Gyurkovics Tibor: Öt éve

Öt éve ülsz a nagyszobában,
a díványon öt éve ülsz,
mint egy fehér madár az ágon,
hogy attól félek, elrepülsz,

nem merek közelíteni,
nehogy tekinteted zavarjam,
és itt maradjak isteni
kínok között megint magamban.

Gyurkovics Tibor: Csak

Csak akivel együtt élünk
egy szobában egy homályban
csak az a mi feleségünk
a többi marad magában

Csak akivel együtt mosdunk
egy dézsában egy lavórban
annak átkozzuk a hátát
fennhangon vagy alattomban

Csak akivel cérnatűre
késhegynyire megy a harcunk
annak mondjuk holt szemébe:
– gyilkolni mi nem akartunk.

Makay Ida: Amikor megnémul

Akkor elborít mindent a csönd:
Mélyebb a Sarkok éjfelénél.
Kongóbb a sírboltok kövénél.
És a halottak városánál.
Csönd az agyban és csönd a szívben:
Mikor a végső szó után
elhallgat, megnémul az Isten.

Joe Vermeulen: Megértés

Kényelmesen mint lusta macska az öledben...
Már a nap kerekedett két szemedben
míg az Éj suttog annak jöttéről.

Miután elbődülnek a tehenek... rejtett ígéretek
lángjai lobbannak álnokul.
Látom, kihúny egy csillag - mielőtt a vágyamat
kifejezhetem - és megbotlom benned:
Szád két sarka elevenen elhúzódik és ferdén ott marad lábam fölött.

Tekinteted lelkem szálait rángatja
és a páncélom mintha teljesen leolvadna rólam.

Hétköznapi dobogással kétség csapkod,
hasogat és vág - míg fel nem emelem a fehér zászlót.

Megfordulsz, amint hátat akarok fordítani.
A kabátodba csavarsz.
Szorosan a melledhez ölelsz.
Szimfóniába teljesül ki bensőd ritmusa.
A legszebb zene ez, amit valaha is hallottam.

Dabi István fordítása

Bella István: Nyolc sor

A fényeket mindég szerettem.
Gyöngéd gyíkjai az égnek.
Egyszer egyet kezembe vettem.
Fénye eltört. Bennem sötét lett.
Árnyteremtmény, azóta félek.
Napom gyűrött, éjem vetetlen.
És úgy fekszem önnön-kezemben,
ahogy lélegzetemben a lélek.

Bella István: Nyolc sor meg egy

A fényeket mindég szerettem.
Gyöngéd gyíkjai az égnek.
Egyszer egyet kezembe vettem.
De kettétört. Bennem sötét lett.
Fényteremtmény, azóta félek.
Nappalom éj, eltemetetlen.
Csak árny és árny. Egyre és egyre.
És úgy fekszem gyilok-kezemben
ahogy lélegzetében a lélek.

Kányádi Sándor: Téli alkony

Nyírfák közé zuhant a nap.
Vereslik a nyírfa kérge.
Szájuk szélét nyalogató
farkasok gyűlnek a vérre.

Szűggyel törik a nagy havat,
árnyaik a völgybe vesznek:
borzongató
arabeszkek.

Szűkölnek és vonyítanak,
s egymás irhájának esve,
széttépik a vérző napot:
üvöltve száll le az este.

Tamás Tímea: A zenélő bohóc

-részlet-

kék éjszakákon felkelek
olyankor járni tanulok
s elfelejtem amit tudtam
azt az egyetlen szólamot
s elindulok hazafelé
hol hűvösek az éjszakák
s a levegő már rég ismeri
harangok csendes dallamát
bohócsipkámat levetem
nevetős arcom elhagyom
nem dalolok nem könnyezek
piros cipőim eldobom
s varjúseregek övezte
szürkülő láthatár alatt
hazamegyek hol a füvek
éjjel szuszogva alszanak
az őrület előszobája
tudom Uram – az én szobám
egy íróasztalon lakom
egy pók minden kompániám
egy sor dallamot dúdolok
ha szívemhez ér valaki
szürke porszemek szálldosnak
s a levegő démonai
a fákon nem tanyáznak varjak
néha hazaálmodom magam
oda hol magasabb az ég
s a varjúseregnek hangja van
itt lakom mióta tudom
zenélő bohóc a nevem
s tudom máshova tartozom
s volt egy előző életem
itt élek most idefalazva
s nem járt itt Kőmíves Kelemen
ezt a nevet is vajon honnan
vajon mióta ismerem
ha süt a nap hancúroznak
kint a fákon a mókusok
néha kíváncsian néznek
s kocogtatják az ablakot
fehér sipkámat nem vethetem le
két karom nem mozdíthatom
a szám mindörökké nevetős
piros foltok az arcomon
egyetlen dallamot szólhatok
ennyit adtál nekem Uram
csilingelek is ha kérik
idegen kezek – boldogan
be vagyok zárva magamba
tán egyszer majd kiszökhetek
madár leszek vagy rókalány
s szeretem az embereket

Juhász Attila: Áldozás

 Ölelkezés után a
legszebb a hangod. Akkor
egymásban csendesül le
a lélegzet s a lélek.
És sejtekig szabad lesz
a két test; ismeretlen
dajkál a földmelegben
a lassú fény, s tovább ölel
a színeváltozással

Ez legtisztább fohászunk
a titkokat sugalló
ártatlan égiekhez.
Halk és nyugodt, akárcsak
a ringató öröklét.

Egymás csöndjében hallgatunk

Juhász Attila: Part és fény

Egekbe nézni –
engedni mind a könnyű
felhőt tovább, szemlélni
arcuk játékait s az
áttetsző paplanok közt
fények szeretkezését

Látatlan érkezel meg,
akár az első hűvös
nyáresti pillanat, de
úgy élsz érzékeimben,
miként az újraéledt
sejtekbe átszivárgó,
örök kavicsmeleg. S az

eszmélet mégsem keres –
megtart csupán, megőriz,
s miként kavicsban él a
zárvány, s lélegzetben
élhet tovább a lélek,
teljes valómban élsz mint
teljes valóság

Lackfi János: Emberszabás

Számonkérő

Mit mondtam neked, kisfiam, mikorra kell a
megállóba érned? Ne beszélj mellé, miben
egyeztünk meg? Tudod te azt nagyon is
pontosan! Én emlékszem, még nem hülyültem
meg, bár lehet, hogy te arra utazol,
és talán sikerül is meghülyítened hosszú távon,
de nem ma még, szóval ötre kellett volna odaérned,
ebben állapodtunk meg. És most hány óra van?
Ott a karodon, nézd csak meg, kivárom,
nekem van időm, tengernyi az időm,
amit nem mindenki mondhat el magáról.
Na látod, öt óra tizenhét, és saját bevallásod szerint
még ki sem tetted a lábad a kapun.
Vagyis megszegted az egyezséget, jól mondom?
Hogyan is számíthatnék rád legközelebb,
hogyan is számíthatnék rád valaha,
hogyan is számíthatna rád bárki, bármikor
ebben az életben vagy egy másikban akár,
ha így eljátszottad az esélyedet?
Az ilyen ember szava, kisfiam, hasonlatos
a szélbe szórt pelyvához, a forró homokra hullott
vízcsepphez, a csenevész füsthöz, amelyet szétkapdos
a szél. Tök mindegy, mivel mentegetőzöl, az ilyen ember
sehova nem ér oda, bárhol van is, sosincs ott, ahol
lennie kellene. Nincs is ott más, mint az ő hűlt helye,
egy fekete lyuk, egy nulla, egy mínusz, még annál is
kevesebb, mínusz végtelen, hát még mindig
nem szégyelled magad?


Megbocsátó


Nem baj, kincsem, tudod, hogy semmi baj nincs,
a legfontosabb, hogy ne ess kétségbe, csak te vagy
nekünk és mi itt vagyunk neked apáddal,
csak érted vagyunk, te vagy életünk egyetlen értelme,
ha nem vesznek fel arra az egyetemre,
hát felvesznek majd egy másikra, vagy kimész külföldre,
és akkor nézhet itt ez a sok okostojás,
majd verik még a fejüket a falba,
kapsz egy fincsi ösztöndíjat euróban,
ott megbecsülik a tehetséget, ha meg nem becsülik meg,
és nem kapsz, majd csak találsz valami munkát,
abból fizeted a rezsit, ha meg nem találsz,
hát azon ne múljon, angyalom, majd mi megbecsülünk apáddal,
van ám a takarékban, ha nem is egy vagyon,
ugyan mire kuporgatnánk, vigyük a sírba talán?
ha meg nem elég, most annyi kölcsönt hirdetnek a tévében,
felvesszük, de fel ám, mire?, mire?, hát a házra,
aztán szépen összetesszük a részletet a nyugdíjból,
ha meg nem bírjuk, legfeljebb eladjuk,
elköltözünk kisebbe, elmegyünk öregek otthonába,
a fennmaradó pénzzel meg majd te gazdálkodhatsz,
ó, ha láttad volna, milyen helyeken laktunk mi,
túléltük a háborút is, az ötvenes éveket,
persze nem vagyunk már fiatalok,
de épp ezért mindegy arra a hátralévő kis időre,
féllábon kiböjtöljük, majd meglátogatsz néha,
szép, okos nagyfiunk, te mindent jobban tudsz,
mire is lenne jó már az életünk,
ha nem tudjuk továbbadni,
ha nem tudjuk a tiédet megtrágyázni vele,
ne szégyenlősködj, jó szívvel adjuk,
fogadd el, kisfiam!

Simonyi Imre : Ha jössz, szívem

 Ha jössz, szívem, – a réten át gyere,
aztán fordulj a nyárfasor fele,
aztán (felém-lejtésű hajlamon)
ereszkedj le a szelíd hajlaton.

Nézd, nem a domb, a kétely meredek –
Ám azon túl már földközel lebeg
az ég – egünk – s a küzdelmes világ:
vásznába törli izzadt homlokát.

Hát arról jöjj – hol ábránd és való
játékekével egybeszántható,
s telekkönyvezettek a mániák…
Ha jössz, szívem, a rozsvetésen át

gyere. – Tudod, ahol a gyalogút
talpunk alól az árokba gurult,
és egyirányú ösztönöd alatt
megnyílt a szerteágazó tudat

benned. S alázuhantál. – Ámde én
fennakadtam egy szilvaág hegyén,
s azóta nyársán – immár nélküled –
forgat az özvegyült önkívület

madárijesztőként. – Lásd, az vagyok. –
Gyűjtsd kosaradba a kendermagot
(a hiányodban elpergett időt),
és szórd elém egy éhes délelőtt:

hadd szemelgessem – jó ízed – hívem.
Ha még egyszer jössz, így gyere szívem.
Meg úgy, hogy mard belém magad erős
foggal – : rögeszmébe az eszelős –

meg úgy, hogy fojtogass olyan puhán,
mint egy nyárvégi lusta délután –
s egy véraláfutásos alkonyon
úgy jöjj, mint az utolsó alkalom –

meg úgy, mint a suhogó sejtelem,
de ön- és közveszélyes éjjelen.
Ha jössz szívem, a réten át gyere,
aztán fordulj a nyárfasor fele,

ám onnét oldódj az időbe át:
terjedj, mint a százados babonák
… s én elhiszlek. – S zúdulj, mint vadvizek
e mosdatlan világra. – Szelídebb

sodrással pedig áradj énfelém,
áradj, mint a jóillatú remény,
mint a nyárfaerdő lehellete:
ha jössz, szívem. De meztelen gyere.

Kassák Lajos: Magányos fa a parton

Ne csapj le rám, fejsze, ne sodorj magaddal szél
egyedül állok itt, akár az elátkozott
s tudom, panaszaimat sem hallja meg senki
miket tagjaim remegései kisérnek.
Valaha erdő állhatott itt és körülvettek
testvéreim, hozzám hasonló valamennyi
örömük és bánatuk olyan, mint az enyém
összedugtuk fejünket s száz erős karjukkal
megsimogattak, miközben bársony rügy fakadt
és illatos virág nyílott rajtuk nevetve.

Miért ily haragot tartó felettem az ég
gyökereim miért tengnek a málló homokban?
Lám, egyik évszak elvonul a másik után
és megvénülök majd anélkül, hogy egyszeris
vőlegény, vagy szép menyasszony lehettem volna.
Milyen lehet a világ e holt partokon túl?
Olykor benézek a ringó folyó tükrébe
s látom nem kellhetek én már többé senkinek
csak állok itt az éhes, zümmögő legyek között
s kegyetlen viharok tépik sárgult fürtjeim.

Szabó Lőrinc: Hasztalan lázadás

Pillám alatt összetört ezer álom
s – szeretlek? nem szeretlek? – nem tudom már.
Túlságosan ragyogsz, eleven álom,
s szerelmedet elbirni nem tudom már.

Gyűlölködve kiáltom: – Idegen kéz,
eressz! ne vezesd utam! megtagadlak! –
Mégis te formálsz ujjá, idegen kéz,
és csak nő az erőd, ha megtagadlak.

Nem tudom, mi történt… Talán az Isten
játszik velem s te vagy a fény szemében.
Ha eldoblak, megjelenik az Isten
s nehéz harag hömpölyög nap-szemében.

Cveta Delcseva: Szegénység

Számára az élet egy kirakat,
ami előtt naponta elhalad.
És mennyibe kerül, tudja mindenről,
s esténként a kirakat elé fekszik.
Örök álmát álmodja arról,
hogy mihelyt nyúl valamiért,
megragadja egy kéz
és megtölti zsebeit, kezét és a szívét.
Már elment volna innen,
a világot járná,
ha az ábrándok léptei nem lennének
oly kérlelhetetlenek és súlyosak.

/Dabi István ford./