2020. október 4., vasárnap

Makay Ida: A hetedik szoba












Elérünk majd a hetedik szobába, 
túl az Idő csillagtörvényein, 
mely fölött a Hold, a Nap 
díszlet csak, halott ékszer. 
Nem él ott más, csak a volt: 
a múlt kifakult 
                            arca csak. 

Odáig ível, 
és küszöbén zárul 
                                utunk, 
ahonnan nincsen visszatérés, 
ahova végül eljutunk.

Kiss Dénes: Levél M-nak

E szerelemhez nincs közöd! 
Magam akartam magamnak 
Bár irántad fogantatott 
nincs rajta hatalmad 

 E szerelemhez nincs közöd 
 Nem volt és nem is lesz soha! 
Éltet az idők fölött 
bár gyötrő s ostoba 

E szerelemhez nincs közöd 
Magamnak teremtettem 
Te jársz-kelsz élőn is halott 
holtan is temetetlen 

E szerelemhez nincs közöd
 — bár érted sarjadott — 
csak mint az árulónak 
ahhoz kit föladott! 

2020. október 2., péntek

Szűcs Csaba: Változások kora












Menekülj el isten! 
Menekülj el innen! 
Elpusztít az ember, 
kinek nem elég a minden. 
Menekül majd ő is, 
menekül a gyáva. 
Elbutult a rendszer, 
vágyik már új világra.

Szabó Magda. A felismerés visszaránt

Rejtőzni! Végre itt a szó, 
az ösztönöm kimondta. 
Bújni idegen ég alá, 
szárnyakon vagy uszonnyal. 
Közém s közéd feszíteni 
egy ismeretlen földet; 
lihegve, omló inakon csak 
elfutni előled.  

Vagy földbe bújni le. Talán 
nyomot vesztesz mögöttem, 
s az összezárult mély előtt 
zavartan visszahökkensz, 
s míg önmagamnak lúgjaként 
feloldom magamat, 
tapintod, mint daganatot, 
kemény hiányomat.  

A felismerés visszaránt, 
megfogja a bokámat. 
Hová? Mindenütt megtalálsz, 
te szétbontod a tájat. 
Megkötöttél - Lázárt a gyolcs -, 
beléforrtál sebembe. 
Tépjelek? Elejtem magam.
Törvény vagy. Teljesedj be!

Anna Ahmatova: Borisz Paszternak




Ránk ront az ősz megint, akár Timurlenk. 
Az Arbat mélyeire csend szakadt. 
Feketéllik a járhatatlan út lent, 
az őrház vagy a ködfoszlány alatt.   

Eljött, íme, az utolsó… Kihal ma 
a világ. Már a düh sem oly kemény… 
Az Evangélium ódon hatalma 
s az a sóhaj az Olajfák hegyén…    

1957    

Rab Zsuzsa fordítása

Gál Éva Emese: Fehér

Egyre távolodunk a horizonttól, 
ahol lelkünk a fénnyel összeér. 
A múlt, jelen s jövő egyszerre tombol. 
A szív kapál. A gondolat fehér.    

Ami közel van, homlokunkra égett. 
Erdőn, mezőn úgy lángolt föl az ősz, 
hogy parazsából szikrát hányt az élet. 
A láng kihunyt. A csend mindent legyőz.   

Hűvös szelek fújják el a szerelmet 
olyan pőrén dideregnek a kertek, 
mintha nem égne fölöttük az ég.   

Mintha búcsúznának a horizonttól, 
ahol a föld és ég egymásra gondol, 
és az árnyék a fénnyel összeég.

2020. szeptember 29., kedd

Boda Magdolna: Ősz




üresek a sétányon a padok 
esőkabátok sietnek 

hőbörgő hullámok 
csapkodják a partot 

itt ilyen az ősz. 
se hideg se meleg 

a hajlongó pálma csak 
neoromantikus kellék 

nem műanyag de nem is valódi mint 
a gránátalmán sétáló legyek 

ahogy telik az idő 
az aranyfüst lemállik az arcokról 

marad az egyszerű agyag 
a száj mozog keskeny 

hazugságok csorognak 
közelről csók mézének gondolod 

pedig tudod 
hogy megint 

megint rosszul gondolod. 

Kiss Dénes: Homokon — havon


A semmi (csak szó !) határán 
innen innen és túl — vagy ugyanott! 
Ki akarta hogy benned kelljen hinnem
 hisz éppen miattad — hitetlen vagyok 


Aki nemlétezőt melenget magában 
istenít imád és szeret vakon 
az védtelen lesz végül a világban 
S nyarak forró homokjában 
is úgy lépeget akár a havon

Bella István: Ártatlan dal

Ha már egy haver se szeret, 
s le kell lécelnem végül 
e Lordok Házának nevezett 
körtéri népbüféből, 

kiiszom magányos söröm, 
mit heccből nekem rendelt 
egy nő, ki aztán elköszönt, 
rám testálta a cehhet, 

s ha már teljesen este lesz 
– szívemig besötétül –, 
zsebrevágom a kezemet. 
Lelécelek a létből. 

Talán nem is káromkodok. 
Ki az utcán éjszakázik, 
– az éjtől – kérek egy csillagot, 
és elszívom hazáig. 

Hajnalban leülök bezárt 
szívetek elé a földre, 
megvárom a kapunyitást, 
mert nem lesz egy vasam se, 

s reggel, mikor az ablakok 
kicsattannak a fényre, 
nagy sikkesen beslisszolok 
szívetek albérletébe. 

Utóirat: 

Ártatlan egy dal ez, bizony, 
nem kendőzi el orcám. 
Kívül gyöngy, befele iszony. 
No, de kinek volt köze hozzám?!

2020. szeptember 26., szombat

Rigó Béla: Ősz




Lomb a bokrok alá tömörül. 
Ágon ing a halál. 
Gyönyörű!

Petőcz András: Most akkor Nizza

most akkor mi van?, kérdezed, és én nem válaszolok, 
 Nizza főutcáján botorkálok úgy, mint egy hajléktalan,  
otthont keresek ott, ahol nem lesz otthonom soha, 
 minden szétesik, minden szomorúság 

elmenni valahonnan nem olyan egyszerű, mondod, 
elhagyni valamit majdnem reménytelen, teszed hozzá, 
mindig benned marad, és előjön később, felsír, 
tetted kendő alatt, nélküled is megél 

mindig benned marad, mint a gyereksírás, kimondhatatlan, 
visszaforgatni az időt semmiképpen sem lehet, soha, soha, 
örökké szemben áll veled, és nem érti, mi is történhetett, 
és nem tudod megvédeni, nincsen rá lehetőség 

lehet kóborolni Nizza fő utcáján, miként a hajléktalan, 
ideig-óráig csökken benned a feszültség, kétségtelen, 
aztán valaki mégis azt mondja, nem jól cselekedtél, 
akkor, amikor, abban a pillanatban 

most akkor mi van?, kérdezem tőled, nem válaszolsz, 
Nizza főutcáján lépkedek, igazi hajléktalan, 
otthont keresek, és nem lesz már otthonom soha, 
mert minden szétesett, végérvényesen 

Jász Attila: Enyhe fuvallat




A világ bármelyik részén ülhetnék így a teraszon éjjel,  
bor, szőlő és gyertya mellett, a horizonton tenger, 
előtte parti házak ablakai kivilágítva. Alattam olajfaliget, 
felettem reflektorként a telihold. Mellette néhány mozdulatlan 

felhőfoszlány, órák óta bámulom már. Nem mozdulok én sem, 
enyhe fuvallat jelzi az olajfák hegyén, még élek, nem állt meg az idő 
teljesen. Néha azt hiszem, mindezt csak képzelem. Pedig annyi ok lenne 
szomorúnak lenni. 

2020. szeptember 24., csütörtök

Paul Celan: Jákob hangja





A könnyek. 
Könnyek a testvér szemében. 
Egy ott maradt és növekedni kezdett. 
Benne lakunk. 
Lélegezz, hogy 
lehulljon.

Schein Gábor fordítása

Takács Zsuzsa: Üzenet

Tudom, nem magamnak, 
a nélkülem-hamis jövőnek szültelek, 
tévedéseidnek, ujjongásaidnak, hideg 
leszámolásaidnak velem, 
az idegen, heves, ölelő karoknak, 
a ceruzának, amellyel írsz, vagy amit félredobsz, 
a hegedű csikorgó kavics-hangjainak ujjaid között, 
a padon való várakozásnak a rendelőben, 
a hajóútnak, a két pompeji halottnak, 
a lávatűznek, a gipszből újraöntött 
kétezer éves szobornak: 
„az anya magához szorítja gyermekét”. 
A látogatók fecsegése túlzajongja az elhomályosult, 
követ hajígáló, büntető eget, 
ketrecünkben árva kisgyerek-majom lézengsz, 
szőr-anya állok: kapaszkodj belém! 
Akkor is, ha gondolatban messze tőled, 
géphangon, leragadt szemmel, láztól 
súlyos nyelvvel ismétlem, akkor is: 
aludj el, visszajön anyád, 
csak elfutott a bozótos felé, 
mert egyedül akar most maradni,
csak kifeküdt a szabad ég alá, 
hogy Isten kösse meg: 
halálra ne zúzza önmagát, 
csak bujkál az ember-magas virágok között,
hogy ne lássák, de visszajön. 
Látod, visszajöttem, hiányomról lefejtelek, 
félretolom, sarokba lököm a szőr-anyát. 
Látod, a szememben messzeséget hoztam, 
hogy ismerkedj vele, 
s hogy nagyon ne fájjon, 
ölembe veszlek és dédelgetlek, 
ameddig engeded.

Dsida Jenő: Valami eltörött

Az őszi alkony mély, parázna 
vággyal simúl a hegy fölé, 
beteg szélben liheg  
a hamvadó nap parazsára. 

 Sok vén, esőlocsolta háznak 
falán rikolt a nyomor-plakát. 
Autóbuszokon vézna emberek 
döcögve fáznak.  

Szemek futnak a hideg holdig. 
Egy kisfiú a szívét fogja, 
a toronyra néz, a levegőbe: 
úgy fél, hogy összeomlik.  

Senki se tudja, mit veszített, 
de a sétatéren, a híd alatt, 
az ágyban, a csókban, a zsebében 
valamit mindenki kutat.  

Valahol valami eltörött, 
valahol valami nincsen rendjén. 
...Künn a határban Kain zokog 
a holt Ábel fölött.