2016. november 20., vasárnap

Vas István: A hang










A villanyfényes ködben mendegél
Lassan, köhögve – majdnem öregúr,
Teára gondola mert a téli szél
Kedélytelenül gallérjába fúj

A szél kíséri, kéretlen szava
Csak régen hallott híreket jelent.
A hazaérőt bor, sötét tea
Karosszék várja s könyve odafent.

Ekkor nevén szólítják hirtelen,
Tréfásan kurtított nevén, ahogy
Ma már nem szólíthatja senki sem.
A hazatérő csöndben megvacog.

A túloldalról szólhatott neki
A hang, az össze nem téveszthető.
Honnan került oda, nem kérdezi.
Egyszerre visszazökken az idő.

Egyszerre minden oly természetes,
megbénító, ujjongó félelem,
Csak áll, a fénnyel átszőtt ködbe les,
Vár. Megmozdul. Nem, nincs ott semmi sem.

Szégyenkezik. Elindul hirtelen.
A szél megint hűlő szívébe fúj.
Fellélegzik: nem, nincs ott senki sem.
És fájni kezd, gyógyíthatatlanul.

Vas István: Ezékiel











S lett rajtam a Kéz, melynek nehezét érezte sokszor a vállam,
És Lélek emelt, beszívott s kilehelt, s e völgy közepette álltam.
Mind rakva volt csontokkal a holt völgy szomjas szíkje köröttem,
Mind koponya, láb, szótlan sokaság vigyorgott, amerre jártam.
Csont, csontra csont, hús nélkül a comb, kibontva a kapcsok, a szárak,
Fogók, perecek, dudorok s üregek, és mind felette kiszáradt.

És Valaki más rámszólt a kopár völgyben, a keleti szélben:
„Ember Fia, mondd, lesz-e még, hogy e csontsereglet újra éljen?
Lesz-e még, hogy ezek a konok tetemek felállnak s újra mozognak?”
Így fújta felém a Hang, s felelém a csontok közt:„Te tudod csak.”

„Mondj jóslatot”, így szólt, „az aszott vázaknak énhelyettem.
Hallják, hogy az Úr így szólt: Leszen élet a tetemekben.
Mert húst, inakat, lobogó hajakat hozok én csupaszult tagokra,
S majd lesznek az elesett vázak, tetemek fiatal bőrrel beborítva.
Ti száradt tetemek, lelket lehelek a halál odvába, belétek.”

S én ott a mezőn halkan, hebegőn elmondtam ezt a beszédet.

És zúgni kezdett a völgy és nőtt a csikorgás, zörgés, csont a csonttal keveredett,
S fordulva, pörögve, zörögve talált kéz, láb, fej a törzsre: összeálltak a tetemek.
Már rajtok inak valának, s feszültek a kezek, a lábak, s a testnek hús adaték,
S a húst a bőr feszesen borította, de a tetemekben a Lélek nem vala még.

És szólt, aki szólni kezdett: „Ember Fia, hívd a Lelket! Szólítsd s ezt mondd neki: Jőjj!
Az Ő nevében idézlek, szállj ebbe a völgybe, Lélek, a négy szelek felől.
Jőjj és lehelj ezeknek tetemébe, kik megölettek, hogy megéledjenek.”
S én szóltam, s szállt a Lélek, lehelt, s megéledének, fölötte nagy sereg.
S mozogni kezdtek a lábak, szájak szavakat kiabáltak, s kinyíltak a szemek.
S hallottam újra a Hangot. Így szólt: „Ember Fia, hallod, mit mondanak a tetemek?
Hogy ’Az élet fája hol van? Kivágattunk magunkban! A Halál völgye ez itt!”
E tetemek, ez az én népem, és megtartom, amit ígértem – Ember Fiai, mondd nekik.
És megteszem a sosevoltat, s kijönnek a sírból a holtak, és vagyok, aki vagyok.”

Ezt hallottam, amikor a Lélek felemelt s a csontok közé tett, s elszállt és otthagyott.

2016. november 18., péntek

Bari Károly: Ősz




Hallod-e, amit mondok, Istenem?
én beszélek,
sok évig tartó vándorlás után ismét útra készülök,
búcsúznak tőlem
a lombjukat vesztett fák,
a záporok ezüst szúrásaitól kisebesedett rétek,
a színek,
már tudnak készülődésemről
az évszakkal harcoló, vadul ordító virágok,
az emberi fogalmakkal megérinthető
valóság elhagyása
nem kiszabadulás a létezésből,
suttogják a lehullott levelek,
a végesség minek a kapuja?
hová indulok?

Rab Zsuzsa: Dúdoló

Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?

Korhadt tönkön üldögélek,
nyirkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.

Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben
lámpásul neked.

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 4

Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,
nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,
miket magam választottam; nyisd szekrényemet:
benn semmi jellemzőt sem találsz.

Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,
de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem
rég megszokta kezem dombját-völgyét,
de ő sem tud mesélni rólam.

Pedig nem rejtőzöm - csak igazában nem vagyok.
Cselekszem és szenvedek, mint a többi,
de legbenső mivoltom maga a nemlét.

Barátom, nincs semmi titkom.
Átlátszó vagyok, mint az üveg - épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?

2016. november 16., szerda

Pierre de Ronsard: Balett












Mikor Ámor szava leküldött a terembe,
hogy Ámor táncait ellejtsd bájosan ott,
szemed nappalt hozott, noha éjszaka volt,
tüzes villámait oly sűrűn szórta szerte.

Isteni volt a tánc, részegen újrakezdve,
kört írt le, vissza-kört, megállt s belefogott
megint, vegyült s kitért, a Meander folyót
idézve, mialatt kanyargott körbe egyre.

Hol körív, hol vonal volt, zárt vagy elnyúló,
pont, háromszög, miként a dél fele húzó
darvak csapata száll, a fagytól menekülve.

Rosszul mondom, ahogy lábad a föld fölött
ezen az éjszakán fel-alá röpködött,
nem tánc volt már, hanem az ég isteni műve.

Hárs Ernő fordítása

Bende Tamás: Kérdés










Most aztán tényleg merre,
a tovább hol, melyik sarokban bújik meg,
ki dugta el az érintést,
az egymásba gubancolódást,
ki keverte össze arcizmaidat,
hogy kényszerű legyél és közönyös,
ki tapasztotta füledre kezét,
hogy ne halld, mit suttogok,
könyörgök, kérek, megállapítok,
ki húz egyre távolabb tőlem,
ki kívánja halálomat?

Lucian Blaga: A bölcső










          Eugenia Brediceanunak

Fáradtnak éreztem magam,
s szenvedtem is.
Azt hiszem, túl sok volt bennem a lélek.

A hegyeken a hajnal nyitogatta
a nyugtalanságtól piros szemét.

Esetten kérdeztem magamban:
Te nap,
hogy érezhetsz még bolond örömet
a fölkelésre?

S ezen az álomtalan reggelen,
ahogy vittek ólom-lépéseim,
rejtett sarokban bölcsőre bukkant szemem...

Pókok szőtték bele kicsiny világukat,
s őrölték a csendjét a szúk.

Tágult lélekkel bámultam reá,
bölcsőmre, melyben
a kéz, mely megvénült sorsom miatt,
ringatta egykor
a legelső álmot s tán álmodást.

Az emlékezetem ujjaival
megtapogattam
lassan,
lassan,
múltamat, mint a vak,
s magam sem értve, hogy miért,
nagyot nevetve
rogytam reá,
s nevetve sírni kezdtem.

Fáradtnak éreztem magam
a tavaszoktól,
rózsáitól,
az ifjuságtól
s a nevetéstől.

És tapogatva lázasan kerestem
a régi bölcsőben magam -
a kisdedet.

Áprily Lajos fordítása

Petőcz András: Zárójelvers op. 43.

((          És hangtalan imára mozdult az ajka --- talánha szívéből
            mondta: hallani nem lehetett --- de tudni --- tudni azt
            lehetett --- öntudatlan formálta szavait --- szájának apró,
4          kicsinyke mozdulatával, hogy Uram, Jézus Krisztus, könyörülj
            rajtam, Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam, Uram, Jézus
            Krisztus, könyörülj rajtam, és mozgott, mozgott a szája
            egyre, nem maradt félbe soha a mozdulatával, és szívdobogássá
8          lett, már-már verőér-remegéssé, csak mondta, mondta a Jézus-
            -imát, nem éppen kincseket gyűjteni akarván, de iszonyú
            félelemből, rettegve mindazt, mi eljöhet egyszer, mondta,
11        mormolta magában a Jézus-imát, szüntelenül, végtelen szorongással,
            és nem is a haláltól,
            de az élettől félvén ---
14        miként a verőér-remegés: --- hangtalan imára mozdult az ajka --- ))

2016. november 15., kedd

Füle Lajos: Eljön az idő




Eljön az idő,
amikor a magunk tettei
eltörpülnek, semmivé válnak,
és nem marad semmi más kincsünk,
csupán ISTEN nagy tettei
múltunkra nézve is,
jövőnkre nézve is.

Nemes Nagy Ágnes: A lovak és az angyalok

Mert végül semmisem marad,
csak az angyalok s a lovak.

Csak állnak lent az udvaron,
az angyalok meg a szobámban;
csellengnek néha szinte százan –
egy lény mit is tesz önmagában?
Feldobrokol, s ismét megáll,
vagy szárnyát csattogtatja olykor,
mint egy szellőzködő madár.
Csak állnak és nincs semmi más,
csak látvány és csak látomás,
csak láb, csak szárny – az út, az ég,
bennük lakik a messzeség –

oly távol vannak, oly közel.
Talán ők már nem hagynak el.

Jókai Anna: Ima az olajfák alatt




Add, hogy megértsék,
ezen az illatos éjen
mitől is féltem:
mielőtt a vállalt halált
beteljesítsem
ne kelljen hamarébb
elégnem.

Beke Sándor: Isten

Szitkozódtam, káromkodtam,
hibás volt minden,
az asztal, a szék, a kályha,
a számítógép, a faliszőnyeg,
az ablak, a kép,
a lyuk a falon,

Éreztem,
egyszer valaki belépett
a szobámba, leült mellém,
s a láthatatlan arca
rám szegezte
nyugodt tekintetét.

Nem akart szólni,
megdorgálni sem
akart engem.
Némán,
sokáig nézett türelmesen..

És egyszercsak megéreztem,
hogy a sok kicsinyesség,
fölösleges dac és méreg, a
hétköznapi gyarlóságok
ingoványában
nem hagy elveszni.

Magához ölel,
s fölemel az Isten.

2016. november 14., hétfő

Gyökössy Endre




  "Boldogok azok, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit mindenki tesz." 


Gergely Ágnes: Hallod a madarakat?

Hallod a madarakat?
Most már hallod őket te is.
Most már tudod: hamis nótázásnál,
ígérgetésnél, emberi szitoknál
erősebb a hangjuk. Olyan erős,
mint a lomb. Évszázadok
tanúsítják, egyiket sem fogja méreg.
Keresik egymást, a trilla és a klorofill.
Tántoríthatatlanok, mint a kő.
S még többet ismernek. A visszatérést.
Ezt a szürke követ azért
nem hengerítem el az utadból,
hogy lásd: fölébe ág hajlik,
rajta rejtélyesen ideérkező
madarak szólítanak,
most már érted őket,
érted a szárnycsattogást,
a négy szelet, a törzsben
fölgyalogló nedveket, a Hívást
és a Küldetést s aztán az Újra-
hívást és a kő porózus mélyéből
felküldött hajszálrepedést, az erek
repedését, ezt a vérrel
sározott világot. Hallgass a madarakra.
Vérnél, elvérzésnél, utolsó lobbanásnál
erősebb a hangjuk. Nem, olajágat nem,
de a követ fölemelik majd.
Hangjukra tisztán kitárul,
kaput nyit a mélység. Halleluja,
halleluja: együtt hallgatjuk őket.