Reményik Sándor: New Yorki levéltöredék

Templomkép-gyüjtő albumába

"Itt küldök egynehány képeslapot. 

De rájöttem már, hogy mért nem kutat 

A fürge fényképész itt templomot. 

A felhőkarcoló hétköznapok 

Égbefúrták ormótlan fejüket: 

Eltűnnek ötven emelet tövén,

- Hiába tornyosak az ünnepek.

A vörös téboly vak falansztere 

Lerontja másutt a templomokat -... 

Itt - e titáni égberohanásban

Az Isten nem halt meg, - csak lemaradt.

Ide erdélyi hegyek kellenének, 

Hegyek a felhőkarcolók mögé -

Hogy tündököljön az örök Arány, 

És kitűnjön: a dicsőség kié."

Csáky Károly: Átváltozás II.

És megkondultak
bennünk a harangok:
esküvőre,
halálra
meg
szentmisére,
hogy fakadjon élet,
legyen feltámadás
Megváltónknak
misztériumá-
val.

És itt
fekszik
felkötött állal,
lezárt szemmel,
útra készen
az Asszony,
kiből életek fakadtak,
ki szült jövendőt,
s kire most
könnyet hullat
az özvegy
s a gyermek.

A hajnal fénye
már nehezen jön elő,
átlép minket az idő,
de fényeskedni kezd
az örök
világosság;
felszáll a lélek,
s ki itt maradt,
fejet hajt
csendben
Úrnak
akarata
előtt.

Joó Sándor

"Uram, ha lenne kedvem a bűnre, ne legyen alkalmam rá; ha lenne alkalmam rá, ne legyen kedvem hozzá!"

Lucian Blaga: Az álmodó

Ágak közt, a levegőben úszva,
himbálózik selyme szálán
egy kicsiny pók.
Felköltötte
álmából a hold.

Mért vergődik? Azt álmodta,
hogy a holdfény pókfonál, s most
megpróbál az égig jutni,
föl az égig, egy sugáron.
Egyre küszködik a bátor,
egyre kúszik.
Álmodó. – S én
attól félek, visszahull majd.

Kiss Jenő ford.

Anna Sawicka: (eljött...)

eljött
az a pillanat
amely nélkül az idő
úgyis beteljesül
még akkor is ha
a szíved órája
megáll
egy névnél

vagy

mától kezdve
szabad nekem
a hétköznapokban
osztozkodni veled

jó hogy vagy

Dabi István ford.

Erna Rosenstein: Este

Halkan mintegy álomban hull a hó.

Régi dallamot játszik az óra.

Az utcákon elvesznek a léptek.

Az idő olyan sűrűséggé hosszabbítja,

hogy mindjárt megpattan a pillanat.

Már pelyhekkel pislog.

Már csak a múlt hull lefelé.

Csak a mélység meg az éjszaka.

Dabi István ford.

Stefan Rusin: (nem emlékszem a szemedre...)

nem emlékszem a szemedre
ami ott feküdt
a tenyeremen

nem emlékszünk
az érintéstől forró
vérünk és ajkunk
csendjére

de emlékszem
állati félelmünkre
hogy külön kell élnünk

Dabi István ford.

Alicja Patey- Grabowska: Védtelen

Megszelídítettél engem
a bizalmatlant

Megtanítottad:
             a reményt
             a hitet
             a szerelmet

Védtelenné váltam
mint az ütéseknek kitett állat

Dabi István ford.

Antoni Pawlak: A valóság a vers visszavert fényével világít

Este volt Eső mosdatta a várakozásba
dermedt várost A hajógyár
felé mentünk néma kérdéssel
meddig még A ruhánk egyre
nehezebb lett Zsebeink elkapott
esőcseppekkel teltek meg

Előttünk a virágba öltözött kapu
A szótlan frontvonal aminek
az átlépése szintén misztikus
kísérlet lesz Nézd
          Marian - mondtam - a túloldalon
          kevésbé esik

Dabi István ford.

Antoni Pawlak: (a beszélgetéseink...)

a beszélgetéseink intimitását nem fenyegette
a lehallgató készülékek indiszkréciója
akkor még szép volt a szerelmünk
legalábbis így mondták az öregek
akik két emelettel lejjebb laknak emlékszem hogy
olyan szavakat használtak amilyeneket a legszebb
költeményekbe lehetne bevenni most pedig
a szobámban csendben kell maradni
ha élni akarok egyébként a szavak
így is elvesztik lassan az értelmüket és meztelenül
ülnek a konyha sarkaiban az akkori időkből
csak az egymás szemébe nézés maradt meg nekünk
és a halálos csendben lefolytatott szeretkezés

Dabi István ford.

Csorba Győző: Zöld és fény

Csordulásig a világ! -

    Szinte már kicsap

szőlők, fák és újra fák

    zöldjéből a hab.

Forr, tajtékzik, szédülök,

    zöld alul, felül;

lépek, állok, eldülök,

    zöld kivül, belül.

Zöld, zöld, lelkes újulás,

    nagy, termékeny öl;

tarthatatlan bolydulás

    föl, föl, egyre föl!

Fű, fa, gyom, szőlő emel,

    körforgó dagály.

Zöld és fény: - e két elem

    árján ring a táj.

Nézem, érzem, bámulok,

    s engedem magam.

Zöld és fény! dagad, forog,

    szólnék, s nincs szavam.

S míg ragyogva nő velem,

    s hord e két elem,

pólyál az időtelen

    és a végtelen.

Csorba Győző: Mi lesz?

A test nyelvét a testünk mindinkább megtanulja.

Köztünk a szó erőtlen s lassan fölösleges lesz. -

Fölér-e bármiféle fennkölt beszéd a kedves

kezével - főm lehajtva midőn hajamba túrja?

Szorongások, csapások - terelheted figyelmem -

csukott szád sarkain s a szemed színében élnek.

Ne szólj! - hiába volna; akkor se szólj, ha kérlek:

a nyelv dadogni tud csak e tiszta, ősi nyelven.

Ó, már előre borzaszt: mi lesz, ha majd a rémes

szót testünk mondja már, és a másik érti is már,

s közben fecsegve, csalva ködöt ver a hamis száj

méltatlan gyöngeséggel e szép őszinteséghez?

Csorba Győző: Neked

Ez már nem szerelem többé, nem két ember

kötése, keringő tánca egymás ellen,

kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje

s változó viszonylat: tőle vagy feléje.

Magány és párosság itt üres szavak csak,

itt  már az érzékek csak befele hatnak,

egymást ha kívánjuk látni: elégséges

állítani tükröt a magunk szeméhez.

Aki rádnéz, rajtad engem is fölismer,

s érzékeljük egymást érzékszerveinkben.

Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak:

egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.

Ellened hibázom? Magam ellen vétek!

Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek.

S aki magát rontja, pusztul igazán csak,

s a fő-fő lázadó maga ellen lázad. -

Ez már nem szerelem: sors ez, születetté,

aki kettős vágyból válik maga-eggyé,

aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi,

mindenképp a saját bajait tetézi.

Csorba Győző: Magános fa

Társaim az apró füvek, nem messze tőlem fut az út,

társaim az apró füvek, nincsenek méltóbb társaim,

állok magam, azt sem tudom, hány éve már, - az éveim

       gyűrűkbe nőve védenek kérgem alatt.

Ha emlékeim kérdenék, nehezen tudnám kezdeni:

láttam, hallottam már sokat, s nem felejtettem semmit el.

Nem messze tőlem fut az út, és lombom alatt mély a hűs,

       hallottam, láttam már sokat: bölcs agg vagyok.

A lombom alatt mély a hűs, a lombom között mély a csönd,

kis fészkeket dédelgetek, és lengetem a szeleket,

egyfelé nyílt a tág határ, másfelé domb keríti el,

       s a domb mögül jönnek felém az emberek.

Jönnek felém az emberek, hogy honnan jönnek, nem tudom -

ó, mi lehet a domb mögött? - csak egyszer látnám legalább,

de megroppant már az erőm, fölébe nőni nem fogok,

       s titok marad a volt-titok halálomig.

Csorba Győző: Aki sok szépet

Aki sok szépet mondott el hiába,

      szűkszavú lesz vagy néma, -

tudom: fáj, hogy neked jutott

      szavaim maradéka.

Én már a földnél is mélyebbre hulltam,

      nyirok s penész ölelget;

nem csillagokat üldözök, -

      kis emberi türelmet.

A gyengéimmel sétálok előtted,

      már-már magam kinozva, -

ha rám gondolsz, a jó helyett

      gondolj inkább a rosszra.

Hiszen becsaplak: önzésből szeretlek,

      - embertől más se telhet, -

önnön-szívemre készítem

      e gyógyító szerelmet. -

Aki sok szépet mondott el hiába,

      szűkszavú lesz vagy néma,

de minden szépnél szebb lehet

      szavai omladéka.

Úgy szeretlek, mint botjukat a vének,

      ahogy a víz a gödröt,

a napnyugtát az aratók,

      az istállót az ökrök.