Mennyi gubanc fogta erőm!
Már sötétedik láthatárom,
temetlek, édes ifjúságom!
Rég volt, mikor a delelőn
ragyogtam, akár a megszentelt nap.
Ki voltam? Már emlékezőn
ülök csak, nem mint delelőn.
Így ér, ha ér, megint a holnap,
s én emlékezem, eszmélkedem.
Eszmélője vagyok a voltnak,
így ér, míg ér, megint a holnap.
Van borom és van kenyerem,
fejem mégis mellemre horgad.
Mit tékozoltam én, Istenem!
S borom sem volt, sem kenyerem.
Szép volt mégis, az enyém volt az,
de temetlek, ifjú életem!
Csak ha nem lépsz, akkor nem botlasz –
záptojáson hiába kotlasz –
ifjúság, te voltál a szerelem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése