Takács Zsuzsa: A látásról

                        Wally Neuzill Schieléhez  

1. Isten adománya a látás, de úgy látszik,
ez nekem nem adatott meg. Én csak téged
látlak, ez az ördög utolsó ajándéka nekem.
Tegnap beengedtek házatokba, de vissza-
rángattak a márványlépcsőházból: Kisasszony,
hova megy? Jöjjön azonnal vissza! Láttam,
a zajra valaki kihajol, te vagy az, reméltem,
lerohansz és ölbe kapsz, de nem te voltál.
A szerelem az ösztönök kényszere, mondtad.
Fölismertem volna barna szemed zöldjét. 

Emlékszel a neulengbachi háziúrra? Képzeld,
kidobott, azt mondta, keressek új festőt
magamnak. Emlékszel a rosszul záródó
ablakokra, s hogy mennyit fáztam fekete
harisnyámban? Emlékszel pettyes bögrénkre?
A forró levesben fuldokló kenyérdarabokra?
Elképzelem, hogy magadhoz ölelsz s közben
a másik kezeddel földre söpröd a festékes
tubusokat. A nagyhajú gyereklány, modelled
fél koronával volt drágább neked, mint egy utcanő. 

Nemrég fölgyújtottál egy hangyabolyt
a parkban, hogy bemutasd Trója égését
nekem, erre minden kertből kitiltottak minket.
Azt hittem, mindkettőnkre áll a tilalom, de,
úgy látszik, ebben is tévedek. Ez öngyilkosságra
készül – mondta társának a mellettem haladó,
munkásruhás férfi, mikor a Pramerstrassén
találtam magam. A folyó mellett lakom, van
hozzá szemem, hogy lássam. A lasszóként
visszahajló téli faágak elértek és befogtak. 

Te a feleségeddel sétálsz a Paradicsomban,
és én nem szegődhetek nyomotokba.
Modellt állok neked mégis utoljára.
A Wally, testére tapadó vizes ruhában
legbotrányosabb alkotásod lesz. Én leszek
az összes bécsi lány között, ahogyan
mindig is kívántad: a legmeztelenebb.
Csak annyit akartam volna mondani neked,
hogy nekem végem, és ez lesír rólam. Mindenki
látja, csak te nem, aki a halál festője vagy. 

u.i. 

Az előbb, egyébként, hazudtam. Amit
a megperzselt hangyákról, és a fölgyújtott
Édenről mondtam, azt Kokoschka tette,
 mivel egy lánynak tetszeni akart. Te sosem
vettél észre. Emlékszel rá, hogy éltem?

Simek Valéria: Oldódás

Egy korty keserű sötétséggel 

a torkomban, a fuldokló ég 

alatt indulok a földön 

végigfekvő patak ágya mellett. 

A színek követnek, a kiáltások 

feloldódnak. Őszből épül az út, 

fenyőmagány, fölfakadó forrás 

lábamnál. Mintha szívemre 

a hangtalanság súlyát öntené.

Csoóri Sándor: Valaki most is keres

Talán még most se kéne félrehúzódnom 

csöndben az ősz mögé, a tél mögé, 

s a sötétséget magamra vennem. 

Az elhagyott hidak alatt 

amúgy se lesz már halhatatlan az ember.  

Valaki most is keres ezen a hajnalon, 

hallom a toporgását. 

Az ég deszkafalain kopogtat. 

Talán a kis parázna nő várja, 

hogy visszaszóljak neki gyöngéden, 

mielőtt elkezdene nyüszíteni a város.  

Tudom, bebújna mellém újra az ágyba, 

s lehunyt szemmel csak mosolyogna, 

mint aki bűnös éjszaka után imádkozik, 

s mellére lepkék szállnak… Ó, Istenem, 

nyisd ki előtte halkan az ajtóm.  

Nyisd ki, még ha bűnnek nyitnád is! 

Nem félek én már semmitől. 

Legbelül csupa múlt vagyok 

s az elsüllyedt mennyországok túlélője. 

Mért is kellene hát bujkálnom bárki elől 

s keresnem egy zugot a sötétségben?   

Major-Zala Lajos: Végső utazásunk imája

Adj Uram 

Sebesség Gyorsuló Istene 

adj Uram bátorságot 

és útiköltséget 

a végső beszálláshoz 

adj Uram Ritmust 

ha majd kiejtem a sebességváltót 

kezemből 

és agyamban a gyújtás megáll 

s nem én irányítom többé 

a gyorsulást 

a szavak futását 

a nyelv fordulóit 

kihűlt szavaimat 

takarítsd el utamból 

hogy úgy menjek el 

mint ahogy jöttem 

semmiből a semmibe 

szógöröngyök nélkül 

némán 

megszabadítva 

szabadon 

görcsös ujjaim ökölből 

békévé simuljanak 

az útiköltséget széthintve 

az űrben a gyorsulás tengelyén 

a csillagok útjain 

markomon a szelídség utolsó 

ritmus-jelével 

szálljak át az örök sebességbe 

én egy füstté vált mosoly 

ámen

Gál Sándor: délutáni vihar

a délutáni vihar szívverése 

megérintette a kert virágait 

a violák fátyolszirmai 

összehajoltak s az ibolyák 

kéksége az egekig lobbant 

eső-sugarak csattogtak 

a fák megfeketedett kérgén 

s a tűnő pillanat 

a magasság villámait

Sopsits Árpád: minden nap

minden nap reggel megeszem a friss hajnalt 

felhajtom hozzá koffeinmentes feketém 

a fák ágain ringó melegedő harmatcseppeket 

minden nap délben 12 és 1 között 3 fogásban 

elfogyasztom az ezer ízű napot 

s rövid szieszta után éhem csillapítja 

az izzadt desszert-délután 

és minden nap este felszolgálom magamnak 

frizsideremből az előre odakészített mélyhűtött éjszakát… 

és mégis mégis álmatlan forgolódom 

és éhezem és szomjazom 

és éhezem és szomjazom

Fecske Csaba: Seb

Még föl se nyílt, 

máris behegedt 

a vizen 

a sirályszárny ütötte seb. 

Füllel nem is hallható, 

amint felszisszen a tó.

Mezei András: Vedd őket, Uram…

… akik arcuk verejtékével 

keresik kenyerüket meg – Éva bűne miatt, 

e milliárdokat ne űzd vissza, Uram, 

a Paradicsomba, mert jó a munka. 

Betölti az űrt, mit Te adtál. 

A tétlenség iszonyatánál jobb a robot 

mint csendőr, mert az ember vagy öli magát 

droggal, vagy önmaga öl.  

Vedd őket, Uram, és adj az embernek 

mesét, nyugalmat, adj a kezének 

dolgot, Istenem, mert fél, szűköl benn, 

s hogy milyen vérszomjas, ha retteg, ismerem.  

A kuka fedele alá tedd a maradék kenyeret, 

hogy aki ott kutat, találja meg. 

Ki gyümölcsfájának fölső ágain a termést 

meghagyja, s a bibliabeli parancsra 

maradékát adja a szegénynek, vedd a gazdától, 

Uram, jelképesen, mert lentről nézve az alma 

kitakarja a hajnalcsillagot annak, ki éhes, 

ott fönn a szeretet ragyog.  

És annak alatta, mit zálogba vettek tőle, 

éjszakára add vissza köntösét a szegénynek. 

Tagjai meg ne gémberedjenek. 

Álma bele ne fagyjon. Jól alhasson a kövön,  

mely párnája. Feje le ne koppanjon. És addig is, 

amíg fölébred majd, lajtorját állítva álmában, 

a magasságon túl találjon támaszt, mert 

jaj a kegyetleneknek. 

Nem tapintják, nem látják, mi 

egy-egy köntösnyi hiány, adósság. 

Legalább éjszakára takard be a Te fiadat, 

mert az ő meztelensége teremtésed 

begyógyíthatatlan fekélye, Uram, 

halld meg könyörgésemet. Könyörgésüket.   

Gál Sándor: Az ünnep

az ember egyedül marad 

már szinte utolsónak 

nézi a táj hullámait 

s így szól magában 

november 

ez az én novemberem 

sötét esőfüggönye eltakarja 

a hajnalt 

s estét estével elegyít 

megemeli majd lassan szétteríti 

a csendet 

a fák ágaira visszaálmodja 

a lombok zöld tenyészetét 

később megfordítja a szelek útját 

ez az én novemberi  

ünnep-várásom

jön északi áradással a történelem 

rávetül a szántások halmaira 

megérinti az erdő-mélyek titkát 

s az ember aki egyedül maradt 

ott áll a múlt kiterjedésében 

összeveti a választhatót a választhatatlannal 

s nem kérdez mert a kérdések is 

önmagukért-valóvá váltak 

miként az évtizedek távolodó tömbjei 

és összefüggéseik egésze már követhetetlen 

ennek ellenére mintha 

mégis mindennek volna jelentősége 

talán hogy egy adott időben 

jelen voltál valahol 

amikor megtörtént 

egy-két fényes esemény 

valami amire emlékezni érdemes 

egy kézérintés 

egy ölelés öröme 

néhány távoli hang 

leírt szó 

egy gondolat világossága 

a könyvek súlyos lapjain 

meg az utazások 

a mindig-ismeretlen felé 

a csillaghullások éjszakáján 

és nem elmenni 

visszatérni volt nehezebb 

a tengerek és földrészek közötti magányból 

a befoghatatlan tér- és időzónák útvesztőiből 

az óceánok örök morajlásából 

és a szél csapdáiból 

végül az ember egyedül marad a parton 

önmaga történetébe zártan 

önmagát látja ismét a hullámverésben 

s eszelősen ismétli 

hogy itt van november 

és te vagy első és az utolsó 

akiben beteljesülhet az érkező ünnep

Vörös István: Fölfedezni a nem láthatót

Hány dologra tudunk egyszerre 

figyelni? Egyre, kettőre, 

háromra? Néha egyre se. 

Ugyanakkor számtalan 

számunkra életfontosságú 

eset, folyamat történik bennünk, 

amelyekről fogalmunk sincs. 

Megtörténnek nélkülünk, de nélkülük 

nem történhetnénk meg. 

Aki nélkül a teremtés 

nehezen történhetett volna meg — 

vagy épp így történt, nehezen, nélküle? —, 

ő vajon hány dologra tud 

figyelni? És hány dolog 

történik meg nélküle, 

de a beleegyezésével? 

Van-e különutas bolygó 

vagy galaxis a teremtésben, 

ahol tényleg csak a fizika 

dirigál? És számon lehet-e kérni 

Rajta, ha a mi világunk 

is épp ilyen? Mi viszont 

annál büszkébbek lehetünk, 

hogy mégis, még így is, még 

innen is képesek voltunk 

fölfedezni a nem láthatót.

Simek Valéria: Esti csendben

Hóesés legyek az estéli csendben, 

nagy pelyhekkel építkezzek! 

Lélegezzek reggelt és delet, 

megérkezve öleljek magamhoz 

mindent.

Czifrik Balázs: Frissen vasalt ing

A testre bízzuk magunkat, 

hogy megoldja azt, 

amire a lélek képtelen. 

Cselekszünk. 

Nyitott ablakban 

szellőző ágynemű, 

frissen főzött kávé, 

vasalt ing. 

Havi kétszáz fix. 

Mégis tavasszal és nyáron is 

tél dermed a lepedőn, 

a hideg és a félelem az úr, 

és hogy enyhüljön, 

anyára gondolunk.  

Anyára gondolunk, 

és látunk egy nőt 

magunkban — 

meglapulva élünk. 

Akarásaink céltalanok, 

mégis frissen vasalt 

ingben lépünk ki az ajtón. 

Mintha lenne cél, 

mintha lenne fény, 

míg gyenge szívünk 

a létért dobog. 

Villányi László: Többes szám első

Istenem, de jó is újra meg újra felidézni 

az első üzeneteket, a várakozást a válaszra, 

emlékezni első hosszú beszélgetésünkre, 

első sétánk lassúságára, az első vonatút derűjére, 

vajon melyik pillanatban szerettük meg egymás 

hangját, érintését, miként teremtődött ott legbelül 

a bizonyosság, majd egymás arcára ébredünk 

reggelente, hallgatjuk a madarak muzsikáját, 

ámulunk az ég fényein, a virágzó fákon, 

közösek lesznek ünnepeink, igen, mindez velünk 

történik, a csalódások megérlelték az örömöt, 

jelenvaló lett bennünk Isten, fölragyog körülöttünk 

az utca, ránk csodálkozik a város, megszületnek 

a varázsszavak: nálunk, együtt, akkor vagyunk 

nyugodtak, ha egymáshoz érhet kezünk, ha nevetős 

szemünk, Istenem, de jó is többes szám 

első személyben kimondani: áldás van rajtunk.

Gergely Ágnes: Amerre elment

Amerre elment, senki sem jár, 

vadak járnak és szellemek. 

Egy este majdnem utolértem, 

de nem hagyott üzenetet. 

Amerre elment, meghajolnak 

tört árnyékuk fölött a fák. 

Annyi mozgás maradt a térben, 

amennyit elbír a világ. 

Amerre elment, arra virrad 

a szentek minden éjjele. 

Nem riaszt el a végtelenség 

s a szürke ég ítélete. 

Nem riaszt semmi. Összetörve 

hurcolom az emlékeket. 

Ha egyszer elment, arra járok, 

ahol nincsenek útjelek. 

Beney Zsuzsa: Hajnali szivárvány

Elöntött az éjszaka szenvedése. 

Körülöttem, bennem, emlékeirn 

mély kútjában és jövendő magányom 

hegyhátain a halál várt. - A hajnal 

mégis eljött, és fényében az Isten 

bűneink sötétségébe merülve 

szövetségét megint megújította.