mikor a kelő Nap a szemembe tűz,
s ha fénye átszalad a víz fodrán,
lángra lobban tőle minden fűz.
tudom, az elmúlás tart főpróbát,
lassan ősz lesz a nyárból megint,
szél borzolja a fák bozontját,
az egyik vörös ujjával rám legyint.
apró páralidércek gomolyognak,
csak sejlenek a túloldali házak,
kéményálmaik az éghez tapadnak,
nyafka füsthuzatok gurigáznak.
a lábam előtt tarka kőporontyok,
moszat-zöld, sárga, harag-barna,
és a sok szétszórt kabátgombot,
néhány hulló levél betakarja.
fáradt vagyok én is, pihenni kéne,
hajam fehérre verte a köd,
a Nap helyén szuszogó rőzsekéve,
szememre puha pernyéje pörög.
majd mintha szipogna az ég,
a vízen pattogó esőkorongok,
gyönyörű rongyok a felhők helyén,
törlik majd homlokomról a gondot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése