üzent hogy van 

megkapaszkodhatsz 

a fájdalomban 

egy egész élet 

egyetlen sebben 

ragyogni a fény-

nél fényesebben

Les Murray: Költészet és vallás

A vallások versek. Elrendezik nappali és álmodó 

elménket, érzéseinket, ösztöneinket, lélegzetünket 

és velünk született gesztusainkat 

a gondolkodás egyetlen teljességébe: a költészetbe. 

Semmi nincs kimondva, amíg szavakba nem álmodják, 

és semmi sem igaz, ami csak szavakban létezik. 

A vers, bármelyik intézményes valláshoz képest, 

olyan, mint egy baka röpke nászéjszakája, 

melyben jelen van élet és halál. Csakhogy ez vallásnak kicsi. 

A rendes vallás egy jókora, gyengéden ismétlődő vers; 

mint bármelyik vers, kimeríthetetlen és teljes, fordulatokkal, 

hol megkérdezzük, vajon mit akart ezzel a költő. 

Nem lehet imádságban hazudni, mondta Huckleberry Finn; 

mint ahogy versben sem. Ugyanaz a tükör: 

ha fürkészen pislant ide-oda, versnek hívjuk, 

ha tekintete rögzült, akkor vallásnak, 

és Isten a költészet bármelyik vallásban, 

mégsem foglya. Megragadja őt, mint egy általa 

tükrözött tükör, és úgy van jelen a világban, mint költészet 

a versben, és törvénye tiltja magába fordulását. 

Mindig létezik majd vallás, amíg lesz költészet 

vagy annak hiánya. Mindkettő adott és lüktető, 

mint azoknak a madaraknak a röpte — a kontyos galambé vagy a rozella  

                                                                                              papagájé —, 

melyek előbb csukott, aztán kitárt, majd újra zárt szárnnyal repülnek. 

Tóth Bálint fordítása

Trausch Liza: Ímé az én szolgám

" Ímé az én szolgám... Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán." 

Ézsaiás 1a, 2  

    Ez az Ige elmondja, hogy mit nem csinál Jézus. " Nem kiált és nem lármáz." Ennyi a mondanivalója: az én szolgámban csend uralkodik. Biztosan ismeritek, hogy milyen az, amikor valakiben csend uralkodik. Mi azért lármázunk, mert szívünkből hiányzik a csend. Nem kell mondanom, hogy a világ mennyire fél a csendtől. Vajon nem azért nem tudok sokszor csendességet tartani, mert belül nincs csend? Mi van a szívedben? Harag, gyűlölet? A gyűlölet mindig azt öli, aki hordozza. A másikra haragszom, de engem öl. Isten gyermeke is hordhatja magában a haragot, és akkor a Biblia szerint harag edénye. Az ember saját akarata a legnagyobb lárma. Különösen, amikor valaki nem azt akarja, amit én szeretnék. Minden érv amellett szól, amit én akarok. Aki ezzel az akarattal szembekerül, velem kerül szembe. Minden bűn lármát csinál. Utána érvelni kell, mit miért csináltam. A védekezés, az indoklás borzasztó zajjal jár. Amikor az ember dicsekszik, az is nagyon lármás. Az én szolgám nem kiált, nem lármáz, mondja az Ige. Miért? Mert nincs saját akarata. Isten akarata az Ő akarata. Nincs igaza, nincsenek jogai. Sokszor annyira mondom magamat, hogy a másikat meg sem tudom hallgatni. " Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán." Persze nem azon múlik, hogy az ember mennyit beszél. Világíthat az énje akkor is, ha egy szót sem szól. Egy fölény, hogy valamit jobban tudok, vagy a másik ember lekezelése, nem is kell mondjam, mennyire lármás. Jézushoz azért mentek az emberek, mert a szeretetnek ez a csendje fogadta őket, hogy itt nyugodtan beszélhetsz, itt meghallgatnak, itt megértenek.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Fecske Csaba: Az élet hangjai

minden kis nesz az élet hangja 

a létezés szemérmes dicsérete 

az ahogy a harmatcsepp lepottyan a fűszálról 

ahogy a rigó elrúgja magát a juharágról 

ahogy a kisgyerek dundi talpa megérinti a földet 

ahogy a hó meglepi a fenyvest 

ahogy a fecskeszárny sebet ejt a vízen 

ahogy a feslő rügy jajdul 

ahogy a szél matat a jácint gyönge szirmán 

az önmagát próbálgató világ 

a soha véget nem érő teremtés munkazaja 

Ughy Szabina: A kereső

Itt volt, érzem a nyomát. 

Kétezer éve vagy egy perce, 

egyre megy. Jelnek elég 

a kristályrácsok rendje, 

egy lepréselt virágban a július, 

a madarak vonulása, 

a levetett ruhában maradt testmeleg, 

röntgenképen a csontok fehérsége, 

egy távoli tekintet, amely lát, igazán lát, 

és nálam is jobban tudja, 

hogy mégsem vagyok hiába, 

minden szavam hallja, 

és hogy nem mutatja magát, 

mindezt értem teszi.

Mircea Cărtărescu: Az én világtalan macskám

az én világtalan macskám 

12 éves 

vak volt amikor megtaláltam 

a mezőn 

most öreg és vak 

négy kölyköt szült 

vak mind 

nehezen adtam túl rajtuk 

mert nem akárki

 szeretne egy 

tisztánlátót a családban 

évek teltek el azóta 

és én nem képzelek el 

egyetlen reggelt sem 

kávé nélkül és 

az én világtalan macskám nélkül 

az ölemben 

így ülünk egyszerűen 

szótlanul és mozdulatlanul 

a semmibe meredve 

a hiányt 

éljük 

az én világtalan macskám 

az egyetlen aki 

olyannak látja 

a világot amilyen  

Visky András fordítása

Simek Valéria: Azt hiszed

Legyen időd 

végighallgatni, 

amit mondani 

szeretne. 

Tudja, hogy sietsz, 

és kevés időd van. 

Az egyedüllét nehéz. 

Eljön az idő, hogy 

kérdeznéd is. 

Leülnél mellé. 

Ha elmész, és becsukod 

magad mögött az ajtót,

azt hiszed, hogy még 

ráérsz időt szánni rá.

Babiczky Tibor: A mennybemenetel ünnepén

Egy éjjeli nagy viharban, mikor elfogy minden,  

          a csillagos ég s az idő, 

állsz a kitárt ablakban, nézed a megtépázott  

          kertet, hallod a fügefa 

lombját vitorlaként recsegni a fel-felbukó  

          szélben, s egyszerre kitisztul 

legbelül az egész: hiába vagy már útra kész,  

          maradnod kell, amíg elül 

az égi vész és fény nem ébred vert valód fölött.

Nemes Nagy Ágnes: [Magas hegyekre áhitok]

Magas hegyekre áhitok

hol megfejtődik száz titok,

hol nincsen bűn és nincs piszok,

csak fényes ég és nárciszok.

Sohonyai Attila: Zsák a foltját

Elmondja Kautzky Armand

*

Hány sikolyon vezet át, 

hány meghitt híd-ölelésen, 

hogy az, ami egymás, 

adjon szép térképet...  

Annyi minden lett félreszerelt, 

hány porcelánban okoztunk törést. 

Hány szög lett görbe, 

hány ígéretet vitt el a szél.  

...s hogy örültünk, hogy kész lett.  

Hány ordibálás kellett, 

s mennyi félreértés.... 

hány kőnek hitt szalma-lét, 

hogy holminkból legyen vas-egész.  

...s mily jó volt e vezeklés.  

Annyi mindent ragasztottunk, 

és varrtunk, szabtunk, méretre, 

hogy egymásra passzoljunk, 

az enyém a te, a tiéd, az én vétkem.  

...és mily kényelmes e ruha.  

Mindig kerestük, kutattunk, 

hogy jobb, hogyan elviselhetőbb, 

s mindvégig ott volt az orrunk előtt:

zsák a foltja vagyunk.

Cseh Károly: Fehér nap

Hatalmas volt a szerelem: 

májusi szirom- s decemberfehér:  

s mint egy végtelen hosszú nap, 

melybe nászágy s ravatal belefér.                                              

1996. augusztus 24.

Jánosy István: Lady Anne álma

Ablakon túl a fekete rét.
Zuhog az eső vigasztalanul.

Nem látom a fák erezetét,
csak érzem: levelük csöndbe hull.

Zúgnak a fák.
Fekete lovagvár romantika vesztve.
Penésztérkép a fal. Nyirkos kazamaták,
szúette koponyák, lábszárcsont keresztbe.
Fénylik. Égi erdőn épp így korhad az ág.

Lovagterem hodály. Pillérek, boltívek.
Pillérek, boltívek. Kandallók húnyt szene,
páncélok, sisakok pajzsok, puzdrák hideg
fények, mint kígyók ezüstgyűrűs szeme.

Fehér ruhája földig érő talár,
keze haját simítja. Alatta arcot nem talál.
Száj-, orrnélküli arc, mint akit kiharaptak.
Teste is csak álom: fehérráncú talár
selyemsuhogása. Ennyi marad csak.
Hova lett arca liliom hamva már?

Kívűl dobok monoton tamtamja: kivégzés.
Fentről vércse felel.
szíve már jeges szív, kocsonyásult vérzés.
Férje a kínzott púpos varangycsáp:
Richárd! falazta kriptába elevenen.
Éppen most suttogja titokban parancsát
fojtsák meg orvul-ölt öccse két porontyát
- merő szeszélyből. Púpos mivoltát
nem bocsátja meg. Kiirtana minden nőt, szukát,
és gyermeket...
                       Rázza a félelem: trónjára törnek...

Őt vassal döfik át...
                              A hölgy
selyem uszája lobog mint a lidérc
s a RÉM fut utána.
Lyzoform-arca széthúzva vigyorog.
Satnya teste remeg a kéjtől:
Menekülni! Szó rikolt az éjből.

Anna nem léphet hátrébb. Nincs tovább.
Hideg fém érinti a torkán,
s érzi a lópofát,
ahogy fülig ferde vigyor jár
tapír orra alatt. Szájjal közeleg.
Ott nyitva az ablak. Az asszony evet
ugrással a párkányon terem.

Zuhog az eső, suhog a sötét,
nem látni az őszi fák erezetét.
Szederjes hold kél. Köd szitál.
Az ablakon nincs senki már.

Fecske Csaba: A test maradt

hanyatt fekszem a várudvaron 

mellettem Margó a bőre süt 

körben a díszlet napszítta rom 

nyár van és mi ketten mindenütt  

velünk telt színültig a világ 

a szívünk világít vagy a nap 

testünkbe kapaszkodik a vágy  

az érzés elmúlt a test maradt   

Bajtai András: félúton

látod, felejtek én is,
a telefonszámodat már régóta nem tudom,
és a kedvenc színedet sem,
de van, amire emlékszem még,
a lassú esőkre például, amikor ernyőd
alatt bújtunk össze,
vagy az ébredésre melletted,
a reggelekre az ágyunkban, mutasd az arcodat,
súgta a tükör a fürdőszobából
vagy amikor sétálni mentünk,
és hiába a sötét, nem féltünk semmitől,
talán mert nem hallottuk, hogyan
roppantak körülöttünk a fák,
hűvös volt, hagy ne fázzam annyira,
megszámoltam hányszor koppan
a cipőd sarka az aszfalton amíg hazaérünk,
látod, vannak ilyen emlékeim,
előkerülnek néha, akár az elveszettnek
hitt dolgok, most is ilyenek jutnak eszembe,
ahogyan ülünk itt egymás mellett a buszon,
mint az a régi, nyári éjszaka,
de hiába, te félúton leszállsz
én a végállomásig megyek