Szöllősi Zoltán: Kigöngyöli

Kigöngyöli tarka szőnyegét
    és letérdel az ősz, leborul,
pedig egyre szürkébb fönt az ég
    s a fa ága is csillagot botol.

Már a színek nem is látszanak.
    Deres a fű, lépni sem merek:
hinnem kell, az ősz szakálla az –
    mért tagadnálak meg, képzelet?

Minden álom sátra szívemen,
    mind a felkelő Napot várja.
Nem virrad most, éj jön. Higgy nekem.
    Sír a Hold üres talicskája.

Bo Setterlind: A paraszt

Üres az udvar fenn a hegyen. Egyedül vagyok.
Lehet, az utolsó verset írom most hozzátok.
        Este van.
Búcsút nektek intek, távoli csillagok.
Mind ott vagytok az űrben. Mint magok, mint égő lámpák.
        Egyre sötétebb van, már nem látom
amit írok. Csak egy árnyat látok,
a ködben keres valakit. Biztosan a paraszt
jön a lejtőn,
        vállán a kasza
 
Dabi István ford.

Tornay András: Mondj bíztatót!

- Mondj valami bíztatót!

- Oda fogsz érni.

Tornay András: Mi lesz velem?

Mi lesz velem, ha tényleg megértem az Igazságot?
Mi lesz, ha minden értéktelen dolog hamuvá lesz egyszer?

Felismersz majd?

Mennyi sivatagon kell még átvergődni?
Értem-e majd a szót az Ígéret Földjén?

Megismersz majd?

Hány Júdás árul el kívül, s belül még?
Hányszor kell elgurítani még a köveket?
Felvállalsz majd?

Tornay András: Maholnap

Tegnap beszéltem a holnappal.

Egyfolytában nosztalgiázott.

Tegnap a jövővel beszélgettem.

Azt üzente, hogy ne féljek a mától!

Pilinszky János: Könyörgés

Tág szemmel már csak engemet figyel,
mint néma tó a néma csillagot,
nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
ha megölném is, hinné: jó vagyok.

Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
az övé lenni, ha nem is egészen;
megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
irgalmazz meg szegénynek és nekem,
szivemben nincs már más, mint durva dárdák.

Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
kis békezászló, oltalmat keres,
oldj fel maró, magányos bánatomból,
ha senkiért, az anyámért szeress.

Pilinszky János: Mire megjössz

Egyedül vagyok, mire megjössz,
az egyetlen élő leszek,
csak tollpihék az üres ólban,
csak csillagok az ég helyett.

A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.

Az lesz a tökéletes béke.
Még szívemet se hallani,
mindenfelől a némaságnak
extatikus torlaszai.

A pőre örökkévalóság.
S a tiéd, egyedűl tiéd,
kezdettől fogva neked készűlt
e nagyszerű egyszerüség.

Mint tagolatlan kosárember,
csak űl az idő szótalan,
nincs karja-lába már a vágynak,
csupán ziháló törzse van.

Mindenem veszve, mire megjössz,
se házam nincs, se puha ágyam,
zavartalan heverhetünk majd
a puszta elragadtatásban.

Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!
Ha gyenge vagy, végem van akkor.
Ágyban, párnák közt, uccazajban
iszonyu lenne fölriadnom.

Pilinszky János: Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Pilinszky János: Gyász

Fogad között fakó panasz,
magányosság vacog,
lakatlan partokat kutatsz,
üres minden tagod,
lezárt vagy, mint a kárhozat,
a homlokod mögött
csak pőre sikoltás maradt
vigasznak, semmi több!

Nem óv a hűtlen értelem,
nem fogja szűk szegély,
csillagcsoportokat terel
a partalan szeszély
elámuló szivedre: állsz
tünődve és hagyod,
belepjenek, mint sűrű gyász,
a foszló csillagok.

Owe Skoogström: A kezek

Simogatni foglak

két kezemmel

letörlöm fáradtságodat

nyugtalanságodat

letörlöm a félelmed

az álmatlanságodat

letörlöm aggódásod

bizonytalanságod felemellek a fényhez

és a meleghez

s leengedlek a palástfű

hűsébe

Dabi István ford.

Ivan Rastegorac: Én fénypáncélt hordok

Én fénypáncélt
hordok:
Elbűvölten előjövök
az idő
vízesése alól.

Fénypáncélt
öltök
s álmomban összetöröm.
Alattam száraz fű
ég,
és régi újságok
örök lánggá változnak.

Megbabonázva járok
és tapogatom a dolgokat.
Egybekapcsolom a távoli
s idegen dolgokat.
A fénypáncélon át
nem ismerem fel
az ütéseket.
Csak elviselem.

A teremtés csodái

A teremtés csodái

Szabó Lőrinc: Valami fájt

Hogy nemrég partra dobta
a vihar,
mennyit kínlódott ez a
pici hal!

Puha ringásból érdes
szögletek
közé zuhant, sors és vad
rémület

fogta fogóba, zord kő,
az alá
beszorult,-ott ficánkolt
még soká,

s ott fult meg az esőben
szomjasan:,
halott kis szája most is
tátva van.

A száj most már örökre
így marad,
kapuján ki-be hangyák
rajzanak,

boldogan,izgatottan
cipelik
haza a drága préda
részeit,

az Istenküldte, édes
uj vagyont-
holnap már csak pikkely lesz
itt, s a csont,

s az üres száj, mely sohse
mondja ki,
hogy hogy fájt neki nemrég
valami.

Filip Tamás: A hegy (zordonvers)

Villámok delejétől kékes arccal,
idegen álmok légszomj-ösvényein
botladoztunk fölfelé jövet.
A völgyben egy ütközet hangjai
zúgtak, s a levegő végig reszketett.
Rossz források fojtó páráit
lélegeztük, a hegy habzó s gonosz
váladéka tócsákba összeállt
és a széleken túlcsordulva
folyt a lábainknál.

Egyikünk elvétette a lépést,
egy másik utánanyúlt. Akik
maradtak, jobban vigyáztak aztán.
Csúszós és meredek volt az út.
Odafönn egy kőasztal állt,
körötte kőből zsámolyok.
Lerogytunk. Lihegtünk, mint
akik élnek, de homályt
nem tudtunk volna lehelni
a szánk elé tartott tükörre.

Felhők sodorták az eget,
s a baljóslatú, hatalmas
színtelenségbe villámok
faragtak képeket. És guruló
kövek robaját hallgattuk
mint a legszebb zenét, ami
az életben csak egyszer szól,
valahogy úgy, mintha ez volna
utolsó kívánságunk, s mi oktalanul
azt remélnénk, hogy sosem
kezdődik meg a kivégzés.

Nagy Gáspár: Visszatérés

Egyszer mindent az Ő szemével látunk

jót és rosszat

a tékozoltat és a tékozolhatatlant

gyönyörű fölöslegeinket

a kapkodás iramában

mégis végezetlenül

dolgaink erdejében

egy erősen fogadott

valahai akarás

csöndes halálát

a fák mohás oldalán

hogy lám

senki nem tapintott

nem horzsolt arcával

nem kért helyes útirányt

de mégis tudtuk merre

s miért múlik el a Nap

és az eső tompított ritmusára

merre kerekednek

jegyzőirkánkban

a betűk boldog könnycseppjei

amikor vége a loholásnak

vége a szökéseknek is

már előre megköszönjük

a biztos landolást:

megígért birtokunkra

a jó visszatérést

amen.