2023. február 2., csütörtök

.kaktusz












Tudod arra gondoltam, hogy bennünket nincs semmi,
ami összeköt, és mégis összetart bennünket valami.
Nem adtunk egymásnak semmit, így nincs semmi,
ami összekötne bennünket.
De valami összetart.
Pedig nincs miért hálás legyek neked,
nincs miért hálát adjál nekem.                    
Nem ültem az ágyad szélén éjszaka,
amikor a láz gyötört,
nem is tudhattam róla, ha beteg voltál.
Nem voltál mellettem, ha bajban voltam,
nem is tudhattál róla, hogy bajban vagyok.
Semmi nincs, amit meg lehetne köszönni.
Mert ugyan sokat kaptam tőled,
de Te nem adtál nekem semmit.
Mert úgy adtál, hogy nem adni akartál.
Illetve, csak érzést akartál adni.
Vagy csak azt akartad, érezzem jól magam.
Cserében talán csak szeretetet reméltél.
Nem lemondtál értem valamiről,
magadból adtál nagyon sokat,
de nem lettél nélküle kevesebb.
Magamból adtam úgy, hogy több lettem általa.
Nem mondhatom, neked adtam az ifjúságomat,
és azt se, hogy mennyi áldozatot hoztam érted.
Te se mondhatod, ajándékokkal halmoztál el,
minden percet rám áldoztál.
Nem, mi nem adtunk egymásnak semmit,
ami számonkérhető
Mi nem üzleteltünk, nem ígértünk semmit cserébe,
nem köteleztük el egymásnak magunkat.
Nem tartozunk egymásnak semmivel.
Ha menne egyikünk, még búcsúszóval se tartozna.
Bennünket semmi nincs, ami összekötne,
csak épp nem tudjuk elengedni egymás kezét.

Sík Sándor: Az Isten kezéről

De most már megfogom a kezedet.

Járni akartam - kisgyerek - magam,
És elindultam. Istenem, de szép volna elmenni egyedül
Amoda messze!
De nagy kövek vannak az útban, nagyobbak nálam, hegyesek, kemények.
Minden lépésnél elbotlottam és megütöttem magamat.
És ott ültem a földön,
S ijedten néztem szét magam körül a nagy komor szobában.
Te meg néztél utánam, szelíden mosolyogva.
Tudtad, hogy ügyetlen vagyok és nem bír még el a lábam,
Hogy majd a földön csúszom vissza hozzád
S ijedt szemekkel nyúlok újra majd
Erős kezed után.

Most lám, itt vagyok újra és akarok járni tanulni,
És nagyon szépen kérlek: Fogd meg a kezem újra,
Még egyszer fogd meg: soha-soha többé
El nem eresztlek.

Ha fogom a kezed,
Nem félek a nagy kietlen szobában,
Sem kint a tágas, tágas messze-messze udvaron,
Sem a végtelen hosszú-hosszú utcán,
Még tán a nagy, beláthatatlan mezőre is ki merek veled menni.
Pedig ott egy nagy kutya van, aki förtelmesen ugat
És ijesztően vicsorítja a fogát.
És már gyakorta futottam előle.
De hogyha Te velem vagy, nem tudok félni tőle.
A kutya is, ha rád néz, csóválni kezdi farkát
És boldogan morogva térdedhez dörgőlődzik.

2023. február 1., szerda

Bede Anna: Fohász











Köszönöm azt, Uram, hogy élek,
Köszönöm azt, hogy ép hitem,
S hogy e világban ím, a lélek
Gyönyörű házát építem.

Köszönöm azt, hogy sok bajomban
a Te Igéd vigasztalás,
s hogy ahol ennyi fájdalom van,
Tovaröpít egy jó varázs.

Valami mindig talpra állít,
valaki mindig megsegít,
rövid utunk kálváriáit –
járva az átkok berkeit.

Köszönöm azt, hogy vársz a Mennyben,
s hívogató szód rám talál.
A sugaras, kék végtelenben
köszönöm azt, hogy nincs halál.

Petőcz András: Szaladni, szemben a széllel




Hogy tudtam szaladni valaha!, szemben a széllel!,
nekifeszítve a szélnek, kifeszítve a mellkasomat,
mellkasomat a levegőégnek feszítve mondogattam,
suttogtam magamban, magamban mondtam, hogy
nem tudtok legyőzni, soha nem tudtok legyőzni engem,
s megpirosodott akkor az arcom, ebben a nagy-nagy
küzdelemben, az arcom megvidámodott, hála a szélnek,
meg aztán úgy is éreztem, örökké élek, mindig lesz
mindenféle élet körülöttem, és mindig lesz idő, azt
hittem, soha nem lesz semmi időn kívüli korszak,
jó volt, emlékszem, jó volt csatázni a széllel, háborút
vívni mintegy, na, lássuk, ki az erősebb, mondtam
akkor, suttogtam magamban, és elszántan, szemben
a széllel, szaladtam előre ---                                         
                                        ma már csak ritkán jön el
ilyesmi pillanat, mondhatnám, sohasem, inkább csak
szorongás van bennem, félelem, ahogy múlik az idő,
valami megfoghatatlan rossz, pedig jó lenne futni,
szemben a széllel, pazarolva a perceket, nagy-nagy
lélegzetekkel rohanni valami ellen és valamiért,
vagy éppen csak kicsi víz mellé guggolni, hideg
és vak tócsára ócska papírból hajót ereszteni, amely
lepkeként libeg, igen, talán ha egyszer még újra
ott lehetnék, dacolva a széllel, valami tócsa mellett
akár, még futnom sem kellene --- részeg hajósként
részeg hajóra ha szállnék, ismét, tudom, mindent, és
másképpen is mindent, okosabban és lassabban is, hogy
ne múljon az idő, s ne álljon el a szél soha, sohasem.

A nap gondolata




Születésnapom, a mai napom is Isten szeretetének bizonysága: 
szeret engem.

2023. január 28., szombat

Nagy István Attila: Hajnalban




Térdre hullottam, 
s mint akit megvertek, 
nem remélve semmit se már, 
csak még egyszer beszívni 
a közeledő hajnal illatát, 
úgy vártam a csendben. 
Jött is lassan lopózva, 
felkúszott a hátamon, 
befúrta magát a hajamba. 
Megadtam magam a sorsnak, 
de az utolsó pillanatban 
tekintetem beléd ütközött.

László Noémi: Őszi szonettkoszorú

12.

Fekszünk nyugodtan, tisztességben, bátran. 
Gyökeret eresztünk a többes számban. 
Fekszünk egymástól pár arasznyira, 
és nem akad egy szikrányi hiba.  

Fekszünk vékony, fehér lepel alatt. 
A képzeletnek semmi sem maradt. 
Talán fogalmunk sincs arról: mi lett. 
Alvó kenyere nem a képzelet.  

Süllyed a test, megnyugszik, elpihen, 
szoborrá válik hűs lepleiben, 
villámát ködre, felhőre cserélte.  

Fekszünk a mélyben, számolatlanul. 
Mire az összes alvó elcsitul, 
mint tigris bőre, villogunk az égre.  

13.  

Mint tigris bőre, villogunk az égre, 
és lesz időnk, terünk saját, 
sóstavak, esőerdők, sziklahát 
vagy világháborúk füstös vidéke;  

nyelvünk lesz, amit senki más nem ért, 
ami a kusza véget kitakarja, 
belekotyoghatunk a harci zajba, 
és nem követelünk szemet szemért,  

bár ez a szem, a te szemed nekem 
a földet hirdető galamb az árban, 
akármi lesz is, el nem engedem,  

inkább bolyongok, látszólag hazátlan, 
mert itt megáll száguldó értelem: 
szeretsz, szeretlek. Hibáztál, hibáztam.  

14.  

Szeretsz, szeretlek, hibáztál, hibáztam. 
Az összes többit rögtön összetörtem. 
Ha kivilágosodik, a tükörben 
más ásít, nyújtózkodik nálad, nálam,  

és fájdalomnak ez most épp elég. 
Lehet, hogy nem kellene ennyit írni, 
mutatni, magyarázni és kibírni. 
Mire jó e koszorúféleség?  

E sok egymásba font szó mire jó? 
Nem hajlik karikába a való, 
hogy valami nekünk valót kivessen.  

Inkább a világ hajlik karikába, 
és rendezi magát, folyton, hiába. 
Villog az ég, mint tigris bőre, nyersen.

2023. január 25., szerda

Kassák Lajos: Boldog reggel




Kiállok a kapuba és eldúdolom a széllel: 
láttam a napot, amint bársony köntösében fölszállt a mező virágai közül, 
hallottam a részeg baritonistát a kakas torkában, 
láttam a folyót ragyogni és nevetve tovább suhanni fehér habjai között, 
hallottam a szelet, amint dudaszóval ereszkedett be a kürtőkbe, 
láttam a kislányt kócosan és mezítelenül sétálni a függöny mögött, 
hallottam az uccagyereket, amint magafeledten egy piros szekfűről énekelt, 
láttam egy kart, mikor éppen üdvözölte a vidám érkezőt, 
hallottam a füvek növését és a bogarak zümmögését, 
láttam az öreg kertészt, amint rózsacsokrot nyújt át a szomszédasszonynak, 
hallottam, hogy nem sokára parkírozzák a teret a házunk előtt, 
láttam, amint a kőműves az épületállvány tetejébe kitűzi a májusfát 
és hallottam, hogy a hátam mögött dicsérő szóval beszél rólam az anyám. 
Mást nem láttam és nem hallottam, 
de lehet, hogy éppen ez a nagy szegénység szépíti meg 
fésülgetés nélkül odavetett soraimat.  

Bella István

" De jó is  
De jó is tudni hogy  
De jó is tudni hogy van valaki  
Van valaki odaát a havas háztetők alatt  
Ott túl a rakparti háztetők alatt  
Van valaki a havazásban ott túl aki tudja  
Tudja hogy tudom: tudja  
Vagyok "   

Faludy György: Szonett egy mesekönyv elé

E könyv elvisz a látható valóság 
határán túl: az ólomkatonának 
kigyúl a szíve; tündérek a rózsák 
és lámpásával Aladdin csodákat 

teremt. Mi itt történik, sose történt 
s nem avul el mint a regények, másnap. 
Kik ezt írták, magasabb, ősi törvényt 
követtek és mélyebb rétegbe ástak. 

Míg gyermek voltál, hallottad a fákat 
s az őzeket beszélni. Egynek láttad 
a mindenséget.Ki lopta el tőled 

az összhangot? Meg akarod keresni? 
Indulj el lelked ős-vizén evezni. 
Tekints a mélybe. Dobd el eveződet. 

Benedek Elek: Szeresd a fát!

Ne bántsd a fát, hisz ő is érez, 
Szép gyöngén nyúlj a leveléhez. 
Ágát ne törd, lombját ne tépjed, 
Hadd annak, ami, épnek, szépnek. 
Szeresd a fát! 

Édes gyümölcsét várva-várod, 
S te mégis letörnéd a virágot? 
Szegény virág gyorsan elszárad, 
S te bánkódnál majd, késő bánat. 
Ne bántsd a fát!

 Fa lombja közt viharban, vészben 
Lám meg se ring madárka fészke, 
Fáradt ha vagy, leülsz alája, 
S elszenderít madár danája. 
Szeresd a fát! 

Anya ő is, minden levélke 
Egy-egy gyermek, gonddal nevelve. 
És gyermek minden ágacskája, 
Szeretettel tekints fel rája. 
Ne bántsd a fát! 

Mindaz, kik fákat ültetének, 
Sírjukra szálljon hálaének, 
Ásóval is költők valának, 
Szép lombos fákról álmodának. 
Szeresd a fát!  

2023. január 21., szombat

Bódás János: Hol van az Isten?












Felettünk a föld légköre, 
feljebb a sztratoszféra, 
azon túl a bolygók öve, 
az ember büszke célja. 
Tovább az űr, a csillagok, 
fényévek távolában, 
hol milliónyi nap ragyog 
s millió új világ van, 
születő, szétbomló világ, 
roppant magasság, mélység, 
s azon túl semmi?… csak a tág, 
mély, félelmes sötétség, 
mit se hang, se fény át nem üt?… 
S az Isten?… hol van?…
 … … … … … Mindenütt!!

Csák Gyöngyi: Bűn

Mikor a jelen 
mérgeivel csordultig 
telnek poharak 
Visszanyelni nagy 
bűn az életben tartó  
igaz szavakat.

Kaffka Margit: Petike jár

Két harcsaszájú, picike jószág, 
Butácska, édes gyerektopán, 
Tétova, együgyű, - tündéri nesszel 
Most tipeg átal egy ócska szobán. 
- Ébred a szívem játékos kedve, 
Elborít hófehér virágeső. - 
Amikor látom a kacagásom 
Hangosan, édesen csapkod elő. 
Sok régi holmin, szürke íráson 
Úgy fut, iramlik száz furcsa sugár, 
S én ennek is, annak is kiáltani vágyom: 
- Tip-top! Megindult. Petike jár!  

Még fogja erősen az asztallábat, 
És nyitva az ajka és úgy kipirul! 
Hős emberi lázzal, tüzes akarással 
E rózsarügyecske megállni tanul. 
Most, - most! Elhagyja és indul előre, 
Hogy csetlik-botlik, mily tévedező! 
Tip-top! S aprózva, közbe megállva 
Koppan vitézül a törpe cipő. 
Már ideér. Most nyújtja a karját. 
- "Csak lassan, okosan, Peti fiam!" 
S megered szaporán, - elesni nem ér rá, 
Előre hajlik - s az ölembe van.  

Tetszik a játék. Kezdeti újra. 
A karszék mellé kerülök én, 
Nagyhosszút lépne, nagyhamar elérne, 
S fölbillen szegényke az elején. 
Remeg a szája, sírni szeretne, 
Szétnéz: sajnálja-é valaki? 
Gondolkozik... majd felkél szepegve, 
S új erővel fog újra neki. 
Rózsaszín ujját előre tartva, 
"Tip-top" - így indul óvatosan, 
Halkan, selypítve biztatja magát, hogy: 
- "Csak las-san! - Okos-san! - Peti fi-am!"  

S elnézem hosszan, homályos szemmel, 
Borús káprázat száll le reám. 
...Tűnnek az évek... Megöregedtem... 
Egyedül lakom ócska szobán. 
S ím néha erős lépés zaja hallik, 
Jön egy daliás, ifjú legény, 
- "Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot?" 
- Tip-top! Öregesen járom körül én. 
S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését 
Sorra beszéli, kacagva, vígan, 
- Reszketve, ijedten suttogom én el: 
- "Csak lassan, 
Csak lassan, okosan, Peti fiam!"  

1903

2023. január 19., csütörtök

Gál Éva Emese : Szél




Arcomat szembe fordítom a széllel, 
mögöttem árnyékokból nő a csend. 
Talán a saját árnyam sosem ér el, 
halkan kijátszhatom a végtelent,  

s fölszabadíthatok egy tiszta percet, 
a parttalanságból velem kitör, 
hogy ne legyen rabszolgája a rendnek, 
ami múltat örökít s örököl.  

Egyetlen perc, időből kiszakítva, 
amelyben a szabadság úgy ragyog, 
mint a létezés elfelejtett titka,  

amit nem torzít halálfélelem, 
mert a távlatok kapuit kinyitja, 
mikor a szél szembefordul velem.