Kimegyek a teraszra, kiszellőztetem a fejem, teleszívom a tüdőm
friss levegőéggel, mondod, közben pakolsz, teszel-veszel, az új adag
mosást teregeted, rendet raksz, mert, ahogy szoktad mondani, nem
bírsz rendetlenségben létezni, mindennek a rend az alapja!, lassan
el is hiszed magadról, hogy ilyen precíz és pedáns vagy, pedig csak
nyugtalan és bizonytalan, semmi más, nem találod a helyed, túl
sok
volt mindaz, ami rosszul érintett az utóbbi időben,megijedtél talán,
de az is lehet, hogy ez csak a látszat, változatlanul erős vagy,
téged nem győzhet le senki, arról mesélsz, gyerekkorodban hogy
mentél szembe a széllel, milyen győzelem volt, legyőzni a szelet,
mellkasod nekifeszítetted a levegőnek, a levegőégnek, és élvezted,
hogy legyőzöd az ellenállást, meghátrálásra kényszeríted magát
a természetet, mindenkinek bebizonyítod, hogy te vagy az erősebb,
te vagy az, akit nem lehet legyőzni,
a nyári széket majd hozd be, árt
neki a hideg, meg az eső, mondom én, kissé egykedvűen, majdnem
közömbösen mondom mindezt, pedig elvileg tudom,hogy azért
akarsz egyedül lenni a teraszon a hűvös, decemberi estében, mert
nagyon elfáradtál, émelyegsz és szorongsz, mindenből eleged van,
kint a teraszon aztán a mélységet bámulod, elképzeled, milyen is
lenne, ha fellépnél a korlátra, és leugornál, hogyan is torzulna el
a tested, "nem a zuhanásban, sem a szétlapuló testben", suttogod
magadban, aztán még ezt is: "a folyamat, ahogy eljutunk", de nem
fejezed be, nem akarod befejezni, ezt most ezerféleképpen értjük,
rágyújtasz egy cigarettára, aztán el is nyomod, nem azért, mert
az egészséged félted, csak éppen olyannyira hamis, színpadias,
hogy jön ide a cigaretta?, sehogy, a semmi jön ide, igen, így van,
a semmi érkezik ide, bámulod a semmit, és megnyugszol lassan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése