Az élet ígérete ragyogott szememben.
Tűz élt a lelkemben, és az álmaim vittek.
Bennem az angyalok ugyanúgy hittek.
Volt anyám is, szép, erős karú, bátor.
Minden bánatom elszállt a szavától.
De korán elvette az Isten és angyallá tette.
Fekete földdel szép testét durván betemette.
Mert az Isten megtehet kedve szerint bármit,
árva kisfiúk könnye neki nemigazán számít.
Meleg, cifra templomokba bújik el, ha fárad,
ne érintse tiszta lelkét emberi gyalázat.
De ki embernek születik, azt hideg szelek kergetik,
van, hogy meg sem állhat estétől reggelig.
Kinek nincs semmije, s nincsen vetett ágya,
kit meleg otthon helyett az éj hidege várja,
aki álmait már régen elfeledte,
kezét minden kéz végleg elengedte,
annak is pislákol a fény a szemében,
egy régi kéz emléke lapul a kezében.
Úgy őrzi kevés kenyerét, féltve,
mintha kincsnél, aranynál is többet érne.
Kis motyóját úgy vigyázza, mint drága portékát.
Ahogy a gyermek szorítja magához kedves játékát.
Így őrzök én érintést, lágy hangú éneket,
puha ölelésbe burkolt, egyszerű éveket.
Mikor a hideg kövön, fogvacogva fekszem,
ölelések emlékével takarom a testem.
Ha látsz engem, akkor engem láss. Nézz át a rongyokon.
Lásd az égi jelet a megfáradt homlokon.
Hogy hibáztam? Lehet. Hibáim cipelem.
Éjszakánként beborít a rettegő félelem.
Nem kell, hogy szánj engem, és nem kell, hogy szeress.
Az sem kell, hogy segíts, csak azt kérem, meg ne vess.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése