és szemeidnek látásiban…”
(Prédikátor könyve, 12:1)
Tudod, hogy nincs jogod örülni a látásának,
nincs jogod keresni a tekintetét, s boldog se
lehetsz attól, ha olykor rád mosolyog, semmi,
semmi jogod erre, megöregedtél, az arcod is
megfáradt, a bőröd megereszkedett, a szemed,
a tekinteted sem a régi, benned van az idő, és
benned van a múlt, mindaz, ami volt. Egyedül
vagy, de ez az egyedüllét se jogosít semmire,
ne akarj olyasmit, ami miatt csak nevetséges
lehetsz, semmi más, ne akarj semmi ilyesmit.
Öreg vagyok, mégis gondolok rá, szüntelenül,
újból és újból eszembe jut, nem tehetek semmit,
öreg vagyok, nem lehet jogom immár semmire,
örüljek, hogy vagyok úgy, ahogy vagyok, és ne
akarjak többet, hogyan is képzelem, kinevetne,
ha még, vagy, ami rosszabb, zaklatásnak venné,
fel is jelenthetne akár, az öregember zaklat egy
fiatal nőt, hogy is jöhetnék ehhez, megszületik
ismét az örök banalitás!, suttogom magamban,
gúnyosan mosolygok közben, és tudom, hogy.
Örvendezz az ifjúságodban, s ne akarj egyebet,
ha megöregedtél. Ha látod őt, aki hivatlan be-
toppant hétköznapjaidba, hunyd be a szemed,
mintha aludnál, hisz’ már alszol is, a koporsó
fedele fölötted, s az álom az, ami megvigasztal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése