Falcsik Mari: Ha hatvanéves

ha hatvanéves elmúltál egy éjjel 

olyan mély békével nézel széjjel 

mintha minden rém barátod lenne: 

semmi hárítandót nem lelsz benne 

(mert elhagyott már az önrettenet) 

annak jelét csak hogy még él a félszed 

mert élsz te — mert most már ezt is érted: 

félelmed sem volt más mint ajándék 

élet jele ami azzal jár még 

hogy gazdag vagy hogy van mit vesztened

Cseri Kálmán: Életünk ősze

 

Életünk ősze 2/1

Életünk ősze 2/2

Fecske Csaba: Miért

máig se tudsz róla 

vagy ha igen akkor jól titkolod 

hogy én akkor 

meg akartalak csókolni 

de a nagy zajban a sűrű cigarettafüstben 

valahogy eltévedt a szándék 

bár a vágy gyújtózsinórja sisteregve égett 

elkísértél a buszmegállóig mintha mi sem

történt volna egy gyors szia szakított el minket egymástól 

nélkülem mentél haza az otthoni sötétbe 

tiszafád oltalma alá nélküled indultam haza 

szánalmasan lötyögött rajtam a nyári levegő 

a sarkon egy bakfis felajánlotta szolgálatait 

háromezerért te szerencsétlen szépség 

gondoltam számomra egy nő megfizethetetlen 

minimum egy életbe kerül 

este lett mire hazaértem és nem értem 

azóta se miért…

Szabó Lőrinc: Emlék a szivednek

Sose daloltam rólad: köznapi 

nyelven szól ma is idegem s agyam: 

az édes látomást, mely benne van, 

teljes természetesség hozza ki: 

te hozod ki: költőd nem pengeti 

lantját, de vizsgál s ítél, ahogyan 

a lélek orvosa, s szava olyan 

biztos, mint a számok képletei. 

Rím s ütem nem halott kellék: csodát, 

zenét akar: arányt, s szimetriát: 

formát, életet: ahogy a virág, 

a sejt, s a kristály. Modorról, s keretnek, 

ennyit. A többi? Emlék a szivednek: 

az, hogy szerettél, s szeretlek, szeretlek.

Szabó Lőrinc: Mert sehol se vagy

Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek, 

nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád, 

mindig mutat valahol a világ 

s mindig elkap, bár kereső szememnek 

tévedései is hozzád vezetnek, 

úgyhogy fény-árnyak, tündérciterák

villantják hangod, a szemed, a szád, 

csöndes játékait a képzeletnek: 

látlak s nem látlak, drága nevedet 

csengi csendülő szivembe szived, 

de percenkint ujra elvesztelek: 

csillagokig nyílok szét s hallgatózom, 

üldöződ, én, mégis, mint akit ólom

húz le, sírodba, magamba csukódom.

Utassy József: Hajlék hajléktalanoknak

Szél villog. Február fagya 

dideregtet még, vacogtat. 

Födél kéne, meleg égbolt: 

hajlék hajléktalanoknak. 

Gyere, ne késlekedj, Tavasz! 

Arcuk fakó, szemük bágyadt. 

Tizedeli őket a tél: 

úgy hullnak el, mint az állat. 

Süss föl kikeleti szép Nap, 

melengesd szívüket ingyen! 

Térdre rogynak színed előtt, 

mert nekik már te vagy Isten, 

már csak te vagy nekik Isten.

Nagy Gábor: Dal, macskával

A szemközti ház ablakában  

éjjelente egy macska ül.  

Szemében zöld hidegség, csak  

ül fenségesen, egyedül.    

Nézi a füstöt, amint kifújom.  

Nézi a lankadó parazsat,  

egy emelettel magasabbról  

néz közönnyel, palimadarat,    

kit megigéz a rezdületlen  

pupilla mögötti fölény.  

Ez a macska tudja, hogy az állat  

emberfölötti lény.    

Nem szenved kétségtől, sem tériszonytól,  

párkányon elnyújtózva ül.  

Tesz a lét peremére, ő csak  

ül fenségesen, egyedül.

Kiss Benedek: Barátkozás egy csillaggal

Ha az ember barátságot köt 

egy csillaggal, 

csaknem úgy, mint a Kis Herceg 

megszelídíti a Rókát, 

minden este várja, 

mintha randevúról lenne szó, 

hogy megjelenjen az égen. 

De hát épp ez az – 

randevúról van szó, 

az ember kiül kisszékére 

az ajtó elé, s várja a csillagát. 

S a csillag sosem késik, 

legfeljebb fellegek bodraiból 

küzdi láthatóvá magát, 

de ha ez nem sikerül, 

az ember akkor is tudja, hogy ott van. 

És vár. És ez fontos tudás. 

Annyiszor várunk hiába 

erre is, arra is, meg mindenre, 

hogy visszaadja a hitünket 

a randevúra pontosan megérkező csillag, 

hogy van bizonyosság.  

És nem is kell beszélgetnünk. 

Csak tudni egymást, hogy itt vagyunk.  

Még itt vagyunk. 

S az ember, mint a vágyódó szerelmes, 

behunyja szemét, és bogarába rejti 

csillagát. 

S a csillag mit tesz? 

Csak pillog, pillog, 

mint aki tudja a földi magányosságot, 

s részt kíván az emberi 

egyedülségből.

Czigány György: Egy álom szavai

Csak hiányával együtt teljes 

bármi. Nyugalma csörtet: 

kihűlt gyerekkor engedelmes 

léte világít át

üres szobát, 

öreg időt s visszhangos csöndet. 

Mindazt ami volt s ami nem, 

most itt lelem, 

nincsen időmben van jelen. 

Párája éltet 

agysejtekben megbújt zenének, 

elvesztve rég  

- kifosztott ének -

az utolsó lélegzet hevét, 

halott a dallam. 

Látható a láthatatlanban 

a végesség maga  

gyermek ölekben dajkált végtelen. 

S a szörnyû hallgatás. Isten szava.

Marton Árpád: Retrospetktív

Színfoltok. Árnyak csöndje. 

Régi nyár örökzöldje 

vibrál a képen. 

Minthogyha régen valahogy 

lángolóbb lett volna nap és ragyogás. 

Csak pár ecsetvonás: 

mint léggömb árnya lebben 

egy sápadt képkeretben 

az élet.

Marton Árpád: Zarándokok

Leszállt az est. A napraforgók 

földre szegezett tekintettel állnak, 

várván föloldozást, mint zarándokok 

el nem követett bűnökért. 

Miért? Egyik sem kérdi. 

Mint józan korba lépett férfi, 

lehajtott fejjel állnak, elfogadva 

a lét törvényét, mely nem nyújt indokot. 

Bölcs dolog, nagy tanítás. Ha kél a Nap, 

s fejük fölemelik, akkor sem kérdezik: 

hány nap az élet. Lélek 

vár sorsára bennük megadón.

Béki István: Megbocsátod-é?

                           Dsida Jenő emlékének 

Szél, nap, ősz vagyok.  

Megbocsátod-é, 

hogy port hintettem égszínkék szemedbe, 

hogy leperzseltem hófehér karod? 

Hogy ingválladra tört levelet szórtam, 

megbocsátod-é?  

Fű, víz, árny vagyok.  

Megbocsátod-é, 

hogy megcsiklandtam rám tipró bokádat, 

hogy áztattalak forró könnyesőben? 

Hogy véletlenül arcodra vetődtem, 

megbocsátod-é?   

Csoóri Sándor: Ó, te szépséges banyácska

Ó, te szépséges banyácska, 

őszen is szemedbe lóg a hajad. 

Emlékszel még rám a nagy időből? 

Én voltam az a félmeztelen, 

kószáló fiú, 

aki megtalálta a szivárványt 

a folyóparton: 

elveszett hajpántodat.  

Te kendert áztattál kipirulva. 

Vizes illata 

egész nap ott kóválygott körülötted. 

Tüsszögtek is tőle a lepkék, 

mint szénanáthától kisleányok. 

Én meg csak mosolyogtam rajtuk. 

Szélesebb volt aznap a lelkem, 

mint a beláthatatlan verebi határ, 

és hullámosabb, mint a lovasberényi tó.  

Elnézlek ferdén, fél szememmel 

a tűnt idők után, 

s kissé neheztelek rád, 

hogy már nem az angyalok dombján ülsz, 

ahol combod tövéig beláthattam, 

s megállt minden árnyék a nyárban.  

Az úton szénáskocsik zötyögtek hazafelé. 

A temetőn túl érett a hosszú szilva. 

Néhány óra alatt múlt el 

első életem akkor, 

hogy fénye örökre rám maradjon.

Pilinszky János: Ének a kőszívű királyról

Sötét volt még az ég,
aludtak még a fák,
az ifjú, szép király
midőn nyeregbe szállt.
Még félig éjszaka
terült a föld felett,
az ifjú, szép király
lován hogy útra kelt. 

Az álmos udvaron
igyekvő szolganép,
sietve futkosott,
sürgött a sok cseléd,
zajos vadászkutyák,
mohó ebek csaholtak,
űzték a vak homályt,
a halványuló holdat. 

Kürtszó és fáklyaláng!
A vén kapus kitárta:
megnyílt a várkapu
hatalmas tölgyfa szárnya.
Mint jégverés futott
alá a kis csapat,
a vágtató király
nyomán a szolgahad. 

Szép volt és fiatal,
gyönyörű a király,
de soha-soha szebb,
se ékesebb talán,
és soha szilajabb,
mint akkor korahajnal,
midőn vadászni ment
a fegyveres hadakkal. 

A boltíves kapun,
a függő hídon át,
az éjszín lovasok,
a villámló paták,
zúgott a kis sereg
alá a városon,
király és szolgahad
a szűk sikátoron. 

Mint jégverés elől,
riadtan félreálltak
a fák és kétfelől
az udvarok, a házak
és porba hullt a nép,
a város árva népe,
a föld porába dőlt,
az út porába, térdre. 

Elébe hullt a nép,
de meg se látta őket,
a könnyeket a porban,
az arcokon a könnyet.
Sötéten ült lován
a király, s hallgatott.
Nyomában éjszinű
lovak és lovasok. 

Nem élt uralkodó
a földön gazdagabb,
nálánál vakmerőbb
soha, se zsarnokabb.
Övé a föld, az ég,
övé volt, senki másé,
a roppant tengerek
egyedül a királyé! 

Már túl a városon
lankás mezőre értek,
a nap korongja hogy
a füves földre lépett;
föltündökölt az ég,
s a reggel langy sugára
aranyból szőtt ruhát
terített a világra. 

Zöldellő réten és
fölszántott földeken
lágy szellő fújdogált
puhán és csöndesen;
roppant erdőhöz ért,
s megállt a kis csapat,
a nyugtalan kutyák,
megálltak a lovak. 

A tiszta csöndön át
vadászkürt hangja harsant,
hogy megrendült belé
a lég, és fölriadtak
az erdő vadjai;
zúgott és reszketett
a fölzavart vadon,
a szűzi rengeteg. 

Gyilkolt a szörnyű had.
A levelek, a lombok,
a rémült fák felett
madársereg sikoltott.
Jajongva fölcsapott
és hullt alá a mélybe,
az üldözők nyila
amelyet szíven érte. 

Röpült a gyilkos érc,
és ölt a véres kardvas,
futott a gyenge őz,
tépetten fútt a szarvas.
Összetört ágbogas
gyönyörűszép agancsa,
vérzőn bukott a rőt,
rogyott a holt avarra. 

És harsogott a kürt,
és egész napon át
a gyilkos fegyverek,
szálltak a vad paták.
A nap is véresen
merült alá a mélybe.
Hatalmas éj terült
akkor a föld szinére. 

Hatalmas éj borult
a rengeteg vadonra;
az eltévedt király
szolgáit szólitotta.
De sürgető szavára
csupán a rengeteg,
a sűrű, néma éj,
a síri csend felelt. 

Hét nap s hét éjszaka,
hét hosszú éjszakán
bolyongott egymaga
az eltévedt király,
rengeteg mélyiről
míg végre kitalált,
és étlen, szomjasan
meglelte városát. 

Sötéten állt a vár.
Az íves ablakok
halovány üvegén
izzott a telehold.
Palota kapuján
ugyan ki zörgetett?
Nézte a vén kapus
a késő idegent. 

Álmából kelve
a hunyorgó szolganép,
a sok-sok álmos arc,
bámulta a cseléd,
ily késő éjidőn
a holdsütésen át
a néma udvaron
ki az, kit jönni lát? 

S halotta szólni őt,
a sápadt idegent
tulajdon kisfia -
és nem ismerte meg.
És nem ismerte meg
tulajdon ifju nője,
kicsinyke kis fia
sikoltva bújt előle. 

És gyúltak mécsek és
lobogva éji gyertyák,
meglátta a király,
meglátta akkor arcát,
szörnyű vonásait!
Öregen, összetörten
egy rémült idegent
látott meg a tükörben. 

Akkor a szolgahad
levetve őt a földre,
karon ragadta és
a kapukon kilökte.
Az út porába dőlt,
hogy arca csupa könny lett,
oly végképp maga volt,
mire a porból fölkelt. 

Fázott és éhezett,
nem volt, ki megetesse,
ily késő éjidőn
ki házába eressze.
Könnyek közt zörgetett,
könnyek közt és hiába,
a koldus idegent
nem volt, ki bebocsássa. 

Kunyhóknak ajtaján,
holdfényes ablakon,
hiába esdekelt
a bezárt kapukon.
Dühödt kóbor kutyák
csaholtak a nyomába.
Jaj a földönfutó
királyok éjszakája! 

Elhagyta városát,
hajdani palotáját.
A fagyos ég alatt
egekbe nyúló szálfák:
föltűnt a mély vadon.
A rengetegbe ment.
De nem fogadta be
a zordon rengeteg. 

És nem fogadta be
egyetlen árva éjre
az űzött szarvasok
meghajszolt, büszke népe.
Irgalmat esdekelt,
elébük hullt az árva.
De nem fogadta be
a szarvasok családja. 

És nem fogadta be
az erdők madara,
a menny lakói,
a fészeklakók hada,
a büszke szarvasok,
a tépett rengeteg
a hajdani királyt,
hazátlan öreget! 

Hét álló éven át
bolyongott számkivetve,
hét álló éven át
nem lelve kegyelemre.
Pusztába ment, de a
sziklák is kitagadták,
tengerre szállt, de a
hullámok partra dobták. 

Kívánta a halált,
de még annak se kellett.
Akkor a hajdani
király vad jajba kezdett.
Fölsírt boldogtalan
tenyerére borúlva,
mintha önnön szive
jajához folyamodna. 

"Szegények közt szegény
lehetnék, csak lehetnék
- kesergett a király -
szolgák szolgája lennék!
Magányos gyertyaláng
szegények asztalán,
szegények éjjelén
vigyázó gyertyaszál! 

Madarak fészkeit
ölelő semmi szél,
lennék a holt avar
szarvasok fekhelyén.
Darabka néma rög,
lennék a föld sara,
maga a puszta föld,
lennék a föld maga." 

Akkor az ég alól,
miként az esti szellő,
a messze rengeteg,
eljött a távol erdő;
lombos karjaival
vigyázva betakarta,
mint tékozló fiát
tulajdon édesanyja. 

És jött az ég alól
madarak csapata,
a távol, messzi menny
megannyi vándora.
Hűvös forrásvizet
és hozva édes termést,
csőrükből megitatták,
csőrükből megetették. 

És jött a szarvasok
agancsos árva népe,
a büszke szarvasok,
eljöttek ők is érte,
s az elveszett király
törődött, gyönge testét,
a megtalált királyt
erős hátukra vették. 

S ahogy mind közelebb
s közelebb ért vele
ős városához
a szarvasok menete,
törődött tagjai
megteltek friss erővel,
miként a tavalyi
faág, ha újra zöldell. 

Megnyílott városa,
megnyíltak hajdani
hatalmas városa
ujjongó kapui.
S miként a hazatért
bűnbánók sírni szoktak,
sírt, csak sírt a király
hátán a szarvasoknak. 

Ünnepi lobogók
lengtek az ég szinén,
fújta a vásznakat,
fújta a déli szél.
És édes ünnepek
szagos virágesője
hullt, hullt az utakon
a könnyes érkezőre. 

Megállt a kis csapat,
megállt egy percre akkor,
s az ujjongók közül
egy csendes öregasszony,
ősi szokás szerint,
mit úgy kapott örökbe,
a király lábait
megmosta, megtörölte. 

Fényes zászlók alatt
magas várába érve,
kicsinyke kis fia
futott, szaladt elébe.
Kicsinyke kis fiát
erős keblére vette,
erős keblére, s ott
zokogva átölelte. 

Szép, ifjú asszonya
karján arany ruhával,
fehér inggel kezében
fogadta fenn a várban:
aranyló új ruhát,
új inget adva rája,
szép, ifjú asszonya
a könnyező királyra. 

Leomló fürtjei
fénylőn körülragyogták.
Meglátta a király,
meglátta akkor arcát,
ifjú vonásait:
szemében sűrü könnyel
megszépült önmagát
találta a tükörben. 

Élt és uralkodott
még sok-sok évig aztán
országa népein,
hatalmas birodalmán.
Élt és uralkodott
még sok-sok éven át,
szeretve népeit,
szolgálva városát. 

S hogy meghalt a király,
s könnyek közt eltemették,
századokon keresztül
őrizte még az emlék;
legendás életét
megőrizte a nép,
idézte, emlegette
a késő ivadék: 

Volt egyszer egy király,
szép volt és fiatal,
de kőből volt szive,
gőgös volt és szilaj.
Sötétlő hajnalon
elment vadászni egyszer
szolgák hadával és
vérszomjas, gyors ebekkel. 

Álló nap öldökölt,
de eltévedt a hajszán,
és ősz lett és öreg,
földönfutó aggastyán.
Elűzte őt a nép,
tulajdon ifju nője,
kicsinyke kis fia
sikoltva bújt előle. 

De szörnyű vétkeit
megbánta s megtagadta.
Eljött a rengeteg
akkor és betakarta.
Az ég madarai
megitatták, etették.
Erdei szarvasok
erős hátukra vették. 

Kicsinyke kis fia
sírva futott elébe,
kicsinyke kis fia
apjának kebelére.
Fiatal asszonya
arany ruhával várta,
aranyló szép ruhát,
lágy gyolcsot adott rája,
aranyló szép ruhát,
lágy gyolcsot adott rája.

Marton Árpád: Pascal

Egy csillag ég csupán. 

E végtelenségből szőtt ponyva 

magányod leple inkább, 

mely úgy borít be, hogy 

alatta érezd, milyen pőre vagy, 

didergő semmiség. 

Leleplez ez az ég-lepel, megfosztva 

mindentől, amit nagy kevélyen 

magadra öltesz napvilágnál. 

Az igazság órája ez a lét ölén, 

mely maga is csak pillanat talán.