2023. november 22., szerda

Weöres Sándor: A tündér




Bóbita Bóbita táncol, 
körben az angyalok ülnek, 
béka-hadak fuvoláznak, 
sáska-hadak hegedülnek.  

Bóbita Bóbita játszik, 
szárnyat igéz a malacra, 
ráül, igér neki csókot, 
röpteti és kikacagja.  

Bóbita Bóbita épít, 
hajnali köd-fal a vára, 
termeiben sok a vendég, 
törpe-király fia-lánya.  

Bóbita Bóbita álmos, 
elpihen őszi levélen, 
két csiga őrzi az álmát, 
szunnyad az ág sürüjében.

(Illusztráció: Hincz Gyula)

Áprily Lajos: Vigasztaló vers

Ne félj, az óra meg nem áll, 
szelek szűnnek, vizek apadnak. 
Hiába hosszú, vége lesz 
az éjszakai sivatagnak.  

Sívó, sötét homok felett 
a hajnalszél kibontja szárnyát 
s elmenekül a puszta-rém, 
a bíboros ruháju skárlát.  

Ne félj, az óra meg nem áll. 
Reggel felé elszáll a láz is, 
reggelre enyhülés fogad, 
forrásvizes, hűvös oázis.  

Új fénnyel csillogó utunk 
riasztó árnyékkal nem állja, 
sem orgonálva nem kisér 
a bú alattomos sakálja.  

Ne félj, az óra meg nem áll. 
Mint valami fekete várrom, 
a gond komor pirámisa 
elmarad a látóhatáron.  

Nézd, gyöngyházfény az ablakon, 
a köd csak egypár szürke foszlány, 
s azt is széttépi most a nap: 
sörényes, büszke hímoroszlán!

Juhász Gyula: Októberi éj




Ezüstös kék lett az egész világ, 
Halovány fénye, mint a köd, dereng, 
Alvó kísértetek a kerti fák, 
Haldokló hold virraszt a csönd felett.  

Mintha megállott volna az idő, 
Tán Csipkerózsa kertje ez, 
A hallgatás már szinte rémitő. 
Tán álmodom vagy ez csak mese lesz?  

Elnémultak a szűkölő kutyák, 
És nem szólnak a harsány kakasok, 
Nem jár egy ember és nem mozdul ág, 
És alszik hálójában is a pók.  

Oly gyönyörű ez és félelmetes, 
Egy hangot kérek tőled, ó, világ, 
Már azt hiszem, a végítéletes 
Angyal próbálja majd a trombitát.  

(1934)

Dsida Jenő: Mi lesz?

Uram, Te láttad: 
Homlokom tele kőzúzással, vérrel, 
kis lelkek köve milliószor ért el, 
de sohse dobtam mással vissza őket, 
mint édes, puha, krisztusi kenyérrel.  

Uram, Te láttad: 
Foszlós-belű volt, fehér és igaz, 
haragviszonzás s békét lehelt mégis, 
meleg illata csupa ős-poézis, 
s az őrjöngőnek fékező vigasz.  

Uram, most kérdem: 
a világon torz gyűlölet arat. 
Állok ostoros kőzápor alatt, 
de hogy töltsem be akkor majd igédet, 
ha – énnekem már kenyér sem marad?…  

(Szatmár, 1926. február)

Pilinszky János: Király és királynő




Birodalmunkban sok-sok ember él, 
de mi, akár a szarvasok, 
keressük egymást éjszakánként.

Szabó Magda: Állj köztem s a világ között

Boldog bolyongó, hogy bolyongtam 
a tiszántúli homokon! 
Itt léptem első léptemet, 
nézd, felveszem, neked adom 
a hajdani talp gyönge rajzát; 
tedd el, tehozzád vitt a lábam, 
keressük eltűnt útjaim 
szülőföldem fodros porában.  

A szabadság vad erdeje 
ritkul, az országút kivillan. 
Hogy bújnám még a fák között, 
rejtőzném barlangban, odúkban! 
Segíts, ha itthagyom az erdőm, 
s nem véd szelíd vadállat, ág, 
s megint elér az emberi 
embertelen világ.  

A nyár, dússzirmú napraforgó, 
arra fordult, amerre léptél. 
Álltam sír mellett, nem riasztott,
hiszen te életet igértél. 
Vívott a páros szenvedély, 
és szikra szállt, hogy ütközött: 
ősz van. A hegyek komorulnak. 
Állj köztem s a világ között!

Szabó Lőrinc: A tél rajzai


A tél rajzolt. Száz fehér-fekete 
vázlatán a bokrok szerkezete 
s a nagy fák sok törékeny ág-boga 
oly gyönyörű volt, hó és zuzmara 
olyan dús dísz, hogy szemem-szám elállt. 
Próbáltam utánozni a csodát, 
a gondos művészetet, amivel 
szépségeiket fedeztette fel; 
de a ceruzám ügyetlen maradt. 
Hány árnyalatot, hány új vonalat 
kapott egy dőlt kerítés! És milyen 
tisztán mutatta, mily érzékenyen 
a hó a cinkék s varjak lábnyomát, 
s ahol meggyűlt, a szél örvényeit! 
Szép volt a táj, a szó, hogy: „ Havazik!”, 
még ünnep, s volt szenünk, fűteni, fánk, 
mégis borzadtam tőle: emberek 
fagytak meg télen s éhes verebek.

Sík Sándor: Győzöd-e még?













**

Cudar felhők gomolyognak, 
Elkormozzák az eget. 
Jeges eső fenyeget. 
Esztendeim komolyodnak.  

Komolyodnak, feketednek, 
Fogy a piros, fogy a kék, 
Öreg legény, van-e még 
Olajod a kerekeknek?  

Győzöd-e még ezt a beste, 
Ördöghasból kivágott 
Haramia világot 
Megáldani minden este!  

Meddig győzöd egymagadban: 
Emberesre mosdani 
Képedet a mostani 
Szennyektől a csepp patakban,  

Az imádság patakában! 
Az sem a szép régi már: 
Zavaros is, el-eláll, 
(Dögöt görget mostanában).  

Meddig győzöd türelemmel 
Az Úristen türelmét? 
Futja-e még kis elméd, 
Hogy az ember mégis ember!  

Hinnél-e a Hitetőnek? 
Avagy állod: az a jó, 
Amit az Isten kiró 
Akkordmunkát az időnek?  

Érted-e még, hogy nem érted 
Ami nem is értelem, - 
De ami van idelenn, 
Mégsincs másért, csak teérted!  

(1942. augusztus)

Károlyi Amy: Gyertyák

Megsokszorozza önmagát a gyertya, 
tükörben, ablaktáblán, ajtófélfán. 
Egy élete vagy több élete van tán? 
Megsokszorozza önmagát a gyertya. 
Közöttük imbolyog az emberélet, 
tegnap még valóság, ma gyertyafény lett. 
Megsokszorozza önmagát a gyertya, 
életünk gyertyaláng, mi emberré lett. 

2023. november 20., hétfő

Szabolcsi Erzsébet: Kezedben alszik...









Kezedben alszik még napom, 
kezemben őrzöm illatod. 
Holnapról álmodik szobám, 
s bekopognak a tegnapok. 
Ködöt termett reggel a tél, 
zúzmarát szült a pillanat.            
Húzd magadra álomlepled,                                
örülj, hogy ennyi megmaradt.

Petőcz András: Mikéntha pakk

                   Cambridge-be, O-nak  

Becsomagol. A fájdalom.  

Mikéntha pakkot kapnál valahonnan. 
Így mondták régen. És az, ami van, 
nem múlik el soha. Lehetne halálos 
seb – vér ömlik belőle.  

A fájdalom beburkol, lassan.  

Magad is csomaggá alakulsz. 
És falevél-szomorúságod 
arról beszél, hogy vesztessé 
lettél – valami háborúban.  

Felveszem csonthideg kabátomat.

Petőfi Sándor: Az árva lyány

Csak egy lénnyel van kevesebb, 
Mint tennap volt, 
S nekem ugy tetszik: az egész 
Világ kiholt.   

Meghalt anyám, le is tevék 
A sírba őt: 
Lelkemből varrtam én reá 
A szemfedőt.   

Anyám, miért nem vitted el 
Életemet, 
Ha már belőle elvivéd 
Az örömet?   

Te nap valál, én sugarad. 
Itt mért hagyál? 
Hisz sugarát elviszi a 
Nap, ha leszáll.   

Beszélek hozzád; hallod-e 
A bús panaszt? 
Hiába van szóm, te, anyám, 
Nem hallod azt.   

Itt állok, ahol rajtad a 
Sír halma kél. 
S messzebb vagy mégis a világ 
Legvéginél.   

Midőn koporsód szögezék, 
Ezt rebegém: 
" Ébredj föl, kedves jó anyám, 
Édes szülém!"   

Fölkelt-e a föltámadás 
Majd tégedet, 
Kit gyermeked siralma sem 
Ébreszthetett?!   

2   

Virasztánk kínosan 
Anyám, te s én; 
Kis mécsünk reszketett, 
Haldokló éltedet 
Jelképezvén.   

Magam valék anyám 
Fájdalminál; 
De nem soká közénk 
Egy vendég érkezék... 
Jött a halál.   

Anyácskám, édesem, 
Jó szívedet 
Keze megérinté, 
S verése szűnt belé 
S hidegedett.   

Midőn közel vala 
A szörnyü vég, 
Mint hervadt fára le 
Az ősz esős köde 
Rád borulék.   

Beléd akartam én 
En éltemet 
Csókolni... s oh szülém, 
Te csókolád belém 
A tiedet!   

3   

Virágot ültettem 
Anyám sírhalmára, 
Harmat nem is kell, mert 
Könnyem csorog rája.   

Még holta után is 
Kedvét keresem én, 
Ezen virágokat 
Csak azért ültetém.   

Kedvelője volt a 
Virágoknak anyám, 
Szép intését mintha 
Még most is hallanám:   

" Szeresd a virágot 
És ne féltsd szívedet, 
Mert, ki ezt szereti, 
Rosz ember nem lehet;   

A virág s az erény 
Két atyafi-gyermek, 
Egy szívben egymással 
Nem ellenkezhetnek.   

Tudod, mi a virág? 
A földnek jósága; 
Tudod, mi a jóság? 
A lélek virága."   

Virágot ültettem 
Anyám sírhalmára. 
Le az égből, anyám, 
Tekintesz-e rája?   

Látod-e az égből 
Viruló sírodat, 
S viruló sírodnál 
Hervadt leányodat?   

Pest, 1847. március   
  

2023. november 16., csütörtök

A nap gondolata




A szeretet nem valami olyan dolog, amit érezni kell; nem is valami, 
amit mondani kell; hanem valami, amit meg kell tenni.   

2023. november 15., szerda

Fecske Csaba: Keresés

Uram már jó ideje nem talállak hiába kereslek 
mert én kereslek mint téli vad az etetőt 
volt idő mikor megmutattad magad 
ha fölnéztem az égre a te ragyogásodat láttam a csillagokban 
olyan otthonos volt a nyári éjszaka mint az anyaméh 
körülvett óvón a sötétség az esőben 
verítékező arcodat láttam emberi voltál 
megszólítható elérhető egyszerű volt veled az élet 
és most összezavarodtam hogy nem talállak 
mért bújtál el előlem legalább árnyékodat látnám 
csak egy szalmaszálat dobnál elém 
amiben megkapaszkodhatnék 
olyan kevéssel a semminél kevesebbel beérném 
Istenem add hogy legyél mindenáron 
meghallanám a némaságodat is 
nem kívánom hogy szeress csak érezzelek 
mint a vízben hozzám súrlódó halat

Leleszi Balázs Károly Szerelmi zengevény

               „Tégy engem mint egy pecsétet a te szívedre.            
               Mint egy pecsétet a te karodra; mert            
               erős a szeretet, mint a halál,            
               kemény, mint a buzgó szerelem…”                       
               (Énekek éneke; 8:6)      

Úgy érjen téged a szerelem, mint a kinyilatkoztatás, 
szent indulatával, villámcsapásával, 
mely földre terít  
minden múltbéli leselkedő árnyat. 
Földmozgást és csendet hoz magával. 
A tenger büszke morajlását 
hozza magával, s a Kert nyílásán lángpallossal őrt álló angyal 
döbbent arcmását. 
S e hirtelen támad világlármát, e istenítéletet, 
mostani életének pokrócmagányával takarja be. 
Szerelmes az öröklétrögökben találja 
meg azt az arcot, aki arra született, hogy lángra lobbantsa szívét. 
Aki szerelemes az megtanul jól és helyesen imádkozni! 
S míg imádkozik, addig az Úr munkálkodik. 
Olyanná válik a szerelmes lelke, mint egy oltár, hétágú gyertyatartó, 
lámpások olaja, szív és vesét elválasztó vonal. 
A szerelmes szíve tele van isteni álmok álmaival. 
Mindenért hálát ad. Mindent remél. Mindent hisz. Tele 
van ősbizalommal.     

A szerelem nem egyéb, mint az Isten egyik legtitokzatosabb 
titkának megélése. Mert akiknek a szívük tiszta, 
azoknak megadatik - a kinyilatkoztatás. A telt csűrök békéje. 
S ilyenkor feltárul az üvegtengeren egy égre nyíló ablak. 
Ezen megy be a szerelmes, hogy kinyilvánítsa ki született meg benne. 
És ő nem kételkedik szerelme szépségébe. 
Tudja: a szépség annak a gyümölcse, amit az élet 
tanításából nyertünk és megértettünk. 
Mert a legfontosabb dolog a szerelemben: a tisztaság és hűség.     

A szerelmes a szív áttetsző ablakán lép be, 
s ezután az asszony, aki hallja szárnyaló énekét, 
örökre e dallal az ajkán, úgy lángol, 
mint a szentély éjszakai öröktűze. 
Az asszony hallgatja, míg aranyozott libánusfa ágyában 
szendereg, átváltozik szerelme énekévé. 
Ezután felserken és elindul és egy testté lesz szerelmesével. 
Hit által megragadják a pillanatot, ami adatik nekik, 
máshonnan. És a két test összeforrt ütemes ritmusa egyetlen 
történelem előtti, édenkerti örömöleléssé válik, 
mely mély és igaz - mert látta Isten, hogy igen jó.     

És ők énekelnek és dalolnak és ujjonganak
a fény háromszögében. 
A férfi szerelmes lelkével simogatja a szeretett nő lelkét. 
És a nő befogadja, és szelíden visszasimogatja párját 
az ő szerelmes liliomlelkével. Mindenestül befogadja, 
elhalmozza és dédelgeti egész asszonyi lényével a férfit. 
Ekkor egy égi ablakon át bebocsátást nyernek a láthatatlanba, 
s ők összeölelkezve mennek, 
míg odafent a mennyben a szerelmes férfi 
és a szeretett asszony eggyé forrt csendje 
együtt kelti éltre az édeni emberpár 
első ölelés utáni csendjét, 
s még bűntől mentes szerelmét.