2020. július 20., hétfő

Trausch Liza: Nátán küldetése




" De ez a dolog, amelyet Dávid cselekedett, nem tetszék az Úrnak." 
2Sámuel 11,27b 
" Elküldte azért az Úr Dávidhoz Nátán prófétát." 
2Sámuel 12,1  

Uriás halála után megvárták a gyász leteltét, és Dávid feleségül vette Bethsabét. Senki nem szólhatott semmit, minden rendezve volt. Dávid megkapta, amit akart. De Igénk azt mondja, hogy az Úrnak nem tetszett ez a dolog. Vajon nem kell-e ezt mondania az Úrnak a te életed fölött is? Ez a pici mondat felborít mindent. Engedd, hogy az Úr belenézzen dolgaidba, hogy elmondhassa, mi az, ami nem tetszik az életedben. Az Úr nem az ítéletre tartotta fenn, ami Dávid életében nem tetszett. Elküldte hozzá Nátán prófétát, aki egy történetet mondott el. Dávid megértette, és felháborodva mondta ki az ítéletet: " Halálnak fia az, aki ezt cselekedte!" Ekkor mondta ki Nátán: " Te vagy az az ember! Ezt mondja az Úr, Izráelnek Istene: én kentelek fel téged, hogy király légy Izráel felett, és megszabadítottalak téged a Saul kezéből." Sorolja Nátán, hogy mit kapott még Dávid az Úrtól. " És ha még ez kevés volt, ezt s ezt adtam volna néked." Dávidnak meg kellett látnia hálátlanságát. Te is hálátlan ember vagy ? Ha Isten ma visszavenné mindazt, amiért nem adtál hálát, mid maradna?! Hálát adtál már az ép testedért? Testvér! Ne panaszkodj! Mindened megvan, amit Isten neked szánt, és ami javadra van. Ma köszönj meg mindent az Úrnak, nehogy már holnap vissza kelljen vegye. Talán évtizedek óta várja, hogy valamiért hálát adj. A lelkieket még nem is mondtam. Hallhatod, értheted, élheted az Igét. Fogalmad sincs, hogy még miket szeretne neked adni az Úr. 
Az utolsó nagy ajándéka, hogy egyszer hazamehetsz Hozzá!     

Forrás: Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből 

2020. július 15., szerda

Biblia




  " Útait láttam, és meggyógyítom őt. Vezetem őt, és vígasztalást nyújtok néki." 
Ézs 57,18

Petőcz András: Az Öregember nevetése

Mondják, ahogy telnek az évek, egyre feledékenyebb leszek. Nem tudom. Lehet, hogy így van. De tudom, hogy bizonyos dolgokat úgysem felejtek el soha. Nem felejtem el, többek között, az Öregember nevetését sem. Mindig emlékezni fogok arra, ahogy néhány nappal a halála előtt kibukott belőle az a nevetés. Szinte kiszakadt belőle. Keresem a szót, hogy érzékeltetni tudjam, mennyire váratlan volt, ahogy felnevetett. Mintha valamiféle üvegfal tört volna darabokra, amely üvegfal mögött korábban csak távoli szereplők néma gesztusait láthattuk.

Akkor már hat hónapja feküdt egy kórházi ágyon, magatehetetlenül. A teste lebénult, a bal kezét tudta csak mozgatni. Azzal tett tétova jelzéseket. Beszélni sem tudott. Valamiféle hangok jöttek ki a torkán, leginkább kutyaugatásra emlékeztettek ezek a hangok. Nyüszítésre és ugatásra. A beszédközpont is megsérült az agyban, ilyesmit magyarázott az orvos.

Merthogy az öregember agyi infarktust kapott. Korábban még azt sem tudtam, hogy létezik ilyesmi, agyi infarktus, de azóta már tudom, hogy létezik. Az orvos elmagyarázta azt is, hogy ez nem azonos az agyvérzéssel. Az agyvérzés egészen más. Az agyi infarktus esetében az agyműködés váratlanul megáll, viszonylag rövid időre. Ha jól értettem az orvos szavait. Tehát leáll az agyműködés. Ennyi. Amikor újraindul, nem lehet pontosan tudni, milyen mértékben is indul újra. Mennyire éli túl épp elmével ezt a leállást a beteg.

Utólag könnyű okosnak lenni. Mármint az Öregember esetére gondolok, vagyis az ő agyi infarktusára. Egészen egyszerűen nem kellett volna a leszállított fával foglalkoznia. Mindig is nagyon készült a télre, általában már tavasszal megrendelte a fát, és aztán, amikor a szállítók ledobálták a fahasábokat az udvarra, fogta, és szépen felpolcolta azokat a sufni mellé, a kert végébe.

Aztán egész nyáron várták a takarosan rendbe rakott fahasábok, hogy valamikor ősszel vagy télen a cserépkályhába kerüljenek.

Mondom, az Öregembernek nem kellett volna a fahasábokkal foglalkoznia. Mióta a gázt is bevezették a faluba, és a szomszéd veje, aki egyébként civilben gázszerelő, megcsinálta a cirkofűtést, azóta nem volt igazán szükség a fára. Nem kellett már félni a hidegtől. Persze, nagyon is szükség volt a fára, takarékossági okokból. A fafűtés mégiscsak olcsóbb. Ezt mindenki tudja.

Ezen a tavaszon is így volt. Az Öregember megrendelte a fát, jött is a szállítmány, le is szórták a fahasábokat, ahogy szokták. Két mázsa fa. Nem több. Az öregember nekiállt felpakolni a fahasábokat a sufni mellé. Nem volt ott a fia, hogy segítsen. Senkije sem volt ott. Valamiért kerülték őt a családtagjai. Utólag azt lehet mondani, hogy túlságosan is erős egyéniség volt. Szigorú. És nem volt társasági ember. Nem lehetett vele meginni egy pohárka bort, elbeszélgetni a világ dolgairól. Mindig akart valamit. Mindig többet akart. Aztán nem igazán vitte semmire. A fene tudja, hogyan is van ez.

A fiától is mindig olyasmit kérdezett, hogy na, hogy alakul a pályád? Most min dolgozol? Olvastam az újságban, hogy a kollégádat kiutaztatják Amerikába. Te miért nem utazol? Miért nem te kaptad azt a kitüntetést, amit most, az ünnepek alatt adtak át? Te is megérdemelnéd... Nem volt ezekben a ritka beszélgetésekben számonkérés, inkább féltés volt bennük, és a siker akarata. Hogy elérje a fia azt, amit ő nem. Mégis kényelmetlen volt. A fiúnak. Nem lehet az ilyen kérdésekre mit mondani...

Ezért aztán sokat volt egyedül. Az Öregember. Ha leszállították neki a fát, nem volt segítsége. Nem volt, aki felpakolja a fahasábokat a sufni mellé. Ezen a tavaszon sem volt ez másképp. Pakolta a fát. Két mázsát felpakolni egyedül, 83 évesen, azért az nem semmi. A felénél tartott, körülbelül, amikor már rettenetesen fáradtnak érezte magát. Mégsem akart megpihenni. Szeretett volna végezni az egésszel, minél előbb.

Volt egy kedves műsora a tévében. Heti rendszerességgel jött ez a műsor, benne újságírók beszélgettek közéletről, választásról, politikáról. Az Öregembert ez érdekelte. Ezért sietett. Úgy gondolta, felpakolja még ezt a kis fát, aztán megpihen a tévé előtt.

Hogy pontosan mikor esett össze, utólag nehéz rekonstruálni. A szomszédok találtak rá, az udvarra leszórt fahasábok mellett feküdt, öntudatlanul. A mentőt is a szomszédok hívták ki.

A lehető legjobb kórházi kezelést kapta, a fia, a menye, az egész rokonság összefogott, hogy mindene meglegyen. Egyágyas szobát szereztek neki, plazmatévét is nézhetett volna, ha nézett volna, aztán meg modern vízágyra is helyezték, hogy ne alakuljon ki felfekvése, hogy a sok fekvéstől ne sebesedjen ki a teste. A teste, ami tökéletesen megbénult. Csak a bal kezét tudta mozgatni, azzal gesztikulált.

Volt aztán minden, katéter, ágytál, mesterséges táplálás, hogy felerősítsék. Hátha visszatér az agyműködés. Hátha még beszélni is megtanulhat, újból.

Gyakran mentem hozzá, látogatóba. Kétnaponta. Leültem az ágya mellé, beszélgettem vele. Pontosabban szólva én beszéltem, ő meg hallgatott. Néha nyögött. Vagy éppen ugatott kicsit. Mikor hogyan. És nagyra meresztette a szemét. Így fejezte ki, hogy tetszik neki valami. Hogy elégedett. Emlékszem, egy nyári napon fehér, rövid ujjú ingben jelentem meg nála. Akkor már nyári barnaság volt az arcomon, jó kedvem volt, energikus voltam. Mindez neki is feltünt. Boldogan meresztgette rám a szemét, a bal kezét mozgatta az arca előtt, és többször is felugatott. Még az ingemre is rámutatott, egyszer. Így fejezte ki, hogy csinosnak talál. Elegánsnak.

Ritkán dicsért engem az Öregember. Nagyon ritkán. Ezért is esett nagyon jól ez a mostani dicsérete.

Azt nem lehetett tudni, hogyan is alakul majd az Öregember jövője. Ahogy telt az idő, egyre inkább világos lett mindannyiunknak, akik aggódtunk érte, az, amit, valószínűleg, az orvosok kezdettől tudtak. Hogy javulásra semmi esély. Aztán valaki, egy ápoló, valami olyasmit is mondott, hogy az is kérdés, nem kap-e egy második agyi infarktust. Vagy vérzést, vagy szívrohamot. Mert az ilyen típusú betegeknél ez bármikor előfordulhat. Minden a keringéssel függ össze. Meg az erek állapotával, így mondta az az ápoló, aki egyébként orvosi egyetemre készült.

Én úgy láttam, javul az állapota. Egyre többet beszélgettünk. Elmeséltem neki, hogy éppen min dolgozom, hova is utaztatnak, meg azt is, miféle jutalmat kaptam éppen a munkáimért. Az Öregember nem vágott közbe. És nem voltak kínos, zavarba ejtő kérdései.

A kapcsolatunk is javult. Valahogy kedélyesebb lett minden, szívesebben mosolyogtam rá, ő meg nagy megértéssel, és - így éreztem - szeretettel meresztgette rám a szemét. Jók voltak ezek a beszélgetések. Sokat segítettek - nekem. Feltöltődtem tőlük energiával.

 Hiába volt plazmatévé a szobájában, mindig tiltakozott az ellen, hogy bekapcsoljuk. Én mégis úgy éreztem, szeretne kicsit hallani a kedvenc témáiról, közéletről, választásokról, politikáról. Elmondtam neki, éppen mi zajlik. Hogyan is ölik egymást a politikusok. Éppen népszavazásra készült az ország. Nálunk gyakran vannak népszavazások, okos emberek kérdezik a népet, és mi, a nép, válaszolunk. Már nem is tudom, hogy éppen akkor milyen ügyben, már nem is tudom, éppen akkor milyen politikus szervezésében, de tény, hogy népszavazást írtak ki, tudni lehetett, hogy egy-két hónap múlva szavaz az ország. Mondtam is az Öregembernek:

- Gyógyulj meg, Öregember, szükségünk van rád, szavaznod kell, hamarosan, az nem lehet, hogy te ne szavazz egy ilyen fontos kérdésben! - így mondtam neki.

Már korábban is észrevettem a szemében valamiféle cinkos vidámságot. Hogy iróniával, kicsit felülről, majdnem gúnyosan, mégis jókedvűen nézi maga körül a világot. De akkor, erre a mondatomra, felnevetett. Hangosan, hosszan nevetett, tökéletesen artikulált nevetés volt. Nem ugatott, nem hörgött, mint korábban, ha bármit akart jelezni a hangjával, hanem nevetett, mint egy egészséges ember, akinek valami jó viccet meséltek el, és ő érti a poént. Nevetett, aztán csuklott kicsit a nevetéstől, aztán megint nevetett, és közben folyamatosan és nagyon cinkosan a szemembe nézett, és csak nevetett, nevetett, mint aki nem tudja abbahagyni.

Én meg csak néztem, elképedve. Aztán én is nevettem vele együtt. A folyósóról beszaladt az ápolónő, annyire jókedvűek és hangosak voltunk, nem tudta elképzelni, mi van, mi történhetett. Két nap telt el. Éjjel, hajnali háromkor megszólalt a mobiltelefonom. A kórházból hívtak. Mire beértem, halott volt.

Sok-sok év telt el azóta, nagyon sok év. Egyre feledékenyebb vagyok, hiába, öregszem. De tudom, hogy az Öregember nevetését soha nem fogom elfelejteni. Valamiért, akkor, mind a ketten nagyon boldogok voltunk.

2020. július 12., vasárnap

Fórián Andrea: Teremtés




a felfoghatatlan semmi 
közepén 
egy magányos művész 
Világot alkotott – 
Szeretet élű vésőjével 
megmunkálta a végtelent – 
s Önmagához méltó társat 
Embert 
álmodott

Márai Sándor: Olyan világ jön...

Olyan világ jön,
amikor mindenki gyanús, aki szép.
És aki tehetséges.
És akinek jelleme van…

A szépség inzultus lesz.
A tehetség provokáció.
És a jellem merénylet!…

Mert most ők jönnek…
A rútak.
A tehetségtelenek.
A jellemtelenek.

És leöntik vitriollal a szépet.
Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget.
Szíven döfik azt, akinek jelleme van.

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek –
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek! 

Szép Ernő: Elalvó hattyú









A hattyú lehajtja nyakát
Hó nyakát fekete tóra,
Ő nem tudja hány az óra,
Nem is hallgat harangszóra,
Nyugovóra nem mond jóccakát.

Szép csendesen megáll a tavon,
Árnyéka ott van mellette,
Az is fejér mint a teste,
Sötét a víz meg az este,
Ez lehetsz te, sötét fájdalom.

Most alszik el a hattyúmadár.
Megyen a hold haloványon
Végig a véres világon,
Áll a hattyú ében tálon
Mint az álom. Minden néma már. 

2020. július 10., péntek

Friedrich Hölderlin




" Mielőtt megszólalsz gondold meg, hogy a mondanivalód van-e olyan szép, mint a csend, amelyet éppen megtörni készülsz."

Bodó Csiba Gizella: Te voltál Nékem












Te voltál Nékem
a nyár kalásza,
illatos cipó az asztalon.
Aszú a pohárban,
szőlő a tálban,
birsalma-mosoly
barázdált, érett arcodon. 

Te voltál Nékem
sebesség, s Idő
száguldás suhanó szárnyakon,
felhő az égen,
bárány a réten,
bezárt várkastély
amelyben álmodom. 

Te voltál Nékem
védelem s erő,
bölcsesség, csend és nyugalom.
Kandalló melege,
vadlibák serege,
miközben hópelyhek
táncoltak le szempilláidon. 

Te voltál Nékem
kérdés és felelet,
amit már megkaptam,
s amit majd megkapok,
augusztusi égbolt
szomorúan szép volt,
a horizonton lebukott csillagod.

Bodó Csiba Gizella: Ki az az Én?

Kívülről nézek egy embert,
kire azt mondom; én vagyok!
Ki az az Én, ki magammal szembe néz
A tükrön még homályos egy sarok.

Kiben láthatatlan vulkán működik,
Gondolatok cikáznak belső utakon,
Karambolok, kiszáradt medrek,
Hegy, völgy rajzolatok belső atlaszon.

Apám arcának apró részletei,
Nagyszülők pausz mögötti homályban,
Ki vagyok én, s ki az a sok-sok sejtelem
Akikkel kopott fotókon álltam?

Ki az ki ismer még, vagy már – engem,
ki az ki emlékszik, vagy már nem – reám
Ötven-hatvan-hetven év már távlat,
A forgatagban az ember csak áll.

Országok tűntek el, család és barátok,
Csendes számtalan, hajdan volt határ,
Meddig keresi magát az ember,
Már nem tesz fel kérdést, – csak úgy – Készen áll!

Bodó Csiba Gizella: Igéző hajnal




 A hajnal hátára vette az éjszakát,
Görnyedten húzta a Föld szélére,
Ott engedte süllyedni le a mélybe,
Miközben pávatollain lángra gyúlt
A Napkelte fénye. Sárgarigó üdvözölte!
A homályban még csak ő látta,
Torkában aranyrög görgött,
Gyönyörű dalt gurgulázva.
S dalra fakadt az összes,
Csicsergő, zengő kicsi lélek,
Az ég madarainak kórusa
Szolgált természet-kápolnában
A hajnali misének.

2020. július 8., szerda

Petőcz András: A macska visszatér












Ha majd a macska visszatér, csapzottan,
némán és megtépázottan. Ha visszatér.

A költő egyedül van, magányos a költő,
furcsa is lenne, ha nem lenne magányos,
sovány és beteg, ha nem haldokolna.

A macska végtelen utakra távozott, aggódik is
a költő, hogy valami utcasarkon vagy valami
autó kerekei alatt végzi be távoli kalandjait.

Ha egyszer a macska visszatérne, csapzottan,
némán és megtépázottan. Ha egyszer visszatérne.

Nem tudhatunk semmit a macskáról. Szabadabb
talán, mint korábban volt, amikor a költő lakása
volt csupán a birodalma, és azt hitte végtelen világnak.

A költő tehát szabadnak hiszi a macskát. Nem
tudja, mennyi rabságot és bizonytalanságot él
meg a macska, mert nincs már vele a költő.

Ha mégis visszatérne a macska, csapzottan,
némán és megtépázottan. Ha mégis, ha mégis.

A város vasútállomása felett, ahol a költő élt
a macskájával, végtelen ideje egy füstcsík lebeg,
mozdulatlanul, miként a kényelmes idő.

A költő ül egy teraszon, valami karosszékben, és
tudja, hogy nem megy el senki, és nem jön vissza
senki, merthogy soha, semmi sem változik.

Talán, ha majd a macska visszatér, csapzottan,
némán és megtépázottan. Talán, ha visszatér.

Petőcz András: Fekete holló

Fölöttem van egy fekete holló,
olykor-olykor a vállamra száll,
beteg madár,
a vállamon pihen.

Közel van hozzám, miként az ég,
túl nagyra nőttem, azt hiszem,
által viszem,
haldokló társamat.

Által viszem őt a tenger sok vizen!
Alig bírja a lábam a terheket.
Sikítani, itt, nem lehet.

Csak az enyém a fekete holló.
Nem ismeri őt senki más.
Csőréből pici vérpatak.

2020. július 7., kedd

Wiskawa Szymborska: Kora reggel




Még alszom,  
de közben sorakoznak a tények.  
Fehérlik az ablak,  
szürkül a sötétség,  
a szoba kikászálódik a homályos térből,  
ingatag, sápadt sávok  
keresnek támaszt benne.   
Sorban, sietség nélkül,  
mert szertartás ez,  
földerengenek a mennyezet és a falak síkjai,  
elválnak a formák,  
egyik a másiktól,  
bal oldal a jobbtól.  
Virradnak a tárgyak közötti távolságok,  
csicseregnek az első csillogások  
egy poháron, egy kilincsen.  
Már nem csupán tűnik, hanem egészen van  
amit tegnap félretoltak,  
ami a padlóra esett,  
ami a keretbe fér.  Csak a részletek  
nem kerültek még a látómezőbe.   
De vigyázat, vigyázat, vigyázat,  
sok jel mutatja, hogy visszatérnek a színek  és 
a legkisebb dolog is visszanyeri saját árnyékát  
árnyalatával együtt.   
Túl ritkán csodálkozom ezen, bár kellene.  
Rendszerint az elkésett tanú szerepében ébredek,  
mikor a csoda már végbement,  
a nap beiktatódott  
és mesteri módon reggeliséggé vált a hajnaliság.   

Csordás Gábor fordítása   

Sinka István: Anyám balladát táncol

Egyszer volt szép az anyám tánca,
mikor kendőjét gyepre hányta,
a Korhány vizénél, Pusztapándon,
s bokázó lába pásztortűznél,
öles apám örömére
szállt, mint illat a virágon.
De gyönyörű lábán víg figurát
eredő táncába ő se vitt,
csak mutatta ringó mozdúlattal
halálba járó őseit.
Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
hogy meghaltak azok ima nélkül,
nagy szakállal, akasztófán.

S hajnaltájon, lengő szélben,
hogy fény nyíllott két nyárszemében,
elébe raktak tíz szál gyertyát,
hat másikat meg karikába. –
Közöttük anyám ott sugárzott,
s kis csizmája lángot vert át.
Az ősi ritmust pásztorok fütyölték...
Kettő-kettő felállott szélrűl,
jelezve, hogy a csúfolt ős
szép feje most halálba révül.
S a holtak szemét, ahogy lezárták:
ezt a sirató, örök búcsút
a nyárfák alatt már öten járták.

Akkor meg, mikor sírt nyitnak,
közéjük lendült hatodiknak
apám is, kinek lépteit
úgy mérte az öt táncoló,
mint ki utolsó fordulattal
az egész műbe értelmet vitt...
Mikor a gyertyák porig égtek,
még anyám eljárta a végét:
egy szál virág körűl koszorút táncolt...
A juhászok meg már csak nézték,
 hogy az égen hold ballag át
s csudálja nagy, fehér szemmel
anyám lábán a balladát.

(1939)