Nagy István Attila: Hívtalak

Hívtalak szóval, zenével

az éjszaka énekével

bűvöltem az enyhe szellőt,

homlokomon sötét felhőt,

nem jöttél virradatban,

elmaradtál fényes napban,

de mire újra este lett,

a világom már szétesett.

Kiss Benedek: Te voltál

Temetlek, édes ifjúságom!
Mennyi gubanc fogta erőm!
Már sötétedik láthatárom,
temetlek, édes ifjúságom!

Rég volt, mikor a delelőn
ragyogtam, akár a megszentelt nap.
Ki voltam? Már emlékezőn
ülök csak, nem mint delelőn.

Így ér, ha ér, megint a holnap,
s én emlékezem, eszmélkedem.
Eszmélője vagyok a voltnak,
így ér, míg ér, megint a holnap.

Van borom és van kenyerem,
fejem mégis mellemre horgad.
Mit tékozoltam én, Istenem!
S borom sem volt, sem kenyerem.

Szép volt mégis, az enyém volt az,
de temetlek, ifjú életem!
Csak ha nem lépsz, akkor nem botlasz –
záptojáson hiába kotlasz –
ifjúság, te voltál a szerelem!

Pilinszky János: Valaki

Egy tökéletes körön, vagy még inkább
egy tökéletlen oválison át
nézi Isten a szörnyet. Millió
arc, kéz, köröm egyvelegét.
A háttérben hosszú és néma ágy;
közönséges párna és paplan.
A szörny patája átüti a padlót,
mire valaki elsírja magát.

Petőcz András: Teraszon ezerféleképpen

Kimegyek a teraszra, kiszellőztetem a fejem, teleszívom a tüdőm
friss levegőéggel, mondod, közben pakolsz, teszel-veszel, az új adag
mosást teregeted, rendet raksz, mert, ahogy szoktad mondani, nem
bírsz rendetlenségben létezni, mindennek a rend az alapja!, lassan
el is hiszed magadról, hogy ilyen precíz és pedáns vagy, pedig csak
nyugtalan és bizonytalan, semmi más, nem találod a helyed, túl
                                                                                                 sok
volt mindaz, ami rosszul érintett az utóbbi időben,megijedtél talán,
de az is lehet, hogy ez csak a látszat, változatlanul erős vagy,
téged nem győzhet le senki, arról mesélsz, gyerekkorodban hogy
mentél szembe a széllel, milyen győzelem volt, legyőzni a szelet,
mellkasod nekifeszítetted a levegőnek, a levegőégnek, és élvezted,
hogy legyőzöd az ellenállást, meghátrálásra  kényszeríted magát
a természetet, mindenkinek bebizonyítod, hogy te vagy az erősebb,
te vagy az, akit nem lehet legyőzni,
                                                        a nyári széket majd hozd be, árt
neki a hideg, meg az eső, mondom én, kissé egykedvűen, majdnem
közömbösen mondom mindezt, pedig elvileg tudom,hogy azért
akarsz egyedül lenni a teraszon a hűvös, decemberi estében, mert
nagyon elfáradtál, émelyegsz és szorongsz, mindenből eleged van,
kint a teraszon aztán a mélységet bámulod, elképzeled, milyen is
lenne, ha fellépnél a korlátra, és leugornál, hogyan is torzulna el
a tested, "nem a zuhanásban, sem a szétlapuló testben", suttogod
magadban, aztán még ezt is: "a folyamat, ahogy eljutunk", de nem
fejezed be, nem akarod befejezni, ezt most ezerféleképpen értjük,
rágyújtasz egy cigarettára, aztán el is nyomod, nem azért, mert
az egészséged félted, csak éppen olyannyira hamis, színpadias,
hogy jön ide a cigaretta?, sehogy, a semmi jön ide, igen, így van,
a semmi érkezik ide, bámulod a semmit, és megnyugszol lassan.

Jónás Tibor: Vízesés

Sok-sok hosszú mérföld után, 

A folyó el kéne fáradjon tán, 

De hol odébb útja vége látszik, 

Ott gyorsul s vadabbul játszik. 

Taraját egyre feljebb hajtva, 

Ijedten kapaszkodik a partba, 

Miközben medrében suhan, 

Mert fél, hogy arrébb lezuhan. 

S valóban, odébb a hűs víz alatt, 

Medre pillantás alatt megszakad 

És hol eltűnni látszik a vízfodor, 

Azt hinnéd, ott már csend honol. 

De nem ott van a világnak vége, 

Bár, mit hallasz majd odaérve, 

Idézi füleidnek a pokol hangját, 

Emelve feljebb a víznek rangját. 

És az, míg hullva társára zuhan, 

Lefelé tehetetlen hallgat ugyan, 

De huppanása fülsiketítő dörej, 

Az alvót haragosan ijeszti fel. 

S reménytelen kutatja szemed, 

Nem tudod meg, hiába lesed, 

Tekinteted, ha át is töri a ködöt, 

Mi rejtőzik a vízfátyol mögött. 

Ám kárpótol mindezért a látvány, 

Ahogy sok apró cseppre hullván, 

Mint szél hordta porfelhő, a pára, 

Leszáll csendben levélre, fára. 

S mikor a zöld levél elnehezül, 

Áttetsző kis üveggyöngybe gyűl, 

És bepottyan a partról a mederbe, 

Utazik megint, újabb utakra lelve. 

És e csodás látványt koronázva, 

Költők fantáziáját hozva lázba, 

Felette a hosszú, színes márvány, 

Hajlít diadalkaput a szivárvány.

Szabolcsi Erzsébet: Éjszaka

Daltalan éjjel

bánatomat altatom.

Könnyet fúj a szél.

*

Esőszagú csend.

Lógólábú felhők közt

lépeget az éj.

*

Szuroksötét csönd,

cuppogó hűvös cseppek

esőillata...

*

Felhőbe törli

keskeny arcát a hold ma.

Velem zokogott.

*

Angyaltalan éj.

Csillagtalan csöndlepel.

Meddő álmodás...

S. Csoma János: Lehajtani fejét

mindenki akarja
könnyű puha ágyra
nem a ravatalra
lehajtani fejét
hogy megpihenhetne
jaj de utoljára
sehogysem szeretne.
Menekedni mégsem
tudunk egyszer végre
visszatér anyánkhoz
anyánk szemefénye
anyaölben szunnyad
mind mind aki árva
halandó születik
halhatatlanságra.

Wass Albert: Szent a falu

Két emberfajta él, az egyik
önmaga elől elmenekszik,
a másikhoz nem ér a lárma,
mert elrejtőzik önmagába.

Az egyik élete malom:
Mindent felőrlő izgalom.
Rohan, s az élet fut vele,
pénzcsörgető kacér zene
kíséri éjjelét, nappalát,
s agyába őrli vad dalát.
Izzítja egyre a kohót,
és épít felhőkarcolót,
és épít büszke tornyokat,
és szédít messze ormokat
(telefon, autó, lift, vonat).
S az élet mégis elrohant:
mit ér a szikratávíró,
mit ér a tőzsde, rádió,
a gép-órjások mind mit érnek ?
Az érctraverzek égig érnek,
a reklámfények égig érnek,
a villanydrótok égig érnek,
az Istenig föl mégsem érnek
s a gyertyák mégis tövig égnek.

A másik élete: falu.
Nádfedelű. Meszelt falú.
A két szeme két tiszta ablak:
reggeltől-estig nyitva vannak.

Vagy felnéznek a fényes égre,
vagy mindkettő a rétre néz le;
s körös-körül oly halk a béke
mint messzi csermelyek zenéje.

S bárhogy forogjon a világ:
a réten mindig lesz virág.
és harsoghat a dáridó,
s épülhet sok száz emelet:
itt él tovább a szeretet
és Isten jár a kert alatt.

A falu mindig megmarad,
a falu mindig egy marad:
a falu mindig szent marad !

Kerék Imre: Egy hiú szépséghez

Órahosszat görnyedsz a tükröd mellett,
tested alig leplezi lenge tüll.
Oly ártatlannak látszol, mint a gyermek,
ki önnön szépségében elmerül.

De a tej, mit szoptál, márvány lett benned,
még emlőd bimbaján is gőg feszül. –
Társaid majd egyenként elfelednek,
s mint holdkráter, üres leszel belül.

És míg orcáid ellepik a ráncok,
duzzogsz a világ ellen, szitkot-átkot
szórva Vénuszra, ki cserben hagyott.

S akkor… majd akkor! Ki ölelne téged,
becézve agát-szemű kedvesének? –
Hulla leszel, kék jegeccé-fagyott.

Buda Ferenc: A semmi partján

Teng-leng az öregember
Ideje mint a tenger
Se hossza nincs se vége
Kifakul szeme fénye
Pók egy mély bögre alján
Szorong a Semmi partján
Célját maga sem tudja
Bármihez fog megunja
Sóhajt morog köhécsel
Kenyeret vág a késsel
Ám enni sincs már kedve
Gunnyaszt elgémberedve
Elalél újraéled
Éjjel riadva ébred
Régóta sehova nem jár
Senkitől semmit nem vár
Senkinek nem üzenget
A csapból vizet enged
Egy vízköves pohárba
Kilöttyenti a sárba
Magára is mogorva
Létét cipeli hordja
E láthatatlan láncot
S míg a tikkadt akácok
Tüskéiket növesztik
Ő még tovább öregszik
Mentén egy görbe rácsnak
Elméje körbe jár csak
Folyton körbe meg körbe
Meg-megáll falnak dőlve
Nézi a földet nézi
Készül beleenyészni

Wass Albert: Prófétafa

Vörös fenyő a zöld fenyők között,
kinek már odasúgta a Halál:
„velem gyere!”
        de azért mégis áll.
Fennszóval hirdeti, hogy nincs halál,
csupán az élet színe-változása.
Vörösen áll, de azért mégis áll.
Ágai közt, éjfél felé,
az örökélet szele muzsikál.

Kiss Benedek: Dúdolgató

Közösen,

szeretetben,

kezed kezemben...

Szerelemben, lángban

társad lettem

s te társam

e hűlő vasvilágban.

Kezed kezemben,

közösen,

szeretetben.

S. Csoma János: Szelíden halni lenne jó

Oly megadóan mint a lét

Lépi át önnön peremét

Jó volna halni boldogan

Nem a születés nehezét

Érezni de a gyönyörét

Nem ütne hangosan az óra

Csak a holtponton átbotolna

A pillanat a végtelenbe

S úgy tovább

Add meg Urunk egy szép halállal

Az újrakezdés mámorát. 

Jancsik Pál: Hűség

(avagy a szováti gólyák)  

Azok a kedves szovátai gólyák…
Az emlékezetembe visszajárnak,
valahogy úgy, ahogyan minden évben
szokott helyükre ismét eltalálnak.

Amikor a városka központjában
néztem őket a tündöklő magasban,
a fészkükön karcsún és méltósággal
tollászkodtak a tűző sugarakban.

A békesség, meleg családi otthon
jelképe ők: jóság, derű, helytállás.
Kitartanak fényben, szélben, esőben.
Miért oly kedves nekik ez a szállás?

Ők bizonyára nem kérdik maguktól.
Nem számolják, hogy hányszor van derűs ég.
Jönnek, költenek, ősszel útra kelnek.
És éppen ebben van a nagyszerűség:

a hűségben, hogy újra visszaszállnak.
Mert hiába a felhőkkel fedett ég,
mindannyiszor mégiscsak megtalálnak,
derű, békesség, tisztesség, melegség.

Pilinszky János: Mosoly, könny, oszlopok

Mosoly, könny, oszlopok
A fátyol és a napernyő elég,
mint cigarettapapiros.
De elégnek a csontok is,
a sziklák és a tengerek vize.

Csupán a mosoly halhatatlan,
a könny s az oszlopok.
Bár ők se élik át a pusztulást,
csak túlragyogják.