Órahosszat görnyedsz a tükröd mellett,
tested alig leplezi lenge tüll.
Oly ártatlannak látszol, mint a gyermek,
ki önnön szépségében elmerül.
De a tej, mit szoptál, márvány lett benned,
még emlőd bimbaján is gőg feszül. –
Társaid majd egyenként elfelednek,
s mint holdkráter, üres leszel belül.
És míg orcáid ellepik a ráncok,
duzzogsz a világ ellen, szitkot-átkot
szórva Vénuszra, ki cserben hagyott.
S akkor… majd akkor! Ki ölelne téged,
becézve agát-szemű kedvesének? –
Hulla leszel, kék jegeccé-fagyott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése