Sebestény-Jáger Orsolya: Néhány sor az időről

Mit rejt az idő? Nem tudom.
Tölgyerdők csöndjét, mely meghasad
a váratlanul átbukó fényben,
és kócos rigófütty lesz a pillanat.

Mint selyem hűvöse vándor ujjakon,
lehetne mindez egy végtelen jelen,
de megértett lényegét csak évek távlatából
szemezgetem, szemezgetem.

S a szirten, hol elcsitul a fény,
csöndben megállunk, már nem is kérdezünk.
Majd emlékké szelídülve távolodik
öröklét vizén az életünk.

Sebestény-Jáger Orsolya: Messzi decemberek

A horizonton túl még betakargat,
mint anyánk keze tette téli éjszakán,
az idő szőttesén sok régvolt december,
s bennem él tovább az emlékezés jogán:

Akkor még roppant a hó a talpunk alatt,
s metsző fagyok harapták a percet,
s bár csizmánk jeges volt, mégis nevettünk,
mert bizsergő lábunk fázni elfelejtett.

Mi örülni tudtunk egy gerezd narancsnak.
Illata velem van minden narancsban,
s bár évről évre gyorsulnak a percek,
vágtatni vágynak rettentő iramban,

mégis megálljt parancsol téli délután
a narancs illata. S én újra gyermek vagyok.
Kibontom, szétosztom, ahogy én is kaptam…
Messzi decemberek, halhatatlanok.

Parancs János: A nyelv dicsérete

Elbeszélgethetünk akármiről,

ha egyszer mégis megérkezel.

Nincsenek gyakorlati céljaim.

Nincsenek barátaim.

Önmagammal vitázom csak olykor,

hogy elüssem az időt.

S ugyanezért játszom:

sakkozom vagy kockázom,

anagrammákat rakosgatok.

Mikor hogyan.

Régóta úgy érzem,

alkalmatlan vagyok a normális,

emberi kapcsolatokra,

alkalmatlan a köznapi beszélgetésre.

Többnyire nincs mit mondanom;

azazhogy nem akarok meggyőzni senkit,

nem akarok lehurrogni senkit;

mindenki olyan, amilyen.

(Én ilyen nem-társalkodó

alkat vagyok.)

Amiről érdemes volna,

arról úgysem lehet beszélni.

Legfeljebb tanúk nélkül,

kivételes pillanatokban.

A többi szócséplés:

áltudományos vita, vádaskodás,

dicsekvés, véget-nem-érő panasz.

A nyelv valami más;

a szavak titokzatos rendje

lélegző, eleven tenyészet,

ahonnan óvatos,

tapintatos segédlettel

tüzes nyíl röppen fel az égre.

Cikázva átsuhan

a csontmezők fölött,

bevilágítva egy pillanatra

nyomorúságos gubancainkat.

Ahogyan a gyapjas ködben

forgolódunk kiáltozva,

egymás felé tapogatózva.

Látszólagos találkozásaink ellenére

árván, a szégyentől fuldokolva.

Egyetlen esélyünk ez a nyelv:

a gondolatok folyamatos cseréje.

Hiába próbálkozunk ezzel-azzal,

rákényszerülünk előbb-utóbb mindannyian.

Hiszen egymás nélkül semmit sem ér a nyelv,

egymás nélkül semmit sem ér a szó.

Aknay Tibor: Reggeli séta az unokámmal

Megyünk, így ketten, augusztusban.
Én araszolok inkább a kaptatós
kis utca árnyékos felén,
ő pedig hol előre fut,
hol az úttestre vetült
árny-akadályokon ugrat,
mint karámból szökött csikó,
ki most látja először
a világ tágasságát.
Olykor lehajol fénylő kavicsért,
bársonyos virágért, vagy
biztonságos helyre tesz egy
számomra ismeretlen bogarat.
Egyszerre csak megáll és énekel.
– Mi ez? – kérdezem, s a válasz:
– Nem tudom, de bennem volt,
és ki akart jönni – és látható sajnálattal
úgy néz rám, mint akinek
mindent kétszer kell mondani.
Néha kézen fog, mintha tudná,
hogy minden nappal
meredekebb a kicsi utca,
de így, kölcsön szárnyakkal,
nem is olyan nehéz a repülés.

Oláh András: útlevél a múltba

álmod szerettem volna lenni
megbújni párnád gyűrődésein
ám belőled elfogyott a csiklandó
öröm: kinyúlt pólódban
vacogsz összekucorodva
s ha volt is hozzád kulcsom: már
nem érvényes – bezárkóztál végleg –
két ember kell a magányhoz
ám nincs ami felejtésre ítélhetné
a tiltott határátlépéseket
– itt kering bennünk az ősz
de talán még kinyújtja kezét a
rosszkedvű reggel hogy ne menj el
hogy ne kelljen visszajönni

Réfi János: (Harmensz van Rijn Rembrandt: Önarckép, 1661)

Megvénültem. Mögöttem az élet.
Oly sok képet megfestettem már,
keresem még mindig: mi a lényeg?
Tudom, órám lassan körbejár,

s elnyűtt testem fárad egyre jobban,
és az ecset ólomsúly-nehéz.
Bajaimmal telve, megrakottan
nem adja fel még a szem s a kéz.

Életemnek sója, lángja, hője:
vénségemre már csak ez maradt.
Nehéz vászon fehér lepedője
színesedik kezeim alatt.

Eltűntek a szerelmek, a vágyak,
hiúságom sem maradt velem.
Csak az Isten tartott meg magának
s irányítja reszkető kezem.

Tehetségem, erőm tőle kaptam.
Hogy köszönjem mindezt meg neki?
Festő voltam mindég, s az maradtam.
Munkálkodom, amíg engedi.

Jókai Anna: Kereszténynek lenni – itt és most

(Másutt és mindenkoron)

Hangoztatni akkor kell valamit, ha annak kockázata van. Ámbár pusztán hangoztatni akkor sem elég – szó és tett legalább valamelyes harmóniája ellenséges körülmények között is alapfeltétele a hitelességnek. Ha pedig hirtelen szabaddá válik – sőt, fájdalom, talán divattá is – a keresztény istenhit, akkor bizony csínján kell bánni a szóval. Beszélni, nyilatkozni bármit lehet, de ez lassan semmit sem számít, ha a megcselekvésben nincs rá fedezet. Könnyebb a Bibliát idézni, mint élni szerinte. Persze, sosem volt másképp, ne áltassuk magunkat. Nem jutott volna oda a világ, ahová jutott: mű-mennyországi vagy éppen infernális állapotokba, ha gyakoroltuk volna az igazságot. A történelmi botrányokat a csupán szónokló igazság gyengesége tette megtörténhetővé.

Nem fogtuk meg a halálba-hajtottak kezét; nem álltunk melléjük a menetbe.

Önként nem vállaltuk a börtönt, a hazugság ellenében. Keresztények – tömegünkben – nem tettük ezt; a példát ráhagytuk néhány példa-emberünkre.

Az őskeresztények még személyükkel fizettek – mi már csak képviselőink által. Helyetteseket állítottunk az együtt-halásra, a velük-szenvedésre, a következetes igehirdetésre.

Most aztán itt az ideje – talán ocsúdva, talán szégyenkezve – eredendő jussunkat, a másként-cselekvést személyes tulajdonunkba végre visszavenni.

Aki csak a tilalmakat tartja be, hiába engedelmes az isteni tiltásnak, még nem keresztény, ne higgye. Az lehet a félelem passzivitása – legtöbbször önös óvatosság. Ami biztosabban minősít: a szüntelen felszólítás, a sürgető, énünkben fogant parancs, valamit megtenni. Ez a szabadságunk. S éppen ebben vagyunk még kezdők, bizonytalanok.

Az élő Isten egykor betöltötte az első keresztények érzőlelkét. S korunkban zajlik az élő Isten gondolati honfoglalása. S amit tudunk, az kötelez.

Nem mondom: ne beszéljünk. Azt mondom inkább: már a szemünk állásából, a fejforgásunkból, a leghétköznapibb gesztusainkból is kitessék: mi az, amivel és ami szerint élünk, s mi az, amivel és ami szerint nem.

S ehhez semmi köze a szenvelgő pillantásnak, a fennen-hordott főnek, az édeskedő kegyességnek, hanem ennek köze van a figyelmes tekintethez, az odahajló nyaktartáshoz, a feltűnés nélkül odanyújtott egy pohár vízhez.

Itt és most (és persze mindenütt és kétezerben is)

ne prédikáljunk hosszan    –    de rövid úton adjunk valamit

ne az egész ország terhét akarjuk a vállunkra venni „általában”   –    miközben a szomszédunk éhen hal, nagyon is konkrétan

ne a csoportot ítéljük meg    –    hanem az egyes ember önvalójára nézzünk

ne halasszuk holnapra, ami ma aktuális – viszont a holnap gondját ne ráncigáljuk át a mai napra

ne engedjük, hogy a leértékelt pénz fölülértékelődjön bennünk    –    mégis, a mások nyomora nagyon is fájjon

ne imádjunk és ne gyűlölködjünk a politikában sem    –    bárha szükséges a világos választásunk

ne áhítozzuk a különféle bosszúkat, elégtételeket    –    ámbár a gyilkost határozottan le kell fognunk

ne diktáljuk a törvényt    –    hanem csöndben kövessük azt

ne törjünk uralomra    –    elég, ha nem uralkodhat gonosz rajtunk

ne erőszakoljuk    –    csak kérjük a világot.

ne essünk kétségbe    –    de azonképp bárgyú eufóriába sem

ne tagadjuk    –    merjük megvallani a kísértő szomorúságot

ne szomorkodjunk tovább    –    ha az öröm olykor ránk talál mégis

ne féljünk a „magyar” szótól    –    de el se koptassuk méltóságát úton-útfélen

ne fosszuk meg rangjától nemzetünket    –    csak éppen az Isten országa fölé ne helyezzük.

Tanuljunk szeretni: ha már nem-szeretni egymást minden különleges oktatás nélkül is ennyire megtanultunk.

(1991)

Bartal Klára: Örökkön égve

Velem vagy még az estéli imákban,
Kenyérszegésben, őszi reggelekben,
Mikor a napfény birkózik a köddel
S levele hullik sudár törzsű fáknak.
Rád gondolok a terített asztalnál,
Mellettem állsz az úrfelmutatáskor,
Neked írom a verset és az arcod
Rezdüléseit követik a rímek,
Elismerő szavadra szomjúhozva.
És hozzád mérek mindenkit köröttem,
Bátorító kézszorításod várva,
Nem szabadulva erős köteléktől,
Mert egyek vagyunk élve, vagy halálban –
Hiába porlik tested messzi földben.

Aknay Tibor: Kora reggel

A konyhaablak csorbult üvegén
magával szemez a gyönge fény.
Nem köti gúzsba már az éj,
ragyog az égalj, a szilvakék
felhők is oszlanak.
Szabadul sok kicsi remény.
A fény az ablak üvegén
sem fogoly már – győztes nagyúr.
egész az égig magasul.

Sajgó Szabolcs: világok közt

a Calasantius Training Programnak

ezt ma már nem lehet
a világ megváltozott
így nem lehet
mondod

az a világ nem változott
sem benned sem kívüled
te változtál én népem
azért nem lehet

az a világ kétezer éve
sem volt más
miatta jöttem
ugye tudod

én sem változtam
és nem mentem el
itt vagyok

hiszel-e bennem annyira
hogy jössz velem

újulni a jobbra és újítani

Aknay Tibor: Csak ennyin múlt

Csak ennyin múlt.

A lépésen, amit nem tettél meg,

a szón, melyet nem mondtál ki,

az ölelésen, melyhez béna volt a karod,

a szándékon, amiről lebeszélted magad

a beismerésen, amihez gyáva voltál.

Csak ennyin múlt.

Ha megtetted volna,

ha kimondtad volna.

ha megölelted volna,

ha igazán akartad volna,

ha beismerted volna.

Csak ennyin múlt…

Bozó Zsuzsanna: Álmaim

Arról álmodtam,
hogy együtt álmodunk.
Merész álmokat,
közös jövőt,
házat, gyereket,
békés öregkort,
szelíd éveket.
Arról álmodtam,
hogy együtt álmodunk.
Meghallgatsz,
figyelsz rám.
Érdekel majd,
hogy mi bánt,
mit gondolok
a világról,
mitől félek
s mi ad örömöt.
De te csak
engem akartál
az álmaim nélkül.
Elhagytalak.

Reményik Sándor: Jó éjszakát

Késő van. Talán aludni fogok.
Mielőtt behúnynám a szememet,
Nehezen szerzett nyugodalmamat
Szeretném megosztani veletek,
Testvéreim a végtelen világban.

Ma kiderült, ma csillagokat láttam,
Ma rendet láttam, és harmóniát.
Mielőtt behúnynám a szememet,
Elvégzem még ezt a vigiliát.
Ajtótokra varázs-jelet vetek.
           
Leborított lámpámat: lelkemet
Ajtóitok előtt meghordozom
Halkan, halkan, lábujjhegyen megyek,
S magam módján talán imádkozom:
Aludjatok, szépet álmodjatok.

Gyermek ne ríjon, anya ne remegjen,
A lány lássa meg első kedvesét,
Az öregek hadd kalandozzanak
Emlékeik honában szerteszét.
A férfi lássa célnál önmagát.

Jó éjszakát, jó éjszakát.

Szabolcsi Erzsébet: A csend

 A csend hiány. A szó hiánya, a zaj hiánya, a cselekvés hiánya.
A csend erőt adó hiány, a magamra utaltság ösztönző ereje.
Más a belsőbéke csendje, s más a természet zajgó, zsongó csendje.
Más a feszültség csendje, s az alkotó munka csendje.
A csend néha harsog, néha süket és süketté tesz.
A csendben megszólalnak a belsőhangok,
s a fogékony fül számára zenévé olvadnak össze.
Éjszaka csendje, hajnal hallgatása,
örökös némaságra ítéltek kétségbeesett próbálkozása.
Beteg emberek lázas csendje, forró szerelmesek piros csendje.
Csönd. Némaság. Üresség. Halál. Világegyetem.
Elszakadt magnószalagok hirtelen csendje.
Elválások döbbent némasága.
Áramszünet miatt félbeszakadt hangok hangtalansága.
Kimondatlan szavak bennemrekedtsége. Vihar előtti szélcsend.
Félelem remegő csendje. Hóesés békés csendessége. Csendes éj.
Illatos szerzők csendes selyme. Pillangók néma röpte.
Álmodozások bársony csendje. Az egymásra találás ünnepélyes hallgatása.
A csend jó. A csend béke. A csend nyugalom. A csend minden.

Benyó Judit: Szeretlek

Szeretlek, ahogy szeretem az esőt, a hóesést,
a vihart, a táncot és az utazást,
ahogy jó álmaimat, reményeimet,
ahogy a folyókat, patakokat, tengereket, óceánokat szeretem,
ahogy a titokzatos hegyeket, dombokat, végetnemérő utakat,
szeretlek, ahogy ősszel a mustot és a szőlőt, a bort szeretem,
ahogy a nyár legfinomabb gyümölcsét, a körtét, a meggyet
szeretem.
Szeretlek, ahogy a jóságot és a hűséget szeretem,
szeretlek, ahogy a vakmerőséget és a dacot szeretem,
szeretlek, ahogy a harcot és az igazságot szeretem!
Szeretlek, ahogy a tavaszt szeretem,
nyíló, rügyező gyümölcsfákat áprilisban,
ahogy a nyarat szeretem, és az ősz szomorúságát,
a vadgesztenyék illatát szeretem,
szeretlek, ahogy a gyertyák sistergését,
szeretlek, ahogy az eget szeretem, amikor a szél felkorbácsolja
sötétvörösre a látóhatárt,
ahogy a hidakat szeretem, a várakat és a harangzúgást.
Szeretlek, ahogy a tücsökciripelést szeretem,
ahogy az őzek, szarvasok szökkenését,
díszes fácánok repülését szeretem,
ahogy a harmonikaszót és a vad dobpergést szeretem.
Szeretlek, ahogy az őserdők bujaságát és gazdagságát szeretem,
ahogy az Antarktisz örök jegét szeretem,
szeretlek, ahogy a világ legpompásabb vízesését,
ahogy a földgolyó belsejét szeretem,
szeretlek, mint a természet egészét,
mint a völgyeket, sziklákat, sivatagokat,
Szeretlek, mint minden tiszta élőlényt ezen a földön,
ahogy a mindennapi kenyeremet szeretem,
ahogy a mézet, mákot, fűszereket és a tejet szeretem,
ahogy a vidámságot szeretem,
nyár közepén a tarló és a szalmakazal illatát szeretem,
ahogy a vadvirágokat, lucernát, piros csipkebogyókat,
vadkacsákat, halakat szeretem,
amikor bolondosan a folyóba buknak,
szeretlek, ahogy az éjszakákat szeretem,
szeretlek, ha ébren vagy és amikor énekelsz,
amikor fütyörészel,
szeretlek, amikor nevetsz,
még soha senkit nem láttam így nevetni!