2018. március 7., szerda

Reményik Sándor: József, az ács, az Istennel beszél

Magasságos,
Te tudod: nehéz ez az apaság,
Amit az én szegény vállamra tettél.
Apja volnék, - és mégsem az vagyok.
Ez a gyermek ha a szemébe tekintek,
Benne ragyognak a nap, a hold, a csillagok.
Anyja szemei s a Te szemeid,
Istenem, a Te szemeid azok.
Gyönyörűséges és szörnyű szemek,
Oly ismerősek, s oly idegenek
Ez az ács-műhely ezek a forgácsok
Mit tehettem érte? mit tehetek?
Én tanítottam fogni a szerszámot,
Mégis rá fogják majd a kalapácsot.
Úgy félek: mi lesz?
Most is ki tudja, merre kóborog,
Tekintetétől tüzet fog a műhely,
Tüzet a világ, s egyszer ellobog.
Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja
Borzolta a szakállamat.
Ezüst nyomot hagyott már akkor is,
Komoly nyomot parányi rózsaujja.
S most olyan más az útja
Vezetném és Ő vezet engemet.
Csak azt tudom, a Te utadon jár,
Magasságos,
De ki tudja a Te ösvényedet?
Te vagy az atyja, - én senki vagyok,
Az Evangéliumban hallgatok,
S hallgat rólam az Evangélium.

2018. március 6., kedd

József Attila




" A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok."

Csontos Márta: Káin Naplója

Nem tudom Uram, merre meneküljek,
lépéseimben megbújik a kétség, már
nem akarok kezet emelni senkire, nem
akarok leselkedő állat lenni kapud előtt,
s várni, hogy engem is megsimogass végre.

A kiontott vért már régen felszívta a fény,
a zsenge bárányt az akolból kiemelted,
s magad mostad a szőrét fehérre.
Csak én maradtam magamra, közismert
gyilkos az írások szerint.
Nincs már elvárásod velem szemben,
nem emelem feléd a fejem, hisz nyakamra
tetted a vaspántot, s már nem tudok
többé az égre nézni.
Ott maradtam a mélyponton, ahol
kijelölted a helyem, teljesen belesüppedek
a levegőtlen szentély hideg mezejébe,
s undorral nézem, hogyan csepp­en ajkamról
a szenny hótiszta ostyádra.

Csontos Márta: Immortality












Már nincs bizonyíték lakhelyedről anyám,
csak egy emlék-csatolmány vagy,
mely elmémbe égett az utolsó napon,
mikor fekete bölcsődben megláttalak.
Nem vártál már a kapu előtt, nem vettél
nekem csokit az utolsó százasodon,
csak feküdtél hallgatag, tűrted, hogy
megágyazzanak neked a kövek között,
s a párnáról sem fordítottad felém a fejed.

Átszöktél a tiltott zónán, csak pillanatfelvételt
hagytál ajándékként a visszatérés reménye helyett.
Tudomásul veszem, hogy nem tudlak visszahívni,
nem tudok neked már semmi megígérni; már
leveled sem küldhetek részedre,
mint egykor a Lappföldre a Mikulásnak.
Látom a fotódon, most már nem öregszel,
végtelen és örök lettél, mint az Isten.

Csak én küzdök még az idővel, s nem hagyom,
hogy Ember és Ember között nőjön a távolság.
A föld már visszavett téged, csak emléked
surran be hozzám, s betelepül kis szobámba,
örökös vendégségbe, s tudom, megtarthatlak
téged árvaságom jogán.

Radnóti Miklós: Apámhoz az égbe




Apám ott fenn az égbe!
Gondolsz-e néha rám?
Mert én sokszor bámulva a légbe...
Elgondolom, hogy milyen kár...
Hogy ily korán meghaltál... Apám!

Sokszor, ha az élet rögös utjain,
Abba a gyakran emlegetett
Göröngyökbe botlik meg lábam...
Elgondolom, hogy milyen kár...
Hogy nem vagy velem... Apám!

Ha az élet zajgó tengerén -
Irányitó, erős kéz kellene...
Hányszor, de hányszor megcsókolnám
A te jóságos, dolgos, de sajnos már holt kezed,
Elgondolnám közben, hogy milyen kár...
Hogy árván hagytál – Apám!

Csontos Márta: Virrasztóének egy szeretőért




Vastag szőke fonatodba 
hiába melegedett a Nap, 
arcod sötét grimaszán 
fáradt mosolyod hallgatag. 

Sikoltva csattan a parancs, 
ősi fészkedbe bomlott a csend. 
Árva szeretőd hiába vár, 
ágyad körül félelem kereng. 

Gyertyát gyújtott a szótlanság, 
harangba öntött nyár maradtál. 
Fázósan virrasztó lelked 
lapul a magányban. Elátkoztál. 

Könnycsepp hidegébe mosva 
homálylik a zeneszoba, 
Chopin ül rojtos széken, 
ujjain porladó sóhaja. 

Repedt komód rejti titkát, 
sárgult lapok démona int, 
s egy csorba tányér peremén 
megkapaszkodik a múlt, megint. 

Fénytelen szemét lezárva 
padlóra kuporodott a test. 
A semmi tán még így is szép, 
arcán a halál keresztet fest. 

Édes bánatba ül a muszáj, 
penész-szag bujkál a teraszon. 
Szertartás ostyájába törve 
térdelek érted a dallamon.

Mezey Katalin: Oltalom

(Károlyi Amynak) 

Lelkemmel lelkedhez dörgölődzöm,
mint lábadhoz a macska.
Tudom, nem szép dolog
visszaélni örökös jószíveddel,
hiszen már régesrég
felnőtt vagyok.

Terhek felhője rajtam.
A magasságból rám jutó
végtelen űrhasáb alatt
- mint láb alatt a hangya -
folytatom látszólag céltalan
futkozódásomat.

Minden bizonytalan,
minden időleges,
minden viszonylagos -
néha vigasztalásul is
szolgál ez a tudat.
Másként ki tudta volna
kiállni eddig is
a végzetes sors-
fordulásokat?

(A számadástól messze még talán,
máris mi minden összegyűlt
a veszteségek oldalán.)

Ne vedd zokon hát,
még ha terhes is,
hogy állandó vagy nekem,
mint az állandó értékek számai
egy aligha megoldható,
sokismeretlenes
egyenleten.

2018. március 4., vasárnap

Sebestény-Jáger Orsolya: Dimenziók












Talán a legszebb vers lehetett volna,
mely valaha átcsorgott lelkem ajtaján,
mint ujjaink közt szalad át a víz
forrás fölött egy forró délután.

Majd távoli hegyek ormain a csend,
mint sebből a vér, lám bölcsen felfakad:
a legszebb vers, mit magamban hordok
nem ér az égig s nem dönt le falakat,

de vele mégis megáll az idő
a gyermekkor titkának bűvös fénykörén,
mert szavad visszhangját rezdülöm tollamban
– belőlem Te szólsz, s Általad szólok én.

Madár János: Énekre ítélve

Végtelen az út.
Mennek párban
az árnyak.

Két öregember.
Nagyapám,
nagyanyám
várnak.

Őseim
drága könyyei.
Csobog az ér.

A gyalogutak zokogását
örökre hallom.
A tanya fölsíró sikolya,
önfeledt nevetése
véget nem ér.

Szüntelen
anyám tiszta arca.
Naponta elindul
a bölcső,
a szülőház
és a csillag velem.

Ahol fenyvesek
és jegenyék
isznak az ég magasából.
Az éjszakák
porszemei közt
létezem.

Ezen a földön.
Ezen a rögökkel vert
szívverésen
virrasztok
hetven éve.

Itt élek.
Énekre ítélve.

Mecser Szilvia: Harangozáskor












Ringott a harang, ringott a hangja,
ringott magában önmaga hiánya.

Hallgattam magamban.
Egyedül voltam
és lettem vele
és féltem azután, hogy eltűnök nélküle.

Mert amíg a harang szól,
benne szól a lelkem,
míg a lelkem benne szól,
elhiszem a létem.

Vágyom hallani remegését, rezgését a
hangnak.
Szállj túl a városon, vidd messzire
magad!
Vidd el az űrt, vidd hiányod!
Töltsd be vele a világot.

Az ember oly ritkán hallja,
s ha hallja sem hallja.
Ez az Isten hangja.

Kálnoky László: Hosszú álom előtt










Eltaposom a fölöslegesen szított tüzet,
szétfújom a bekormozódott szavakat,
a súlytalan pernyét.
Alacsony teremben virrasztom át az éjszakát,
őrhelyemen guggolva, egy kőzsámolyon,
és várom a késlekedő,
talán valahára végképp elmaradó
hajnalhasadást.

*

Már csak emlékezetemben
csapnak fel a lángok.
Már csak emlékeim barlangfalán
szemlélem az árnyékokat.
Láng voltam én is,
homok szitált rám,
kioltott és betemetett.
Már csak homályosan képzelődő szobor vagyok
saját sírom fölött.

*

Zarándokmenet tagja voltam,
haladtam énekünk szertehulló porában.
Lassan vánszorogtunk, mintegy távolodóban
a vágyva vágyott kegyhelytől, Az ereklyék
végül korhadt csontoknak bizonyultak.
Nem váltott meg csodatétel
egyet sem közülünk,
érdemtelenek közül.

*

Eltűnt a hold az égről,
mihelyt kést emeltünk reá
mi kiéhezettek.
Éreztük, hogy a szánkat
alvadt vér ízű
sötétség tömi be.
Valaki még fojtott kiáltást
hallatott, aztán újra csend lett.
Nem értettük, hova tartunk.
Nem tudtuk, hol vagyunk.

*

Kerestük a forrást, hová a csillagszemű
vadállatok hajnalban inni járnak,
s lábunk alól elsikamlott az út.
Futóhomok
vette körül a helyet, ahol tanácstalanul,
lerongyolódott arccal álldogáltunk,
lábunkat emelgetve,
lépést se téve, helyben topogtunk
mérhetetlen időkön át.

*

Valamiféle számonkérés folyt,
kilétemről faggattak, de hamis nevet
mondtam, együgyű hitemben,
hogy talán kicsúszom a vád alól.
Mikor a vallató igaz nevemen
szólított, megjátszottam a süketet.
Közben tudtam: ha némának, ha vaknak
tettetném is magam, az sem menthetne meg.

*

Beléptem a csukott kapun át,
vakablakon tekintettem kifelé.
Minden mozdulatom tévedés volt,
noha a folytonos tánc
azonnal új lépésre késztetett.
Száraz fa derekát öleltem a sötétben.
Reggelre, arcomba vigyorgó
vénasszonnyá változott az a fa.

*

Számos forrást, kutat kiittam,
amit találtam.
Most az ihatatlant iszom:
olyan kénes tóra leltem,
melynek fojtott páráiba nem hajolt még előttem
soha idegen szomjazó.

Rácz Sándor: Egészen kicsi lepkefogó

Jött egy angyal és a
Fülembe súgott valamit, amitől
Tátva maradt a szám és
Alaposan rám is ijesztett hogy
Kiugorjon a helyéből és a
Torkomban kezdjen el dobogni a
Szívem, amit aztán egy
Egészen kicsi lepkefogó
Hálóval ügyesen kihalászott és
Mielőtt gondosan visszahelyezte
Volna két ujja közé fogta
óvatosan persze és
Rápingálta az
Arcmását

Grzegorz Musial: A bűneink

Mindig túl késő
megváltani a bűneinket.
Távozáskor
hátrahagyjuk
szeretteinknek.

Mindig túl késő van.
Már letelt az idő,
amikor élhetünk.
Tompán becsapjuk az ajtót
szívünk
alkonyi csendünk
s az abroszon tétlenül összefont
kezünk mögött.
Hogyan kiáltsunk
a zárban megfordított kulccsal?
Hogyan sírjunk
a kárpitozott székeket porolva,
hogyan indokoljuk meg
értelmetlen jelenlétünket?

Teázzunk
a fagyos verseket melegítjük leheletünkkel.

Szeretteink között
ügyesen elfeledjük
bűneinket.

Dabi István fordítása

2018. március 2., péntek

Rácz Sándor: Padok



Nélküled
Olyan magányos vagyok
Mint őszi esőben
Az üres parkokban alvó
Megkopott
Öreg padok

Rácz Sándor: Lennék



Lennék hajaddal játszó szél
Arcodat pirosító hideg
Lennék puha csók, hogy
Felmelegítsem a szived

Lennék nyugodt álom, ha elalszol
Téged dicsérő szó
Lennék vigasz, ha bánat ér
Gondűző mosoly-varázsló

És lennék hang a csendben
Csönd a zajban
Lennék örök társad jóban és
Akkor is, ha baj van

Lennék hajaddal játszó szél
Arcodat pirosító hideg
Lennék puha csók, hogy
Felmelegítsem a szived