Beney Zsuzsa: A szépség

Milyen titkokra csukódott a forma ? 

A tenger kínt, mely megszülte, e gyöngyszem 

hűvös fénye úgy rejti, mint a szépség 

Isten elmondhatatlan szenvedését.

Beney Zsuzsa: Búcsú

Az eső ezüst szálai se szőnek 

függönyt kettőnk közé. Ahogy az őszi 

hold csillogott a tóban, tükrözi. 

fényes lelkedet a víz villogása.

Nemes Nagy Ágnes: A titkos út

Hogyha most elindulok,

aztán balra fordulok,

egy kis útig, titkos útig

lábujjhegyen eljutok.

Egyik oldalt házak háta,

fal a másik oldalon,

és a lombok zöld szakálla

átömlik a kőfalon.

Nem jár erre senki, senki,

csak talán a Nem-tudom-ki,

az is akkor, hogyha kell,

kézenfogva Senkivel.

Messze innen utcalárma,

messze dong a kisvasút,

így bújik a –

pszt, pszt!

így lapul a – 

titkos

út!

Pétery Katalin: Levél

Címzett ismeretlen. Valahol 

falusi csend asztalára hajol, 

vagy egy pesti panelházban ül és ásít. 

Idegen ember te vagy az te másik. 

Nem tudok rólad semmit, s nem segít 

a képzelet. Hangod se hallom én 

s neked írok. 

Papír, ceruza eléd visznek most,

hogy testvérem legyen, ki messze űl 

kezében versem és szeret talán. 

Mert én tudom, hogy sok rossz éjszakán 

a szíve fáj. S tudom róla, hogy néha 

újjongva repül kedve és néha méla 

esték ringatják halk álmodozásba, 

s rejteget egy titkot, senki ne lássa. 

Tudom, néha vágy is perzsel 

s most simogatlak ezzel a kis verssel 

Dédelgetlek, szeretlek, nem is vers ez 

de ölelés, te messzi, messzi kedves 

Címzett Ismeretlen, csak ennyi volt 

levelem. S tán rád fénylett mint a hold 

simogatott meleg testvéri kéz 

segítő szem, mely kéken áldóan néz 

Már vége. Küldöm. S akár tépjed széjjel 

bizalmam lelkem rajta a pecsét.

Parancs János: De profundis

csillapíthatatlan éhség és szomjúság 

valami végzetes félreértés vezérli 

egymás felé tapogatódzó lépéseinket 

és nincs föloldás: nem értjük egymást 

külön-külön és együtt is ugyanaz a szégyen 

ugyanaz a közöny ugyanaz a reménytelenség 

tehetetlenek vagyunk mondja a kő a fű 

tehetetlenek vagyunk mondják az állatok 

istent teremtettem a saját képemre és 

hasonlatosságomra mondja a fölfuvalkodott 

gyarló és hiú ember a döghalál árnyékában 

tehetetlenek vagyunk mondja az alázatos 

földre borul s fejét lehajtva fohászkodik 

a mélységekből kiáltok hozzád Uram  

az egymásnak ellentmondó magyarázatok közt 

tévetegen járok üres az elmém üres a szivem 

ha ismerném a megigazulás útját ha rátalálnék 

követni talán már erőm se kedvem se lenne 

nem bátorít és nem figyel rám aggódva senki 

csak magamra számíthatok a bajban és nagyon félek 

ilyesféle üzenetek palackposták hánykolódnak 

sodródnak ismeretlen céljuk felé az éjben 

amióta a szeretet gőgünk miatt megvonatott tőlünk 

ezek a segélyt kérő jeladások jórészt személytelenek 

senkihez se szólnak többé válaszra se várnak 

mintha a nyelvünk végképp összezavarodott volna 

az emberek közt nincs megértés csak fagyos némaság 

a mélységekből kiáltok hozzád Uram  

egymás nélkül mégsem élhetünk 

szükségünk van a másik test melegére 

az ólmelegre a közös örömre nyomoruságra 

szükségünk van a kínzásra és a kínoztatásra 

szükségünk van az ellenálló akaratra a párviadalra 

a föl-föltámadó indulatokra a parázsló szenvedély 

lassan izzó kéjére gyötrelmére és tébolyára 

a némán áradó panaszra és az igaztalan vádra 

hitványabbak vagyunk mi mint az érzéketlen kövek 

mint a lelketlen állatok tunyán forgolódva a sárban 

micsoda gyilkos ösztönök lapulnak acsarognak bennünk 

micsoda elvetemült sóvárgás hajszol minket egymás ellen 

s ez irgalmatlan pokolból lehet-e még kiutat találni? 

a mélységekből kiáltok hozzád Uram

Tóth István: „Nincsemberek”

„A beteg így válaszolt neki: Uram nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe. Amíg én odaérek, más lép be előttem. Jézus ezt mondta neki: Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj!” (János ev. 5:7-8) 

 Érdekes ez a történet. Van egy 38 éve beteg ember, akinek „nincs embere”.  Ott fekszik egy beteg, aki olyan betegségben szenved, hogy ágyhoz kötött, ebből kifolyólag gyenge, erőtlen, mind ez 38 éve. Sokakban kérdés, hogy Jézus miért pont hozzá lép oda, és miért csak őt gyógyítja meg. Talán – és mondom, csak talán – azért, mert ez az ember annyira meg van keseredve betegségében, hogy nem veszi észre a mellette lévő segítséget. Mert kérdezem én, a 38 év alatt ki adott neki enni, ki tette tisztába, ki segített a tisztálkodásában?  

Mennyire nem vesszük észre, mennyire természetes a mellettünk lévő segítség? Anyukám egész életében nagymamám mellett volt, mégis de sokszor kapta meg: Mert amikor kell, nem segítesz. Anyósom egy jó éve gondozza éjjel-nappal súlyos demenciában lévő édesanyját, akit nem lehet egyedül hagyni. Mégis sokszor úgy néz rá az édesanyja a betegsége miatt, mint egy ellenségre.  Ahogy öregszik az ember, ahogy egyre betegebb lesz, úgy kezdi nem észrevenni a mellette lévő segítséget, és jut el oda: Nincs emberem. A közelség már természetes lesz, a segítség már megszokott, az hogy ott vagy mellette, már mindennapi. Mennyire fel tudja őrölni az embert ez a tudat: hiába segítek, úgy se veszik észre. Hiába teszek meg bármit, úgy se jó. Mindenben van valami hiba, van valami kifogás. Hány ilyen szülő-gyermek kapcsolat van, ahol az idős szülőnek természetes a mellette lévő gyermeke, aki semmit segít, bezzeg a távolban lévő minden héten hívja telefonon. Mennyi fájdalom! Hány olyan házasság, ahol a feleség, a férj ott van, segít, mégis jön a mondat: Nekem mindent egyedül kell csinálnom. Ők a „nincsemberek”. Az észre nem vett segítségek. A néma hősök. Akik (lelkileg) szenvedve segítenek.  

Jézus odalép a fekvő beteghez és meggyógyítja. Visszaadja „életét”, visszaadja egészségét. Te észreveszed a melletted lévő segítséget? Esetleg te is egy „nincsember” vagy? Járjunk nyitott szemmel és vegyük észre a mellettünk élő segítségeket. 

Forrás: Napi Ige és Gondolatok

Parancs János: Kislányomnak

Kifosztottan és meggyalázva 

állok itt, üres kézzel. 

Amit adhatnék, megfoghatatlan, 

szétporló virágszál. 

A mocskos pofájú szörnyek ellen 

egyetlen illatozó rózsa. 

Por és hamu lett minden egyéb, 

hiába igyekeztem. 

Az évek során csak erőm fogyott, 

kudarcaim szaporodtak; 

de ezt sértetlenül megőriztem, őrzöm, 

s így nyújtom át. 

Nincs valóságos teste és formája, 

lángol mégis mint a foszfor. 

Az erőszak ellene semmit sem tehet. 

Ez a törékeny semmiség 

erősebb mint a pokol hatalma, 

erősebb mint a halál.

Parancs János: Egyszerű emberek

hogyan juthatnánk mi el 

a bensőnkben tűndöklő világba? 

gazos és csatakos mezőkön gázolunk, 

űzött vadként az őszi alkonyatban, 

ami elérhető, veszti varázsát, 

rejteknek se jó, szellős és nyirkos árok, 

ahonnan a közeledő kutyafalka csaholása 

kiver és hajszol tovább 

gyarlók vagyunk 

csak az örökkévaló eszmékért küzdeni, 

botladozunk és tétovázunk, körbeölel 

bennünket a világ ezernyi szineváltozása, 

ám ha a közelünkben egyetlen kőtörőfű 

fölemeli bátortalanul a fejét, netán - 

a nyiladozó értelem szépsége fölragyog 

valamelyik ifjú kíváncsi tekintetében, 

akkor már tennünk kell értük is valamit, 

pedig tudjuk: a fű aláhanyatlik csakhamar, 

az értelem fénye lankad, majd kialszik, 

a benne bizakodókat kivégzi sorra az idő 

és mi reménykedünk mégis, 

oldódik egyszer gyötrelmes magányunk, 

nem hagy bennünket végképp magunkra az Úr, 

akiket szerettünk gyatrán és tehetetlen 

földi sutasággal, azokkal együtt fogad be, 

tékozló, balga gyermekeit az otthonába, 

melynél nincs számunkra biztosabb oltalom, 

se tűndöklőbb fényű hely a jeges éjszakában

Parancs János: Nyárvég

              Rónay György emlékének 

az indián-nyár tündöklése 

kórófüst-szagú délután 

boldogtalan szellő szárnyán 

vitorlázik az emléked 

varázslatos vad forrongás 

hajdanvolt ifjúság 

az édes must zamatában 

a csüggedten lehulló levélben 

a rőten bíborló alkonyatban 

keresem lángnyelveid tüzes lehét 

keresem friss erejét eszelős reményét 

az elszáradt gazban a nyirkos ködben 

a betakarított sovány termésben 

a satnya csonthéjú gyümölcsökben 

meddig tart még ez a kései nyár? 

ez az érdemtelen váratlan haladéka

zord télbe hanyatló életemnek? 

s lesz-e elég erőm bizodalmam 

hogy jól sáfárkodjam az idővel? 

a rámbízott dénárokat szaporítani 

a kedvezőtlen mérlegállást 

a javamra fordítani van-e még 

lehet-e még esély?

Simonfy József: te adtad

múltamhoz és jövőmhöz 

képest nyugodt vagyok 

most kellene a széllel 

versenyt futni most kellene 

visszadobni kenyérrel – 

végleges színét szememnek 

te adtad meg végleges ízét 

ételemnek te adtad meg  

mint a fák tövén – 

évgyűrűim lennél vagy 

szálakból összerakott 

fészek – hajnalodik  

mint egy öl virágot 

az emberek közé viszlek

Sárközi György: Virágok beszélgetése

- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,  

Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzám hajoltál. 

Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen, 

Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.  

- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál, 

Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzád karoltál. 

Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként, 

S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként.  

- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok, 

Kergetőzve s összeborulva, mint tengeren játszó sirályok, 

Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben, 

idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.  

- Egymás mellett és egymás ellen nyilunk mi, nyugtalan virágok, 

Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus királyok, 

S úgy nézzük egymást szomorúan, kíváncsian s mindent tudóan, 

Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.

Makay Ida: A zuhanást

A zuhanást 

együtt Veled. 

Mikor a pillanat, 

a fényes, 

az öröklétbe nő. 

A zuhanást, 

mielőtt örökre sötét 

lesz.

Makay Ida: Ennyi volt

Remények hamvazkodása, 

volt hitek hamuhullása. 

Zsaráttá égett szerelem. 

Magamnak Júdás-árulása, 

kínzott éjek cellamagánya, 

a végső hajnal vacogása, 

a megtagadott kegyelem.

Makay Ida: Nincsenek jelek

Feketék a piros hajnalok. 

Az alkonyok mély sebből 

véreznek. 

Késő rózsák 

agóniája. 

Az Idő szárnya csüng 

élettelen. 

Megállt az órák 

szívverése. 

A számlapon - nézd -  

nincsenek 

jelek.

Kiss Dénes: Tűnődés

A hálálban 

az örökkévalóság és a pillanat 

egy hosszúság lesz. 

Az örökkévalóságban minden megmarad, 

csak az idő tűnik el. 

Aki nagyon öreg, már erre készülődik, 

mint ősszel a szárnyát lengető madár: 

mindenre emlékezik, de arra már nem, 

hogy tegnap történt, vagy egy éve, 

vagy gyermekkorában .. . 

így úszik bele észrevétlen 

az Istennel átszőtt végtelenbe. 

Jutalma, hogy átéli örökre, 

mi életében szép volt: 

kedvese mind vele időz, 

de bűne is — ez a büntetése .. .