Ady Endre: Karácsony - Harang csendül...

Elmondja Szabó Gyula

 I.  

Harang csendül,

Ének zendül,

Messze zsong a hálaének,

Az én kedves kis falumban

Karácsonykor

Magába száll minden lélek.

Minden ember

Szeretettel

Borul földre imádkozni,

Az én kedves kis falumba

A Messiás

Boldogságot szokott hozni.

A templomba

Hosszu sorba

Indulnak el ifjak, vének,

Az én kedves kis falumban

Hálát adnak

A magasság Istenének.

Mintha itt lenn

A nagy Isten

Szent kegyelme súgna, szállna,

Az én kedves, kis falumban

Minden szívben

Csak szeretet lakik máma.

  II.      

Bántja lelkem a nagy város

Durva zaja,

De jó volna ünnepelni

Odahaza. 

De jó volna tiszta szívből

- Úgy mint régen -

Fohászkodni,

De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent

Elfeledni,

De jó volna játszadozó

Gyermek lenni.

Igaz hittel, gyermek szívvel

A világgal

Kibékülni,

Szeretetben üdvözülni.

III. 

Ha ez a szép rege

Igaz hitté válna,

Óh, de nagy boldogság

Szállna a világra.

És a gyarló ember

Ember lenne újra,

Talizmánja lenne

A szomoru útra.

Golgota nem volna

Ez a földi élet,

Egy erő hatná át

A nagy mindenséget,

Nem volna más vallás,

Nem volna csak ennyi:

Imádni az Istent

És egymást szeretni...

Karácsonyi rege

Ha valóra válna,

Igazi boldogság

Szállna a világra...

Joó Sándor: Elközelített az Istennek országa

Elközelített az Istennek országa

Kerék Imre: Ünnepek előtt

December. Fenyők hegye bök
ónszürke téli égre.
Erdei úton gőzölög
egy megsebzett vad vére.

Fordul az év, kezdete már
homályburokba zárult,
– borostyánkőbe a bogár –
tegnap jelen, ma már múlt.

Az ember tesz-vesz odakinn,
ólnál havat seperget,
vagy bent a jövő titkain
töpreng pohár bor mellett.

A kertben dermedt-néma fák
karja varjakat ringat;
várják a hosszú éjszakát.
Se holdvilág, se csillag

nem világít a táj fölött.
De messze, valahol már,
fürkészve a gyapjas ködöt
három király botorkál

hólepte palástjuk alatt
kincsekkel sietnek,
hogy Betlehembe jussanak,
mire fölsír a Gyermek.

Jókai Anna: A Karácsony

Átnézek az ócska rácson.
Valahol messze: Őskarácsony.
Nehéz szülés volt,
sárga szalmán véres a folt.
Kényes terhesség, veszélyeztetett –
de a születés már bevégeztetett.
A Fény kiáradt.
A Gyerek a sírásra fáradt.
Erőt gyűjt a szörnyű szenvedésre.
Mi még nem – Ő már tudja, mivégre.

Demeter József: Jel

Egy csillag jelezte, hogy
Csillag született. Megváltó
Csillag. Lelkünk fényessége.
Ártatlan mutatóujj még csak
A fej fölé, ha rebbent – a
Titokzatos ég felé, mint
Megnyálazott jós ujja az
Éjben. Jelezvén egy irányt.
Felhők követték. ÖntvényFelhők.
Daraszolván a
Földet. És lőn új idő-
Számítás – Isten
Kifürkészhetetlen útjain.
S most, világunk
Örök kezdete múltán –
Egy csók, lám-lám, mindössze
Egy nyálas csók, ha csillan –
A szív… mutatóujján, mint
Az írva vagyon a könyvek
Könyvében… Pedig! Csillag
Született. Micsoda csillag!
Júdás az égből – mennyei sms-el –
Kit csókoltat – veled. Velünk.
Veletek. Ó, megváltó Csillag,
Szívünk fényessége –
Hit. Remény. Szeretet.

Böszörményi Zoltán: Simogató

Ma puha szellővel takaróznak a virágok,
jázmin-, verbéna-, árvácskaszirmok,
pihenő kezek örömeink asztalán.
Érzelmek tőzsdéje ez a délelőtti varázs,
mennyei, mesterségbeli tudás kell,
hogy kiolvasd, mennyi benne a zárkózottság,
mennyi a türelem, az extázis, a várakozás.
A lélek kapaszkodóin valóságbokrok szúrós bogáncsai,
ez az az ösvény, melyen veled lépkedek.
A völgyben visszhang bolyong, a fák üzenete.
Előttünk a tűnődés aranyselyme lobban,
a vágy szimmetriái rögeszmék, a képzelet madárdúcai.
A révedés vitorláiba kapaszkodunk,
szeszélyes harmónia szele visz tova,
mindketten a testi szerelem
kelyhét visszük a csalitba.
Összevegyül a világ a türelmetlen vágyakozással,
míg a dolgok újra s újra
a mindennapok sűrűjébe vetnek vissza.
Kedves, a jóság lavinája is lehet elviselhetetlen,
mint a gonoszság, az ámítás, a csalás,
a mérhetetlen lárma,
de a jóságnál nincs nagyobb alázat.
Esőcsepp mulat a szemközti fa ághegyén.
Fényszálak rostjain keresztül fürkészem szemed,
mintha most benned élnék, s te egészen bennem.
Illatok szelíd párnája a fejünk alatt.
A végtelen homálya ringat karjaiban,
pedig jobb szeretnénk, ha a csillogás.
Öled lávaömlése égeti nyelvem,
s bennem valaki azt suttogja,
nem kéne elengednem téged soha már.

Pilinszky János

„ Bizonyosságra törekedni és elfogadni a bizonytalanságot: egyik mottója lehetne a mindenkori embernek. Kemény prés ez, mégis szorításából született minden igaz bölcsesség, ima, művészet. Amikor az ember csak bizonyosságra törekszik, a tények labirintusában nemcsak hogy eltéved, de végül, amit érzékel, se érzékeli már, valami olyasmi történik vele, ami a börtönnél, a puszta akadálynál is rosszabb: megfut előle a világ.”

Lázár Bence András: Memento mori

1.

Vasárnap lesz. Délután. Kései,
felvert tavasz. A szájakból csak
elkent mondatok. A szájak íze
keserű, idegen, mint túlérett
alma sötét sárga belseje.

Nem lesznek ölelések és nem lesznek
többé szavak. Ahogy írva van, eljön.
Ahogy írva van, minden télre vált.
Minden nappal lassú lesz, nyugodt,
akár csomóponti kirakat. Elbeszélik,
amit csak el lehet: régi történetek,
régi ölelések, régi szavak.
Az első, közös bűn.

Vasárnap lesz, sötét sárga minden,
mint a szájak, fogak kirakata.
Úgy lesz, ahogy írva van.
Állunk az árnyékunkban,
és nincsen, aki magához szorítana.

2.

Az elszánt öleléseket aztán
meghamisítja az utolsó óra.
Hogy visszatérünk oda, ahol
magától működik minden, oda, ahol
a szívet kilóra kell mérni, oda, ahol
nincs helye véletlennek, oda, ahol
rend van.

Vissza kell jutni oda, és elfelejteni a tájat,
a fákat, benne élőit és halottjait.
El kell felejteni, miféle kínból épít itt
várat a kétségbeesetten kérődző állat.
Ahogy a termékeny föld, az öled.
Tudni, hogy a szavaiddal még nem öltek,
de támasztani, támasztottak, de szülni, szültek,
de adni, ha kértek, adtak. Hazudni,
a szavaiddal nem hazudtak.

El kell felejteni, hogy a közös annyira
igaz, mint a harc, amit itt vívnak
egymással egykori élők teteimen
éhes, sötét sárga szájak.
El kell majd felejteni az otthont,
az anyai mell melegét, hétköznapok
gyermekkorait, történeteinket,
a csomópontokat.

3.

De az árnyékainkban vannak
az igazi bűnök, a fénytörés.
Az, hogy törsz, az, hogy veled lesz
hamissá a másik, és elfelejted.

És elfelejted, hogy kértelek,
hogy kértelek, adjál.
Bőröd fehér volt, mellbimbód rózsaszín,
mint gyermek talpak, mint téli ég, hajnali.

Hogy kértelek, ásíts. Takaród színes
volt, párnád hófehér, mint gyermek
hasak, mint téli ég, reggeli.

Hogy kértelek, beszélj. Szobád világos volt,
ablakod tölgy, kemény, mint gyermek
harapása, mint téli ég, nappali.

Hogy kértelek, szoríts. Igazságom kevés volt,
szavam védtelen, mint gyermek, ki féli
anyját, ki úgy fojtja hirtelen,
mint téli ég a tájat, benne élőit, halottjait.

4.

De mondanom kellett volna:
az öklöm puha és kevés.
Ütni bárki tud, fogadni már kevésbé.
És hogy ki menti át a természet szövetét,
ki épít kínból várat, mint otthonunkban,
ebben a tájban, a kétségbeesetten kérődző állat?
Majd elmondják sötét sárga szájak.

De ahogy írva van, eljön.
Vasárnap lesz. Délután. Kései,
felvert tavasz. Régi történetek,
régi ölelések, régi szavak.

És tudni fogjuk majd, ki szakít a fáról,
halljuk majd fogai közt, hogyan hasad
a közös, az első bűn, és állhatunk majd
az árnyékainkban, várhatjuk csőrében olajággal,
de nem jön el az új tavasz.

Bódás János: Szeretnék verset írni Rólad

Szeretnék verset írni Rólad,
mely tiszta lenne, mint a két szemed,
és könnyű, könnyű, ringó, mint a lépted,
és csillogó, mint lágy selyem hajad,
mely glóriásan ég fejed felett.

Szeretnék verset írni Rólad,
mely derült lenne, mint a homlokod,
és illatos és édes, mint az ajkad,
és mámoros, mint bús, beteg fejem,
ha kis kezeddel megcirógatod.

Szeretnék verset írni Rólad,
nem lenne benn, csak jókedv és öröm,
nem lenne benn, csak szépség, mint Tebenned.
Mert szép vagy és mikor Rád gondolok,
lélekben ünneplőbe öltözöm.

Szeretnék verset írni Rólad,
mely csöndes lenne, mint a tó, de mély,
és benne élne tündérként a lelked,
de nincs rá szavam, írni nem tudok,
mert magad vagy a legszebb Költemény.

Nagy Boldizsár: Darázsidő

Ritkábban, rövidebb köríven,
    lassabban leng az inga.

Félig behajtod ablakod, szűröd a fényt.

Megért gyümölcsöd elválik,
     új aratók sarlója villan, nem
    tétováznak.

Kétszer is meggondolod. Nem mozdulsz.

Kikötők, néptelen templomterek.
    Csendben rostokló délután.

Összenő árnyékával a fa,
     sípjával az orgonahang.

James Joyce: Mondj búcsút...

Mondj búcsút, búcsút, búcsút,
mondj búcsút lánykorodnak,
lezárul már e bús út,
a boldog Vágy lobog csak -
míg derekadra öv simul,
hajadra főkötő borul,

de hallod már a kürtjelet
kerubok ajkán zengeni,
csatold le csöndben Övedet,
feltárva lányos kebleid,
és tedd le csöndben főkötőd:
lányságodat a Vágy előtt.

Gergely Ágnes fordítása

Gergely Ágnes: A kútba néztem

A kútba néztem és semmit se láttam:
én rég tudom, hogy semmi sincs a mélyben.
A vízbe ugrott egyszer egy bolond,
a kútban akkor levegő se volt.

És mégis milyen szédítő a káva
a vágyon túl és innen a veszélyen.
Lenn zöldszegélyű holdkaréj remeg,
hintálnak rajta pókok és legyek.

Az ember fél és ittmarad maga
és mintha csobbanást is hallana;
jól megfogózik fenn a meredélyen,
s lopva lehajlik mélyen, mélyen, mélyen.

Gergely Ágnes: Csigalépcsőn

Valaki pisszeg odalentről,
valaki pisszeg, mint a kutyának.
Vagy a nevemet mondja, néven
szólít, visszanézek,
ki lehet az, a szélrózsa minden
irányába forgok, honnan is
szólítanak, de hiszen valaki szólt!
Ki jár itt, hé, ki jár utánam itt a ködben,
míg én dühös
könyökkel vagdalózom, míg előttem és mögöttem
tekeredik a csigalépcső,
ki jár utánam itt? Hogy megtaposnám,
ó, a szemtelen bitangot, minek jön, mikor
nem hívta senki, szemembe kormot szór a szél,
már torkomig
lefolyt a sós szagú verejték,
mintha tölcsért formálna tenyeréből,
úgy ordít valaki, zihál a mellem,
a korláton túl lassú víz zuhog,
ó, iszonyú magasság, végtelen
parabolák!

Tessék, itt vagyok.

Tone Kuntner: És mégis barátok

És mégis barátok! Mégis csak a barátok,
ne felejtsük el,
hogy a barátság kegy, titok,
amit, mint a kegyet ápolni kell,
és őrizni mint valamilyen titkot.

És nem szabad ráhagyni, megengedni magunknak,
nem beszélni,
nem dalolni és inni,
nem örvendezni...

Mert a barátság egy utazás,
és a mocsarunk fölött ívelő híd.

Dabi István fordítása

Babits Mihály: Csillag után

Babits Mihály: Csillag után

Ülök életunt szobámban,

hideg teát kavarok…

Körülöttem fájás-félés

ködhálója kavarog.

Kikelek tikkadt helyemből,

kinyitom az ablakot

s megpillantok odakint egy

igéretes csillagot.

Ó ha most mindent itthagynék,

mennék a csillag után,

mint rég a három királyok

betlehemi éjszakán!

Gépkocsin, vagy teveháton –

olyan mindegy, hogy hogyan!

Aranyat, tömjént és mirrhát

vinnék, vinnék boldogan.

Mennék száz országon át, míg

utamat szelné a vám.

„Aranyad tilos kivinni!”

szólna ott a vámos rám.

„Tömjéned meg, ami csak van,

az mind kell, az itteni

hazai hatalmak fényét

méltón dicsőíteni.”

Százszor megállítanának, –

örülnék, ha átcsuszom:

arany nélkül, tömjén nélkül

érnék hozzád, Jézusom!

Jaj és mire odaérnék,

hova a csillag vezet,

te már függnél a kereszten

és a lábad csupa seb,

s ahelyett hogy bölcsőd köré

szórjak tömjént, aranyat,

megmaradt szegény mirrhámmal

keserüszagu mirrhámmal

kenném véres lábadat.