Toldalagi Pál: Kengyelfutó

Uram, fáradtan lihegek, 

lerogynék már a porba 

s Te mégis hajszolsz, szivemet 

olykor marokra fogva, 

parancsolod s futok tovább, 

viszem a hírt, hogy élnek 

törvényeid, hogy ostobák, 

kik, megtagadva téged, 

teszik, miként az állatok, 

mit testük tenni rendel 

és hogy csupán megváratod 

őket itéleteddel. 

Parancsolod s én hirdetem: 

az anyag puszta váz csak 

s Te töltöd azt be szüntelen, 

ki örök lobogás vagy, 

Tenélküled nincs semmisem 

Örökké csak Te voltál! 

Ezért szolgállak: Hű szívem, 

tüdőm, míg bírja, szolgál, 

s hogy meddig bírja, jól tudod, 

hiszen mindenttudó vagy. 

Ezért te is csak sarkalod 

szegény kengyelfutódat. 

Károlyi Amy: Szabadulás

A szoba szorongatott, 

nagy ívben betörtem az ablakot. 

A cserepek visszahullottak 

a mértékre, a szépre – 

szabálytalanra szabdalva 

kiléptem az égbe.

Nagy Gáspár: Hótalan a hegyek inge

Ez a tél még megváltatlan, 

nincs rá mentség: fehér paplan, 

se hó, se hold nem világol – 

amíg fölragyog a jászol  

hordjuk szívünk szakadatlan, 

kormos arcot száz darabban, 

nincs ajándék, semmi tömjén – 

rí Boldizsár, Menyhért meg én.  

Az indul el akaratlan 

kinek angyala jelen van, 

hótalan a hegyek inge – 

el kell érnünk Betlehembe!

Weöres Sándor: A tündér

Bóbita Bóbita táncol, 

körben az angyalok ülnek, 

béka-hadak fuvoláznak, 

sáska-hadak hegedülnek.  

Bóbita Bóbita játszik, 

szárnyat igéz a malacra, 

ráül, igér neki csókot, 

röpteti és kikacagja.  

Bóbita Bóbita épít, 

hajnali köd-fal a vára, 

termeiben sok a vendég, 

törpe-király fia-lánya.  

Bóbita Bóbita álmos, 

elpihen őszi levélen, 

két csiga őrzi az álmát, 

szunnyad az ág sürüjében.

(Illusztráció: Hincz Gyula)

Áprily Lajos: Vigasztaló vers

Ne félj, az óra meg nem áll, 

szelek szűnnek, vizek apadnak. 

Hiába hosszú, vége lesz 

az éjszakai sivatagnak.  

Sívó, sötét homok felett 

a hajnalszél kibontja szárnyát 

s elmenekül a puszta-rém, 

a bíboros ruháju skárlát.  

Ne félj, az óra meg nem áll. 

Reggel felé elszáll a láz is, 

reggelre enyhülés fogad, 

forrásvizes, hűvös oázis.  

Új fénnyel csillogó utunk 

riasztó árnyékkal nem állja, 

sem orgonálva nem kisér 

a bú alattomos sakálja.  

Ne félj, az óra meg nem áll. 

Mint valami fekete várrom, 

a gond komor pirámisa 

elmarad a látóhatáron.  

Nézd, gyöngyházfény az ablakon, 

a köd csak egypár szürke foszlány, 

s azt is széttépi most a nap: 

sörényes, büszke hímoroszlán!

Juhász Gyula: Októberi éj

Ezüstös kék lett az egész világ, 

Halovány fénye, mint a köd, dereng, 

Alvó kísértetek a kerti fák, 

Haldokló hold virraszt a csönd felett.  

Mintha megállott volna az idő, 

Tán Csipkerózsa kertje ez, 

A hallgatás már szinte rémitő. 

Tán álmodom vagy ez csak mese lesz?  

Elnémultak a szűkölő kutyák, 

És nem szólnak a harsány kakasok, 

Nem jár egy ember és nem mozdul ág, 

És alszik hálójában is a pók.  

Oly gyönyörű ez és félelmetes, 

Egy hangot kérek tőled, ó, világ, 

Már azt hiszem, a végítéletes 

Angyal próbálja majd a trombitát.  

(1934)

Dsida Jenő: Mi lesz?

Uram, Te láttad: 

Homlokom tele kőzúzással, vérrel, 

kis lelkek köve milliószor ért el, 

de sohse dobtam mással vissza őket, 

mint édes, puha, krisztusi kenyérrel.  

Uram, Te láttad: 

Foszlós-belű volt, fehér és igaz, 

haragviszonzás s békét lehelt mégis, 

meleg illata csupa ős-poézis, 

s az őrjöngőnek fékező vigasz.  

Uram, most kérdem: 

a világon torz gyűlölet arat. 

Állok ostoros kőzápor alatt, 

de hogy töltsem be akkor majd igédet, 

ha – énnekem már kenyér sem marad?…  

(Szatmár, 1926. február)

Szabó Magda: Állj köztem s a világ között

Boldog bolyongó, hogy bolyongtam 

a tiszántúli homokon! 

Itt léptem első léptemet, 

nézd, felveszem, neked adom 

a hajdani talp gyönge rajzát; 

tedd el, tehozzád vitt a lábam, 

keressük eltűnt útjaim 

szülőföldem fodros porában.  

A szabadság vad erdeje 

ritkul, az országút kivillan. 

Hogy bújnám még a fák között, 

rejtőzném barlangban, odúkban! 

Segíts, ha itthagyom az erdőm, 

s nem véd szelíd vadállat, ág, 

s megint elér az emberi 

embertelen világ.  

A nyár, dússzirmú napraforgó, 

arra fordult, amerre léptél. 

Álltam sír mellett, nem riasztott,

hiszen te életet igértél. 

Vívott a páros szenvedély, 

és szikra szállt, hogy ütközött: 

ősz van. A hegyek komorulnak. 

Állj köztem s a világ között!

Szabó Lőrinc: A tél rajzai

A tél rajzolt. Száz fehér-fekete 

vázlatán a bokrok szerkezete 

s a nagy fák sok törékeny ág-boga 

oly gyönyörű volt, hó és zuzmara 

olyan dús dísz, hogy szemem-szám elállt. 

Próbáltam utánozni a csodát, 

a gondos művészetet, amivel 

szépségeiket fedeztette fel; 

de a ceruzám ügyetlen maradt. 

Hány árnyalatot, hány új vonalat 

kapott egy dőlt kerítés! És milyen 

tisztán mutatta, mily érzékenyen 

a hó a cinkék s varjak lábnyomát, 

s ahol meggyűlt, a szél örvényeit! 

Szép volt a táj, a szó, hogy: „ Havazik!”, 

még ünnep, s volt szenünk, fűteni, fánk, 

mégis borzadtam tőle: emberek 

fagytak meg télen s éhes verebek.

Sík Sándor: Győzöd-e még?

Elmondja Sinkovits Imre

**

Cudar felhők gomolyognak, 

Elkormozzák az eget. 

Jeges eső fenyeget. 

Esztendeim komolyodnak.  

Komolyodnak, feketednek, 

Fogy a piros, fogy a kék, 

Öreg legény, van-e még 

Olajod a kerekeknek?  

Győzöd-e még ezt a beste, 

Ördöghasból kivágott 

Haramia világot 

Megáldani minden este!  

Meddig győzöd egymagadban: 

Emberesre mosdani 

Képedet a mostani 

Szennyektől a csepp patakban,  

Az imádság patakában! 

Az sem a szép régi már: 

Zavaros is, el-eláll, 

(Dögöt görget mostanában).  

Meddig győzöd türelemmel 

Az Úristen türelmét? 

Futja-e még kis elméd, 

Hogy az ember mégis ember!  

Hinnél-e a Hitetőnek? 

Avagy állod: az a jó, 

Amit az Isten kiró 

Akkordmunkát az időnek?  

Érted-e még, hogy nem érted 

Ami nem is értelem, - 

De ami van idelenn, 

Mégsincs másért, csak teérted!  

(1942. augusztus)

Károlyi Amy: Gyertyák

Megsokszorozza önmagát a gyertya, 

tükörben, ablaktáblán, ajtófélfán. 

Egy élete vagy több élete van tán? 

Megsokszorozza önmagát a gyertya. 

Közöttük imbolyog az emberélet, 

tegnap még valóság, ma gyertyafény lett. 

Megsokszorozza önmagát a gyertya, 

életünk gyertyaláng, mi emberré lett. 

Petőcz András: Mikéntha pakk

                   Cambridge-be, O-nak  

Becsomagol. A fájdalom.  

Mikéntha pakkot kapnál valahonnan. 

Így mondták régen. És az, ami van, 

nem múlik el soha. Lehetne halálos 

seb – vér ömlik belőle.  

A fájdalom beburkol, lassan.  

Magad is csomaggá alakulsz. 

És falevél-szomorúságod 

arról beszél, hogy vesztessé 

lettél – valami háborúban.  

Felveszem csonthideg kabátomat.

Petőfi Sándor: Az árva lyány

Csak egy lénnyel van kevesebb, 

Mint tennap volt, 

S nekem ugy tetszik: az egész 

Világ kiholt.   

Meghalt anyám, le is tevék 

A sírba őt: 

Lelkemből varrtam én reá 

A szemfedőt.   

Anyám, miért nem vitted el 

Életemet, 

Ha már belőle elvivéd 

Az örömet?   

Te nap valál, én sugarad. 

Itt mért hagyál? 

Hisz sugarát elviszi a 

Nap, ha leszáll.   

Beszélek hozzád; hallod-e 

A bús panaszt? 

Hiába van szóm, te, anyám, 

Nem hallod azt.   

Itt állok, ahol rajtad a 

Sír halma kél. 

S messzebb vagy mégis a világ 

Legvéginél.   

Midőn koporsód szögezék, 

Ezt rebegém: 

" Ébredj föl, kedves jó anyám, 

Édes szülém!"   

Fölkelt-e a föltámadás 

Majd tégedet, 

Kit gyermeked siralma sem 

Ébreszthetett?!   

2   

Virasztánk kínosan 

Anyám, te s én; 

Kis mécsünk reszketett, 

Haldokló éltedet 

Jelképezvén.   

Magam valék anyám 

Fájdalminál; 

De nem soká közénk 

Egy vendég érkezék... 

Jött a halál.   

Anyácskám, édesem, 

Jó szívedet 

Keze megérinté, 

S verése szűnt belé 

S hidegedett.   

Midőn közel vala 

A szörnyü vég, 

Mint hervadt fára le 

Az ősz esős köde 

Rád borulék.   

Beléd akartam én 

En éltemet 

Csókolni... s oh szülém, 

Te csókolád belém 

A tiedet!   

3   

Virágot ültettem 

Anyám sírhalmára, 

Harmat nem is kell, mert 

Könnyem csorog rája.   

Még holta után is 

Kedvét keresem én, 

Ezen virágokat 

Csak azért ültetém.   

Kedvelője volt a 

Virágoknak anyám, 

Szép intését mintha 

Még most is hallanám:   

" Szeresd a virágot 

És ne féltsd szívedet, 

Mert, ki ezt szereti, 

Rosz ember nem lehet;   

A virág s az erény 

Két atyafi-gyermek, 

Egy szívben egymással 

Nem ellenkezhetnek.   

Tudod, mi a virág? 

A földnek jósága; 

Tudod, mi a jóság? 

A lélek virága."   

Virágot ültettem 

Anyám sírhalmára. 

Le az égből, anyám, 

Tekintesz-e rája?   

Látod-e az égből 

Viruló sírodat, 

S viruló sírodnál 

Hervadt leányodat?   

Pest, 1847. március   

  

A nap gondolata

A szeretet nem valami olyan dolog, amit érezni kell; nem is valami, 

amit mondani kell; hanem valami, amit meg kell tenni.   

Fecske Csaba: Keresés

Uram már jó ideje nem talállak hiába kereslek 

mert én kereslek mint téli vad az etetőt 

volt idő mikor megmutattad magad 

ha fölnéztem az égre a te ragyogásodat láttam a csillagokban 

olyan otthonos volt a nyári éjszaka mint az anyaméh 

körülvett óvón a sötétség az esőben 

verítékező arcodat láttam emberi voltál 

megszólítható elérhető egyszerű volt veled az élet 

és most összezavarodtam hogy nem talállak 

mért bújtál el előlem legalább árnyékodat látnám 

csak egy szalmaszálat dobnál elém 

amiben megkapaszkodhatnék 

olyan kevéssel a semminél kevesebbel beérném 

Istenem add hogy legyél mindenáron 

meghallanám a némaságodat is 

nem kívánom hogy szeress csak érezzelek 

mint a vízben hozzám súrlódó halat