Uram, ma éjjel ketten vagyunk a lelkemben,
és szeretnélek ismét érezni valahol.
Kereslek, de csak a fájdalom hagy bennem,
könnyekkel áztatott mély nyomot.
Tudom, sokszor megtagadlak, dacolva
haragoddal – majd én megmutatom!
Megölted a lelkem... pedig a copfos
kis Panka, boldogan öledbe bújt még egykoron.
Mennyire nehéz ma bennem az érzés,
jó lenne tudni a döntések miértjét:
szeretet – barátság - emberség... nagy szavak
lennének csak, a nehéz lét peremén?
Hallom, ahogy korholsz - hol van a hited!?
- és a Tiéd? - megvan-e még? - bennem...
Miért sújtod a jókat fájdalommal, s miért
kell szenvedni annak, aki szeret...
Miért engeded bántani a védtelent, s miért
a gonosz az! - aki a végén mindig nevet!?
Miért árul el a „barát”, s miért
csal meg a szerelem,
miért válik a múlt értéktelenné,
s miértjeimre mondd - miért nincs felelet?
...
Sötét szobámban, síri mély a csend,
lelkem keresztjei egyre csak gyűlnek.
Ma éjjel, ismét ketten vagyunk csak,
s szeretném tudni, hol vesztettelek el...
2015. április 22., szerda
Rainer Maria Rilke: Az özvegy dala
Kezdetben jól folyt az életem.
Meleget, derűt adott nekem.
Hogy az ifjaké az mind ilyen,
hogyan is tudhattam akkor?
Mi az élet? Ó, én ostoba -,
s csak szállt, csak szállt évek sora,
s már nem jött se jó, se új, se csoda,
kettétört a fiatal kor.
A férjem-e? Én-e? Ki volt a hibás?
Türelmünk volt, ha semmi más,
de nem volt a halálnak.
Láttam, hogy jön (s milyen csunyán!),
viszi egyik embert a másik után,
- nem enyém volt még ez a bánat.
Mi is volt hát az enyém? Az enyém?
Hogy oly nyomorulttá lettem én,
nem volt-e rendelés?
Hisz nemcsak boldogságot ad,
aj-bajjal is a sors látogat,
s roncsként neki mit sem érsz.
Hozzám is eljött arcaimért,
hogy megkaparintsa semmiért,
mert lábam már rogyott.
Végeladás volt napra-nap,
s amikor már semmim sem maradt,
legyintett, s itthagyott.
Csorba Győző fordítása
Meleget, derűt adott nekem.
Hogy az ifjaké az mind ilyen,
hogyan is tudhattam akkor?
Mi az élet? Ó, én ostoba -,
s csak szállt, csak szállt évek sora,
s már nem jött se jó, se új, se csoda,
kettétört a fiatal kor.
A férjem-e? Én-e? Ki volt a hibás?
Türelmünk volt, ha semmi más,
de nem volt a halálnak.
Láttam, hogy jön (s milyen csunyán!),
viszi egyik embert a másik után,
- nem enyém volt még ez a bánat.
Mi is volt hát az enyém? Az enyém?
Hogy oly nyomorulttá lettem én,
nem volt-e rendelés?
Hisz nemcsak boldogságot ad,
aj-bajjal is a sors látogat,
s roncsként neki mit sem érsz.
Hozzám is eljött arcaimért,
hogy megkaparintsa semmiért,
mert lábam már rogyott.
Végeladás volt napra-nap,
s amikor már semmim sem maradt,
legyintett, s itthagyott.
Csorba Győző fordítása
2015. április 21., kedd
Pongrácz Ágnes: Az Úr dicsérete
1.
Uram, szirének hangját add nekem,
kapun, falon hatoljon át a dal,
de tán a szélzúgás is én legyek,
levélen, ágon gyújtva meg magam.
Uram, dicsérni Téged vidd szavam
a kéklő égre fel, legyek fehér
fátyolfelhő, s ha kondul egy harang,
fehérben éljek mindörökre én!
Szobákban ülnek álmos emberek,
ébressze őket, s hozzon új tavaszt
az Úr szívéről szóló énekem.
Békét adjon, nyújtson vigaszt annak,
ki kér az Úrtól, Lábához hajtja
fejét, s bár bízik benne, nem remél.
A gyolcs legyek, mi csúf sebet takar, s
fehérben éljek mindörökre én!
Lelkük teljék meg édes malaszttal,
tárják ki jól az ablakot, s akkor
a latrok rácsos börtönben kapnak
szelíd áldást, Uram, s bocsánatot,
ha bús éjen zenélnek angyalok,
ha húr pendül, s dal száll az ég felé,
ha angyalszárny rezdül, s lehull a toll,
fehérben éljek mindörökre én!
2.
Uram, legyek hárfának dallama
rezegve lágyan égi húrokon,
ezüstben csendülő kicsiny harang
és érces szívverés a sóhajon,
legyek folyón a hab, melyet sodor,
mert van folyó és van bánat, de nézd,
bővízű bánatban halásznak ott,
ahol kegyelmet adsz könnycseppekért.
Dicsérve Téged reggel és este,
szólítva élőket s a holtakat,
arany-zsoltár az, mely fényekben zeng,
s arany-zsoltárba írt arany-szavak
rohannak már élő alázattal
Hozzád, Uram. Balladám ott elég,
rekedt torkom madárbegyben jajgat,
ahol kegyelmet adsz könnycseppekért.
Úgy, mint utolsó harsonád tegyem
a versbe teljesen magam, s haza-
érkezzen Hozzád a megteremtett
világ boldog percéből felfakadt
minden dús gondolat, mert „Te vagy a
feltámadás” s az élet. Nehéz,
Uram, nekem kinyitni ajkamat,
ahol kegyelmet adsz könnycseppekért.
3.
Te még nem láttál engem, és ma van
a napja annak, hogy megnézd arcom,
platánfa kérgeként a bőr szakad
le róla, ám most még inkább tartom
Feléd, Uram, hogy lásd bűnbánatom,
mert én sebet tettem Rád oly sokszor,
mikor bántottam másokat, s ahogy
rúgok Beléd, amíg kezem fogod.
Hogyan fordul Feléd, míg Hold szaval
rezegve lágyan égi húrokon,
Uram, rút lelkem. Majd szorgalmasan
zsákomba gyűjtöm újra, s hátamon
viszem tovább új vétkem, csillaghoz
küldöm szemérmem, hogyha vágy oson.
-Találj rám, hű szerelmem! Hagyom. S
rúgok Beléd, amíg kezem fogod.
Uram, vétettem annyit ellened,
bocsásd meg, és engedd, most én adjak.
De mondd, mit tudnék adni itt Neked?
Üres kezem lehajlik fáradtan,
belül manók szívemmel játszanak,
és mint egy gyermek, míg áll oszlopon,
csak nézek körbe, s tartom Neked: magam! S
rúgok Beléd, amíg kezem fogod,
4.
Eléd raknék mindent, mit megtermett
a Föld, gyémántkincset, zafírt. Smaragd-
szemű, kék angyalkák énekelnek,
mikor világod ékes harmatban
csillantom meg, s ajánlom föl, Uram.
Tiéd az „ország”! Minden verssorom,
melyet leírtam bármikor, szalad
Hozzád, s harangok közt imádkozom.
Virágokat vinnék Neked, szabad
szerelmet szendén sáros utakon
hagyok, de Téged, Uram, nem hagylak
el, míg ring bennem a lélek. Ballagok
magamban, így beszélek. Vállamon
vékony gallyakban hordom és lopom
meg Fény-erdődet, mert fázom nagyon,
s Hozzád harangok közt imádkozom.
Lásd, semmim sincs, de itt egy ballada
rezegve lágyan égi húrokon.
Még itt vagyok, s álszentnek tartanak,
ezért Uram, könyörgök Magadhoz
az égbe végy fel, és ha meghalok,
ölelj meg, küldj át minden poklodon,
kínokban égve ott áldom Napod,
s Hozzád harangok közt imádkozom.
A ballada
Uram, szirének hangját add nekem,
kapun, falon hatoljon át a dal,
szobákban ülnek álmos emberek,
ébressze őket, s hozzon új tavaszt,
lelkük teljék meg édes malaszttal,
tárják ki jól az ablakot, s akkor
Uram, legyek hárfának dallama
rezegve lágyan égi húrokon.
Dicsérve Téged reggel és este,
szólítva élőket s a holtakat
úgy, mint utolsó harsonád tegyem
a versbe teljesen magam, s Haza,
te még nem láttál engem, és ma van
a napja annak, hogy megnézd arcom,
hogyan fordul feléd, míg Hold szaval
rezegve lágyan égi húrokon.
Uram, vétettem annyit ellened,
bocsásd meg, és engedd, most én adjak.
Eléd raknék mindent, mit megtermett
a Föld, gyémántkincset, zafírt, smaragd
virágokat, vinnék Neked szabad
szerelmet szendén sáros utakon.
Lásd, semmim sincs, de itt egy ballada
rezegve lágyan égi húrokon.
Ajánlás
Uram, fehérben éljek mindörökre én,
ahol kegyelmet adsz könnycseppekért,
rúgok Beléd, amíg kezem fogod,
s Hozzád harangok közt imádkozom
rezegve lágyan égi húrokon.
Uram, szirének hangját add nekem,
kapun, falon hatoljon át a dal,
de tán a szélzúgás is én legyek,
levélen, ágon gyújtva meg magam.
Uram, dicsérni Téged vidd szavam
a kéklő égre fel, legyek fehér
fátyolfelhő, s ha kondul egy harang,
fehérben éljek mindörökre én!
Szobákban ülnek álmos emberek,
ébressze őket, s hozzon új tavaszt
az Úr szívéről szóló énekem.
Békét adjon, nyújtson vigaszt annak,
ki kér az Úrtól, Lábához hajtja
fejét, s bár bízik benne, nem remél.
A gyolcs legyek, mi csúf sebet takar, s
fehérben éljek mindörökre én!
Lelkük teljék meg édes malaszttal,
tárják ki jól az ablakot, s akkor
a latrok rácsos börtönben kapnak
szelíd áldást, Uram, s bocsánatot,
ha bús éjen zenélnek angyalok,
ha húr pendül, s dal száll az ég felé,
ha angyalszárny rezdül, s lehull a toll,
fehérben éljek mindörökre én!
2.
Uram, legyek hárfának dallama
rezegve lágyan égi húrokon,
ezüstben csendülő kicsiny harang
és érces szívverés a sóhajon,
legyek folyón a hab, melyet sodor,
mert van folyó és van bánat, de nézd,
bővízű bánatban halásznak ott,
ahol kegyelmet adsz könnycseppekért.
Dicsérve Téged reggel és este,
szólítva élőket s a holtakat,
arany-zsoltár az, mely fényekben zeng,
s arany-zsoltárba írt arany-szavak
rohannak már élő alázattal
Hozzád, Uram. Balladám ott elég,
rekedt torkom madárbegyben jajgat,
ahol kegyelmet adsz könnycseppekért.
Úgy, mint utolsó harsonád tegyem
a versbe teljesen magam, s haza-
érkezzen Hozzád a megteremtett
világ boldog percéből felfakadt
minden dús gondolat, mert „Te vagy a
feltámadás” s az élet. Nehéz,
Uram, nekem kinyitni ajkamat,
ahol kegyelmet adsz könnycseppekért.
3.
Te még nem láttál engem, és ma van
a napja annak, hogy megnézd arcom,
platánfa kérgeként a bőr szakad
le róla, ám most még inkább tartom
Feléd, Uram, hogy lásd bűnbánatom,
mert én sebet tettem Rád oly sokszor,
mikor bántottam másokat, s ahogy
rúgok Beléd, amíg kezem fogod.
Hogyan fordul Feléd, míg Hold szaval
rezegve lágyan égi húrokon,
Uram, rút lelkem. Majd szorgalmasan
zsákomba gyűjtöm újra, s hátamon
viszem tovább új vétkem, csillaghoz
küldöm szemérmem, hogyha vágy oson.
-Találj rám, hű szerelmem! Hagyom. S
rúgok Beléd, amíg kezem fogod.
Uram, vétettem annyit ellened,
bocsásd meg, és engedd, most én adjak.
De mondd, mit tudnék adni itt Neked?
Üres kezem lehajlik fáradtan,
belül manók szívemmel játszanak,
és mint egy gyermek, míg áll oszlopon,
csak nézek körbe, s tartom Neked: magam! S
rúgok Beléd, amíg kezem fogod,
4.
Eléd raknék mindent, mit megtermett
a Föld, gyémántkincset, zafírt. Smaragd-
szemű, kék angyalkák énekelnek,
mikor világod ékes harmatban
csillantom meg, s ajánlom föl, Uram.
Tiéd az „ország”! Minden verssorom,
melyet leírtam bármikor, szalad
Hozzád, s harangok közt imádkozom.
Virágokat vinnék Neked, szabad
szerelmet szendén sáros utakon
hagyok, de Téged, Uram, nem hagylak
el, míg ring bennem a lélek. Ballagok
magamban, így beszélek. Vállamon
vékony gallyakban hordom és lopom
meg Fény-erdődet, mert fázom nagyon,
s Hozzád harangok közt imádkozom.
Lásd, semmim sincs, de itt egy ballada
rezegve lágyan égi húrokon.
Még itt vagyok, s álszentnek tartanak,
ezért Uram, könyörgök Magadhoz
az égbe végy fel, és ha meghalok,
ölelj meg, küldj át minden poklodon,
kínokban égve ott áldom Napod,
s Hozzád harangok közt imádkozom.
A ballada
Uram, szirének hangját add nekem,
kapun, falon hatoljon át a dal,
szobákban ülnek álmos emberek,
ébressze őket, s hozzon új tavaszt,
lelkük teljék meg édes malaszttal,
tárják ki jól az ablakot, s akkor
Uram, legyek hárfának dallama
rezegve lágyan égi húrokon.
Dicsérve Téged reggel és este,
szólítva élőket s a holtakat
úgy, mint utolsó harsonád tegyem
a versbe teljesen magam, s Haza,
te még nem láttál engem, és ma van
a napja annak, hogy megnézd arcom,
hogyan fordul feléd, míg Hold szaval
rezegve lágyan égi húrokon.
Uram, vétettem annyit ellened,
bocsásd meg, és engedd, most én adjak.
Eléd raknék mindent, mit megtermett
a Föld, gyémántkincset, zafírt, smaragd
virágokat, vinnék Neked szabad
szerelmet szendén sáros utakon.
Lásd, semmim sincs, de itt egy ballada
rezegve lágyan égi húrokon.
Ajánlás
Uram, fehérben éljek mindörökre én,
ahol kegyelmet adsz könnycseppekért,
rúgok Beléd, amíg kezem fogod,
s Hozzád harangok közt imádkozom
rezegve lágyan égi húrokon.
2015. április 20., hétfő
Benő Attila: (közös csend)
Szóra bírni most nem szeretnélek,
csak a csend sátrában ülni véled.
Hallgatásainkba takarózva,
a szemünk egymáshoz igazodna.
Zágorec-Csuka Judit: Üzenet
Kedvesem, nélkülem arcnélküli holnapra ébredsz,
de az idő majd összemossa távolságunk, szemed
kéksége veszik el közös tengerünkben, a föld
kiégett barázdái integetnek feléd, míg nézed
magányomat, távozásom erősíti hiányodat.
Így tisztábbak lesznek a nappalaid, és
sötétebbek az éjszakáim, a hold mégis hitet
kovácsol homlokodra, de ne félj, ne félj
kedvesem, még átölelheted a szelíd nap
melegét, én visszatérek álmaidba,
megtisztellek és felemellek.
de az idő majd összemossa távolságunk, szemed
kéksége veszik el közös tengerünkben, a föld
kiégett barázdái integetnek feléd, míg nézed
magányomat, távozásom erősíti hiányodat.
Így tisztábbak lesznek a nappalaid, és
sötétebbek az éjszakáim, a hold mégis hitet
kovácsol homlokodra, de ne félj, ne félj
kedvesem, még átölelheted a szelíd nap
melegét, én visszatérek álmaidba,
megtisztellek és felemellek.
Zágorec-Csuka Judit: Szerelmes vers
Egyszer eljön a te pillanatod is,
mosoly lesz arcodon, mosoly lesz
arcomon, simogatom kezed, simogatod
kezem, szél lebbenti majd őszülő hajad.
Egyszer eljön az én pillanatom is,
a beteljesülés pillanata, angyal
leszek arcodon, betakarlak szárnyaimmal,
lebegek, hogy te is lebegjél a Naphoz.
Egyszer eljön a mi pillanatunk is,
esőtől ázunk, fázunk, kékül el ajkunk,
ölelésünktől emelkednek hegyek, háborognak
tengerek, őrlődnek fel sziklák, kövek.
Egyszer majd egymásé leszünk,
ha az árnyak elégnek, meztelen lesz
a tenger, a mi tengerünk, hogy aranyban
ezüstben fürödjünk meg benne, utoljára.
mosoly lesz arcodon, mosoly lesz
arcomon, simogatom kezed, simogatod
kezem, szél lebbenti majd őszülő hajad.
Egyszer eljön az én pillanatom is,
a beteljesülés pillanata, angyal
leszek arcodon, betakarlak szárnyaimmal,
lebegek, hogy te is lebegjél a Naphoz.
Egyszer eljön a mi pillanatunk is,
esőtől ázunk, fázunk, kékül el ajkunk,
ölelésünktől emelkednek hegyek, háborognak
tengerek, őrlődnek fel sziklák, kövek.
Egyszer majd egymásé leszünk,
ha az árnyak elégnek, meztelen lesz
a tenger, a mi tengerünk, hogy aranyban
ezüstben fürödjünk meg benne, utoljára.
Victor Sadler: Mikor a kertet mutatom
Mikor a kertet mutatom,
"türelmemért" dicsérsz,
mintha a virágok kéne alkalmazkodjanak
az emberi sietséghez, és nem fordítva.
Pompáját a kertész
zöld ujjainak tulajdonítod,
mintha a szerelem
a végtagokon múlna.
Mindig szabadkozol,
hogy zavarsz,
mintha volna valami fontosabb
a mosolyodnál.
Örülsz (bántó él nélkül)
ha valamit elvétek,
mintha nem volnék bármikor kész bohóckodni
egyetlen szavadra.
Boldoggá teszel
valahányszor a lakásomon
leveted cipődet,
mintha komolyan maradni akarnál.
És, amikor mégis továbbutazol,
képeslapokat küldesz,
mintha azt hinnéd, hogy tőled távol
valóban létezem.
De, a legképtelenebb módon, néha
a "romantika" miatt korholsz,
mintha, minden híresztelés ellenére,
volna szívem.
Nagy. E. József ford.
"türelmemért" dicsérsz,
mintha a virágok kéne alkalmazkodjanak
az emberi sietséghez, és nem fordítva.
Pompáját a kertész
zöld ujjainak tulajdonítod,
mintha a szerelem
a végtagokon múlna.
Mindig szabadkozol,
hogy zavarsz,
mintha volna valami fontosabb
a mosolyodnál.
Örülsz (bántó él nélkül)
ha valamit elvétek,
mintha nem volnék bármikor kész bohóckodni
egyetlen szavadra.
Boldoggá teszel
valahányszor a lakásomon
leveted cipődet,
mintha komolyan maradni akarnál.
És, amikor mégis továbbutazol,
képeslapokat küldesz,
mintha azt hinnéd, hogy tőled távol
valóban létezem.
De, a legképtelenebb módon, néha
a "romantika" miatt korholsz,
mintha, minden híresztelés ellenére,
volna szívem.
Nagy. E. József ford.
Hervay Gizella: Szerelem, 1959
I
Sem a csillagrendszerek törvényeitől
nem rettegek már,
sem a szavaidtól.
Nézd, komoly vagyok.
Ma este megint nélküled alszom el,
a távolságokat méregetem egymáshoz:
fényévek - százötven kilométer -
két méter értetlen szemek között.
Az ismert világ határkövei közt járok,
csigaként tapogatva dugom ki a szemeimet,
az ismeretlenre meredek,
már nem rettegek, céltudatosan kúszok,
egyre tovább, egyre kifelé,
a törvények szigorúak és egyszerűek,
akár a háromszögek.
Félelem nélkül, a bolygók áradatában
következetesen kutatom a szemed.
II
Nézd, ma a világűrt teleaggatom
a mi dolgainkkal.
Villamosokat képzelek a bolygók közé,
örömöket az öntudatlan anyag forgatagába,
az űr végtelen falába
szegeket verek, kemény gondolat-szegeket.
Ma ez a munkám. Jókedvűen végzem,
mintha várnál haza, leülnénk vacsorázni. -
Hogy jókedvű legyek, a bolygók közé
odaképzellek téged is,
így hamarabb megtalállak.
A kabátod most is gyűrött. Megnyúlt a nyakad,
lefogytál.
Na, fiam, segíthetnél már,
nem győzöm a munkát egyedül.
Sem a csillagrendszerek törvényeitől
nem rettegek már,
sem a szavaidtól.
Nézd, komoly vagyok.
Ma este megint nélküled alszom el,
a távolságokat méregetem egymáshoz:
fényévek - százötven kilométer -
két méter értetlen szemek között.
Az ismert világ határkövei közt járok,
csigaként tapogatva dugom ki a szemeimet,
az ismeretlenre meredek,
már nem rettegek, céltudatosan kúszok,
egyre tovább, egyre kifelé,
a törvények szigorúak és egyszerűek,
akár a háromszögek.
Félelem nélkül, a bolygók áradatában
következetesen kutatom a szemed.
II
Nézd, ma a világűrt teleaggatom
a mi dolgainkkal.
Villamosokat képzelek a bolygók közé,
örömöket az öntudatlan anyag forgatagába,
az űr végtelen falába
szegeket verek, kemény gondolat-szegeket.
Ma ez a munkám. Jókedvűen végzem,
mintha várnál haza, leülnénk vacsorázni. -
Hogy jókedvű legyek, a bolygók közé
odaképzellek téged is,
így hamarabb megtalállak.
A kabátod most is gyűrött. Megnyúlt a nyakad,
lefogytál.
Na, fiam, segíthetnél már,
nem győzöm a munkát egyedül.
Hervay Gizella: Levél helyett
Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.
Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.
Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.
Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan mozdulatot ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.
A szájad mellett egy kis ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, amikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda.
De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.
Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.
Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.
Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan mozdulatot ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.
A szájad mellett egy kis ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, amikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda.
De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.
2015. április 15., szerda
Pilinszky János: A többi kegyelem
A félelem s az álom
volt apám és anyám.
A folyosó meg a
kitáruló vidék.
Így éltem. Hogy halok meg?
Milyen lesz pusztulásom?
A föld elárúl. Magához ölel.
A többi kegyelem.
Pilinszky János: Mégis nehéz
Anya, anya
ebben a sivatagban,
mért hagytál itt, ebben a sivatagban?
Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen,
és mindent mégis oly kiváncsian
szemlélgetek?
Tudod, hogy hány kisértés,
a semmi és üresség késdobáló
hány és hány pokla leskel itt reám?
Persze, a ruhák fodrát leeresztik,
a kelme megfakúl, s a fű
beteríti az utakat.
Persze, persze, a feledés, az elmulás -
de hol is hagytam abba? -
mégis élek,
mégis nehéz, anya, mégis nehéz.
ebben a sivatagban,
mért hagytál itt, ebben a sivatagban?
Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen,
és mindent mégis oly kiváncsian
szemlélgetek?
Tudod, hogy hány kisértés,
a semmi és üresség késdobáló
hány és hány pokla leskel itt reám?
Persze, a ruhák fodrát leeresztik,
a kelme megfakúl, s a fű
beteríti az utakat.
Persze, persze, a feledés, az elmulás -
de hol is hagytam abba? -
mégis élek,
mégis nehéz, anya, mégis nehéz.
Pilinszky János: Apokrif
1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:
Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.
Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.
S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!
Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –
Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.
Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.
Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.
És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:
Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.
Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.
S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!
Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –
Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.
Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.
Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.
És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.
Desmond Egan: Napnyugta
a fénynek különös színe volt
mint utolsó hangnak egy szerelmes dalban
különös teret teremtett
ahol a dolgok élénkek és kikerülhetetlenek:
egy másfajta zöld mint az ajtóm előtti
sövény zöldje nekiütődött a sápadt falak
türelmes fáiba
a lekaszált pázsit rózsaszínjébe
beszivárog (most éj van)
a csöndhegyekbe
egy madár néha trilláz
ahogy mindig is
Lajosi Krisztina ford.
mint utolsó hangnak egy szerelmes dalban
különös teret teremtett
ahol a dolgok élénkek és kikerülhetetlenek:
egy másfajta zöld mint az ajtóm előtti
sövény zöldje nekiütődött a sápadt falak
türelmes fáiba
a lekaszált pázsit rózsaszínjébe
beszivárog (most éj van)
a csöndhegyekbe
egy madár néha trilláz
ahogy mindig is
Lajosi Krisztina ford.
Kabós Éva: 80 évesen
Szeretnék versben elbúcsúzni
attól, mi szép volt nekem,
“törvényen kívül” is fény,
és virágok a hegyen…
Oly szegényen ezüstöm volt a
lármázó patak,
szépen búcsúzni
fáradó agyamban már
nincsenek szavak…
A fények ott játszanak
még mindig a hegytetőn,
de elérni a
csúcsokat már nincs erőm -
nem jutok fel a
rímeket-rejtő hegytetőre,
vonszol magával
erdélyi sorsom nyolcvan éve -
s nincs már erőm bontani
piros fonalat: teremteni párnát, terítőt
- az ősit -, írásosat…
De még szeretném megköszönni,
mi szép volt nekem,
fényt és virágot
a Mezőség dombjain,
és a székely hegyeken,
megköszönni a hópelyhet
és napot,
az eltévedt golyókat
és az eltaláló szót -
Egy versbe zárva megköszönni,
hogy még itt vagyok!
attól, mi szép volt nekem,
“törvényen kívül” is fény,
és virágok a hegyen…
Oly szegényen ezüstöm volt a
lármázó patak,
szépen búcsúzni
fáradó agyamban már
nincsenek szavak…
A fények ott játszanak
még mindig a hegytetőn,
de elérni a
csúcsokat már nincs erőm -
nem jutok fel a
rímeket-rejtő hegytetőre,
vonszol magával
erdélyi sorsom nyolcvan éve -
s nincs már erőm bontani
piros fonalat: teremteni párnát, terítőt
- az ősit -, írásosat…
De még szeretném megköszönni,
mi szép volt nekem,
fényt és virágot
a Mezőség dombjain,
és a székely hegyeken,
megköszönni a hópelyhet
és napot,
az eltévedt golyókat
és az eltaláló szót -
Egy versbe zárva megköszönni,
hogy még itt vagyok!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)