Antanas Drilinga: A vers

Honnan jön A vers:
A csillagos égről,
A napos égről,
A beborult égről,
A te szemedből, az én szememből,
A te jókedvedből, az én jókedvemből,
Az utcáról, ahol lakunk,
Az egész életünkből:
Fogadjuk őt,
Óvjuk őt,
Melegítsük a leheletünkkel,
És sohase űzzük ki a házból,
Az életből!

Dabi István ford.

Tamási József: az öreg az erdőből

a kosz beleette magát a bőrébe
az idő
az egyedüllét
kisimíthatatlanul ott ráncosodik az arcán
nyolcvan lehet
inas keze alig láthatóan remeg
rágyújt
a köhögés mint valami robbanás szakad ki belőle
váltunk pár sablon mondatot
szavai mint apró kavicsok
karcolják csak a csendet
egy gyerek szomorú szemével néz
és lassan falat emel közénk a hallgatás
sóhajt mintha még valamire várna
aztán elindul
ahogy él
szótlanul
vissza az erdőbe

Hepp Béla: Könyörgés

Majd magunkra húzzuk barna őszünk,
nem játszunk, már nem kergetőzünk,
mohás odú-sötétbe bújva össze
várjuk, jössz-e,

vergődünk, örök vigyorba dermedt
arccal könyörgünk kis figyelmet,
marunk, amerre sejtünk kezet, lábat,
mint az állat,

világtalannak ha ránk találnál
félelmeink falánk falánál,
ne fordulj el, segíts, hogy újra lássunk,
Messiásunk.

Benjámin László: Köznapi dolgok igézete

Még azt se mondtam el, milyen csodás
nagy éjszakán az ezüst zuhogás,
a hangtalan föld határaira
lezúduló csillag-Niagara.

Még sose mondtam el a színeket,
szürkébe foglalt hétszín íveket,
fehér havat a zöld fenyőgallyon,
piros kendőt a fekete hajon.

Még sohase soroltam el az ízek
mindegyikét; húzó fanyart az ínynek;
maró sósat; viasz-sejtekbe szűrt
viráglevet; hánytató keserűt.

Nem mondtam el az évszakok futását,
hogy mily kápráztató a zuzmarás ág,
jázminvirág a tavaszt illatozza
és napernyőjét kinyitja a bodza.

Nem mondtam el megannyi búját-mézét
az életnek, mit kuporgat öt érzék
s a szív mélyében születő zenét -
a köznapi dolgok igézetét.

Köznapok – csupa izgató magánügy:
Holdfény, kenyérharc, becsület, madárfütty,
vihar bőgése – minden ámulásom
az életen csügg, nem az elmuláson.

Ki a világgal váltam vala eggyé,
kívánkozom – s nem engednek közüggyé
önvádak, fagypontig süllyedt viták,
szidalmak, s görcsös ars poeticák.

Hogy osztanám a földnek és egeknek
sok apró kincseit az embereknek...
Minden élet: szolgálat. Ez becses még -
törvényem, sorsommal kötött egyezség.

Mert fogtam én a siker pilleszárnyát,
s nem boldogabb, csak lettem tőle gyávább,
s maszattá rondult ujjamon a hímpor.
Mind kínná torzul, ami nem lett kínból.

Adj, élet, munkás férfikort, öregkort,
s erőt, annyit: Ha mennem illik egykor,
még síremlékem is magam faragjam!
S ne menjek úgy, hogy lelkemmel haragban.

Takács Zsuzsa: Meg kellett ennem

Meg kellett ennem a levelet. 

Földrajzórán írtam, és az állt 

benne, hogy a tanárnő hülye. 

Rékának szólt a közlemény, persze, 

és nem neki, de ő lecsapott rá, 

és olvasatlanul az asztalára dobta. 

Szünetben az egész osztály körülvette 

és izgatottan kérdezősködött. 

Például ilyet: “Tanárnő, a Sierra Maestra 

gyűrődött vagy vetődött?” 

A tanárnő arca ragyogott, 

de amikor a levelet kereste, megnyúlt. 

Megmondtam, hogy megettem, ne is keresse. 

Anyát és Réka anyját behívatta. 

A fiatalkori bűnözésről beszélt, 

és olyan szépen, hogy sírtak mind a hárman. 

Csoóri Sándor: K. É. végakarata

Ha meghalok, temess el nagykabátban,

szép hosszúban, takarja bokámat is,

mert már a nyári fűben is fázom,

hajam tövéig fázom.

Lator László: Emlékeidből eltünök

Botomat elhagytam az erdőn,
nem félnek tőlem a madarak.
Árnyéktalan és remegő
a szitakötő pillanat.

Hangjára figyel a patak,
medrét egyre mélyebbre ássa.
Emlékeidből eltünök,
mint halak villogása.

Ragyog a hegyek homloka,
fák közt csobog a tisztaság.
Alázatában egyre szebb,
egyre átlátszóbb a világ.

Bella István: Mégis

Lemállik rólam a lehet.
Szerelmeim elrongyolódnak.
Lassan meztelenebb leszek,
mint a hívogató holtak.

Mégis, magam el sem fedem,
hagyom, hogy a szívemig lásson,
aki akar, azt szégyellem
csupán: tűröm, hogy megbocsásson.

Vesztőhelyszáj. Bakóölek.
Minden szó egyéb és csak talmi.
Itt már meghalni se lehet.
Ebbe már bele se lehet halni.

Csak múlni, mállni, lassan elhullni,
levelesen, ahogy a zápor
laskáll, pereg, foltokban hullik
rozsdás ég horpadt bádogáról.

Gergely Ágnes: Rapszódia éjfélkor

Én írom? te írod? melyikünk vétke a szó?
Te vagy a vers helyett, eddig vagy fokozható.
Némulás hártyáját áttéped, tiéd, ha van,
mondd, gyere, diktáld, én megadom: adom magam.
Nem fér el közöttünk se tér, se idő, se más,
örökre miénk az időtlen idomulás.
Istennek úgy tetszett, széptestű lelki rokon,
éppen egy férfifej fér el a mellkasomon.
Térdednek csapdájában sorsába süpped a lét,
add meg az életnek halála jobbik felét.
Bőrödnek ízei bőrömet járják megint,
káprázva lobognak megcserélt érzékeink.
Hajtincsed bozótja, hangodnak sószigete,
kalózok kincseit bűvölöd át ide te:
apádtól-anyádtól elrabolt atom-javak,
a gének teremtő, szubtilis csodája vagy.
Körmömnek felelő, lúdbőrző izmok, a hát,
ujjongják ujjaim a tested körvonalát.
Végtelen szöveg, ha végtére megleltelek,
mormollak, másollak, mint régi kódexeket.
Múlnak a vizek, az időhöz zúdul a part,
lábak és kezek közt a világ örökre tart.
Meddig tart? meddig tart? mikor lesz csontod avitt?
Életem jobb fele, egyszercsak meghalok itt.
Hidat a hidász, a bukfencet bohóc veti –
tested van, lelked van: tartást is adtam neki.
Nemléted csapdája megtart még, ez az a perc.
Vétkeztem, kimondlak. Helyetted van ez a vers.

Gergely Ágnes: Rapszódia éjfélkor - elmondja Bodnár Erika

Jan Walkusz: (Vedd a szavakat...)

Vedd a szavakat
amiket számodra őrzök
- olyanok mint
a tenger
amikor vihar csitultán
az ég azúrját
ringatja
és halk
suttogás

Dabi István fordítása

Robertas Keturakis: Milyen sokat kérsz

Ha ideadnád nekem az árnyékodat
     a mosolyod csöpp sugarát kérném

Ha ideadnád nekem a hajad hűsét
     egyetlen egy szót kérnék

Bizalmat kérsz tőlem?
     Igen Nem
Jóságot kérsz tőlem?
     Nem Igen
Azt kéred hogy legyek a világosságod és a sötétséged
     a titkod és a fiatalságod
     az életed az örökléted
     a lélegzeted?

Ha ideadnád nekem a hajad hűsét

      Milyen sokat kérsz
      pedig csak szerelmem van
      egyetlen szerelmem - neked

Dabi István fordítása

Ojars Vacietis: Óvakodjatok

Óvakodjatok a kulcslyukaktól!

Ott kúszik be a hideg
és nagy viharban
a hó.

Ott leselkedik
a kíváncsiság gonosz szeme.

Ott lopakodik be kulcsotok rokona
a tolvajkulcs.

Nemcsak
a bátorságotokat
nyitja-zárja.

Ott lakik
a ti
hajthatatlanságotok
kapzsiságotok
zárkózottságotok
és magányotok.

Óvakodjatok a kulcslyukaktól!

Dabi István fordítása

Csoóri Sándor: A járdára ejtett szőlőszemben

 Gyönyörű ősz volt az idén is, napos november,
  de mindenfelé csak öregek ténferegtek,
lassan mozogtak a verőfényben,
         mint kukoricát morzsoló öklök.
Lesütött szemmel jártam köztük a parkban, a körutakon.
Nem akartam, hogy lássák: az elmúlásra engem
     csak a te újra és újra kitavaszodó
        tested emlékeztet.
A járdára ejtett szőlőszemben is azt kerestem:
hátha meglátom benne édes mozgalmasságod
        utcai jelenetét,
az égbolttal összejátszó mosolyodat,
      körülpillézve sűrűn holtsárga levelekkel.

Csoóri Sándor: Megyek s te mosdatsz engem

Isten, megmosdatsz újra
őszi esődben.
Megmosdatsz tetőtől talpig,
mintha még most is a régi,
zsoltáros fiad volnék.
Megyek a hegyre hozzád: kis, kerek
templomod körül
halott őseim beszélgetnek.

Csuromvíz minden szavuk
s kökényfa-ujjaikon is
ide-oda szaladgál sok-sok csepped.

Ki akarta,
hogy én velük és veled
egyszerre találkozzam?
egy napon, egy órában,
amikor a közelben járó fácánok szeme
az életemtől megsötétedik?

Van valahol még egy másik Isten is?
Rejtelmesebb
és akaratosabb nálad?
aki nem ígér, nem kér, nem kérdez,
nem válaszol,
de hét varjúval viteti magát
most is az égbe,
hóna alatt harang és katicabogár,
mögötte hosszan suhogó vizek,
mintha földtől az alacsony Holdig
fátyol suhogna?

Megyek s te mosdatsz engem
kívül, belül.
Nedves, zöld leveleid hűsítgetik a húsomat.
Minden lépésemre
egy-egy életet veszítek el,
egy-egy ártatlanul roncsoló bűnt –
Mintha magamat kéne

a végső életre megteremtenem.

Csoóri Sándor: Olyan semmicske, varázsos test

Ki jár az erdőn? Ki motoz?
Az előbb csak egy katicabogarat láttam.
Lassan araszolgatott nyugat felé
a megrozsdásodó fűben.
Olyan semmicske, varázsos test volt
        a szálegyenes gyertyánok alatt,
mint amilyen én voltam hatévesen,
otthon, a szérűben
a földet szúrkáló villámok között.
Mégis ahogy mozgott, mocorgált:
ment vele a fény,
mentek vele a felhők
s ment vele Isten is,
nagy októberi árnyként húzva mögötte
fájós lábát.

A páfrányok, a lapuk
mind lehasaltak előttük a földre –
én meg csak álltam ott magamban
az erdő huzatos, zöld kolostorában,
s nem tudtam, hogy az égbe
vagy a földbe kell-e mennem?