2024. január 7., vasárnap

Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal












*
Van már kenyerem, borom is van, 
Van gyermekem és feleségem. 
Szivem minek is szomorítsam? 
Van mindig elég eleségem. 
Van kertem, a kertre rogyó fák 
Suttogva hajolnak utamra, 
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétöl öregbül a kamra. 
Van egyszerü, jó takaróm is, 
Telefonom, úti böröndöm, 
Van jó-szívü jót-akaróm is 
S nem kell kegyekért könyörögnöm, 
Nem többet az egykori köd-kép, 
Részegje a ködnek, a könnynek, 
Ha néha magam köszönök még, 
Már sokszor előre köszönnek. 
Van villanyom, izzik a villany, 
Tárcám van igaz szinezüstből, 
Tollam, ceruzám vigan illan, 
Szájamban öreg pipa füstöl. 
Fürdő van, üdíteni testem, 
Langy téa, beteg idegemnek. 
Ha járok a bús Budapesten, 
Nem tudnak egész idegennek. 
Mit eldalolok, az a bánat 
Könnyekbe borít nem egy orcát, 
És énekes, ifju fiának 
Vall engem a vén Magyarország. 
De néha megállok az éjen, 
Gyötrödve, halálba hanyatlón, 
Úgy ásom a kincset a mélyen, 
A kincset, a régit, a padlón, 
Mint lázbeteg, aki feleszmél, 
Álmát hüvelyezve, zavartan, 
Kezem kotorászva keresgél, 
Hogy jaj! valaha mit akartam, 
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, 
A kincs, amiért porig égtem. 
Itthon vagyok itt e világban 
S már nem vagyok otthon az égben.

Cseh Katalin: Mi szerelmünk

Mert a mi szerelmünk  
űzött, hajszolt álom,  
fejünk fölött köröz,  
várja, hogy leszálljon.  
Mert a mi szerelmünk  
mintha nem is volna,  
csak az árnya lebben,  
s poros a porondja.    

Mert a mi szerelmünk  
esti mese, ábránd,  
ott felejtett csöndváz  
a magány tornácán…

2024. január 6., szombat

Cseh Katalin: Elmélkedő












A tanár néni bejelentette,  
hogy ma van a Magyar Kultúra Napja, 
és ebből az alkalomból a Himnuszról  
fogunk beszélgetni. Megkérdezte, tudjuk-e, hogy  
ki a Himnusz szerzője. Rajtam kívül kevesen tudták  
a helyes választ. Volt, aki József Attilát említette,  
volt, aki Petőfit, mások Arany Jánost.  
Aztán a tanár néni felolvasta a költeményt,  
utána mi szakaszonként újraolvastuk, végül  
egy kórus előadásában is meghallgattuk.  
Sokáig azt hittem, hogy a Himnusz  
csak egy versszakból áll, mert mindig  
csak azt az egy szakaszt énekeljük  
a templomban vagy a különböző ünnepélyeken.  
A tanár néni elmagyarázta, hogy a Himnusz  
keretes szerkezetű, mert az elején és  
a végén is Istenhez fordul a költő.  
Azt is mondta, hogy aki megtanulja kívülről  
az egész verset, az kap majd egy szép kövér  
tízest a naplóba. Elhatároztam, hogy én  
megtanulom. Egy kicsit nehezen megy,  
de már tudom az első három szakaszt,  
ahol a költő felsorolja, hogy Isten  
mi mindennel ajándékozta meg a magyar népet.  
Azokat a versszakokat is meg fogom tanulni,  
amelyekben arról ír, hogy miért és mivel büntette meg.  
Jövő hétre kívülről fújom majd az egész költeményt.  
Nagymamám megdicsért, és azt mondta, hogy büszke rám.  
Ma volt a nagy nap, kiálltam az osztály elé, és belekezdtem  
a Himnuszba, ment is, mint a karikacsapás,  
de amikor odaértem, hogy „Hányszor zengett ajkain…”,  
hirtelen megakadtam, nem jutott eszembe egy sor sem.  
A tanár néni azt mondta, hogy nem baj,  
előfordul az ilyesmi, nincs itt a világ vége.  
Lógó orral mentem helyre.  
Behunytam a szemem, el is bóbiskoltam.  
Egy hatalmas arénában találtam magam,  
ahol a Himnuszt kezdtem mondani:  
az első szakaszt, a második szakaszt…  
a nézőtéren rengetegen voltak.  
Kölcsey Ferenc ott ült az első sorban,  
komolyan figyelt engem, kezeit tördelve szurkolt,  
hogy a „Hányszor zengett ajkain” után  
ne torpanjak meg… „Bújt az üldözött s felé”  
sorig jutottam… a továbbiakban mi történt,  
nem tudom, mert a csengő éles hangja  
megzavart, s én hirtelen felébredtem… 
  ‍

Cseh Katalin: Rongyászás

Kidobom a kukába a rongyokat, te visszaviszed a házba,  
még jók lesznek valamire, sohasem lehet tudni.  
A rongyok is te vagy, illetve hozzád tartoznak:  
a molyrágta kabátok, prémek, szőnyegek, pulóverek…  
A te világodat rombolom szét, szentségtörést követek el,  
ha egyet is kidobok, ha egyről is kijelentem, hogy fölösleges kacat.  
Azok a rongyok a fontossági sorrend elején állnak, mert neked  
kedvesek, csak én látom hasznavehetetlen limlomnak őket.  
Most megkövetlek, igazad volt, igazad van…  
Szélben szárnyalnak a rongyok, a te szeretett rongyaid,  
gyönyörködnek bennük a nyári angyalok,  
az égi szárítókötélen fehér álmok lengnek,  
föltekintek rájuk, záporoznak rám foszlott csillagok…

2024. január 5., péntek

Rajnai Lencsés Zsolt: Tehozzád (8)










Százkezű fák ölelik a horizont szélén 
padok lengő szegélyét, 
merengő estékbe vesznek útjaink.   

Őrálló villanypóznák rajzanak mellettünk 
szerelmesen, s bokrokból fon 
koszorút bokánkra szelídségünk…   

Itt ülsz mellettem, bár virágok térdelnek 
közöttünk. Messziről háború szele zsong esténkbe 
félszeg-gyáván megbontva az idillt, de 
bizalmunk angyalként mosolyog ránk. 
Hullámzó lángokba kapaszkodunk, te meg én, 
lélek lángjaiba, – erősen… 
Szűzi tekinteted szívembe esik hangtalan, 
de örökre, és nem szabadul soha már 
pörös magányom kérleléseitől.   

Szétcsúszott ábrázatok kortalan ölelnek, 
és öregszel, de nem zavarnak ráncaid, 
mert belül vagy, ott vagy belül, és örökre 
az vagy akinek szeretlek, – mert nagyon szeretlek!   

Én szenvedélyes ember vagyok, 
és mindig fájni fog, hogy nem adhattam 
magam neked, és nem tudtalak boldoggá tenni 
úgy ahogy akartalak, és amihez igazán értek…   

És idővel halál felé ballagunk, a sírjaink hozzánk 
készülődnek, s a falak bennünk konokul 
magaslanak egymással szemben… 
De hallasz-é néha? Mert olykor átkiáltok!

Jánosházy György: Tavasz, ifjúság

Tegnap tavasz volt még, rügyek fakadtak, 
és az utcákat langyos szél söpörte, 
március új erőt adott a Napnak, 
és zuhogott a fény a szomju földre.  

Tegnap még reggel iskolába mentem, 
tankönyvvel teli táska nyomta hátam, 
vagy kamasz-vággyal az utcán csellengtem, 
egy kislányt lestem vén ház ablakában.  

Tegnap tavasz volt, ifjúság, öröm. 
Ma úgy tengődöm, mint sarkkörön
jégcsapok lógnak az égről s szivemben.  

A madarak se térnek vissza többé. 
Szétomlik minden nyúlós, ronda köddé, 
s elmerülök a dermedt téli csendben.

Káli István: Fényben
















Egy idő óta minden reggel felébredek. 
Akkor csak úgy széthúzom a függönyöket,
Csak úgy kitárom az ablakot. Ennyi, nem több. 
Nem hunyorgok a hirtelen világosságra, 
És nem sokkol, hogy odakint tavasz van. 
Az sem baj, ha a szemközti almafán 
Egy magányos gerle tollászkodik, 
És az sem, ha az orgonabokrunkon 
Éppen most bomlik virággá egy rügy. 
Csak hadd áradjon az ibolyamezők illata, 
Engem nem bánt, hogy olyan egyformán lilák. 
És az aranyeső sárgájára sem vagyok irigy. 
Nem zavar, hogy minden vacak kis méh 
Talál már magának hasznos elfoglaltságot. 
S ha napsütés van, még a szellőt is elviselem. 
És nem törődöm azzal, hogy a tegnapi becsvágyam 
Mára öncélúvá lehet és felemészt. 
Mert már tudom, ha meghalok is, fény leszek: 
Olyan igazi, csodaszép fény a te szemedben.   

Káli István: Ötvennyolc

                    D-nek, A-nak, J-nek,           
                    a majdani bátorsága jegyében   

Nem kísért már se gyanú, se kétely. 
Mivé dermedt bennem dőreség s gondolat! 
Enged álmodozva ülni, és nem 
Zaklatja magát a múló idő miatt.   

Nem kínoz érdes, sorsgyilkos magány, 
Sem sötétség, sem az éjek püffedt csendje. 
Hitem a reményt fojtogatja, s nincs 
Már a szeretetnek bennem méltó rendje.   

Mi harc volt, elmúlt. 
A célt feléltem, Akár a világ önnön tartalékait. 
Törekvés nélkül fogy tovább időm – 
Nem is értem, hogy mit keresek én ma, itt…   

Úgy véltem, élni jó, mert emberi, 
S hogy testem önző lelkemnek lett lakása,   

Nem zavart, tréfával ütöttem el – 
Hisz Istennek vagyok csodás földi mása.   

A mindenséget, s benne a mindent 
Egynek láttam, ahogy Jézust áldva illik. 
Nem rángattam ajtót, sem fiókot, 
Előbb megfigyeltem, hogy mi merre nyílik.   

Becsültem elmét, okfejtést, érvet, 
Haladást, tréfákat és kauzalitást. 
Szerelmeim akként értékeltem, 
Tudnak-e nyújtani nekem valami mást.   

Ha becsmérelt, ki ellenem fordult, 
Megértőn fogadtam vak okszerűségét, 
S bár beleszédültem is a vak dühbe, 
Próbáltam kivárni a mondatok végét.   

Nem fedtem el az arcom, ha rájöttem, 
Hogy e szörnyűséget már valahol láttam. 
Hazudtam önzőn, olykor kegyesen, 
S vállaltam ilyenkor, ha csalóvá váltam.   

Ódzkodtam attól, mi tökéletes, 
Mert nem hihettem el a bűntelenséget, 
S tükörbe zártam szomorúságom, 
Mikor ráéreztem, bent bűnbánat éget.   

Láttam másokon, vagyok jó és rossz, 
S már dicsekvés volt az öntudatosságom, 
Pedig naponta vívtam magamért, 
Remélve, a halált így miszlikbe vágom.  

Az örömért gyöngyözve fizettem, 
Főhajtva fogadtam mások bölcsességét. 
Győzelmeimnél, ha bírta erőm, 
Többre tartottam a csendet és a békét.   

A tikkadásba fúló szónoknak 
Elnéztem minden blőd aranyigazságot,   

S szívembe zártam ellenemet is, 
Ha vaskos tréfáimhoz aranypofát vágott.   

Nem pereltem elrablott időmért, 
S ha szükségét láttam egy-egy vallomásnak, 
Gyengéimért busásan fizettem – 
Kiadtam titkaim hitetlen tamásnak.   

Vágyaimat bárhogy álcázhattam, 
Pellengér-kalodát állított asszonyom. 
Higgadt férfikor szólamán fújva 
Újra eljátszhattam kamaszos viszonyom.   

Éltem gödörben is, égő szemmel, 
A homálytól jól megrészegedtem. 
Kegy-létrán másztam ki, mégis durván 
Káromkodtam: erre teremtettél engem?!   

A fényre – csak ennyit tudtam akkor, 
Mert fényben akartam látni minden formát, 
Mint a gyermek, hisz még nem tudtam, hogy 
A sejtelmesség inkább erény, mint korlát.   

Lennék bár bajban, mégis háborgás 
Nélkül tűrném, mit a tükröm képembe vág, 
Ha nem gyötörné elmém a kétség: 
Tudja-e Istenünk, milyen ez a világ?   

A vér még lüktet bennem, s széthordja 
Testemben a tiszta ösztönt, élni tudást, 
S ebből serken, szeretetté lesz –
Mindig viselhető bíbor fenség-palást.   

Szolga én már soha nem lehetek. 
Kit magamba zártam, bármikor elmehet. 
Nincs más értékem, mit adhatok, csak 
A szabadságot – vállalt függőségemet.

2005 május 15-én, Pünkösd vasárnapján

Cseh Katalin: A vágyról

I.   

Istenem oly sok a vágyam 
nem fér már el a házban   

szeretnék minden kedden 
lebegni önfeledten   

szeretnék csak úgy lenni 
kószálni tengni-lengni   

nem a hétköznapi létben 
egy szabadabb létezésben   

a saját halálnak háttal 
kettesben egy kóbor vággyal...    

II.   

Istenem oly kevés a vágyam 
szanaszét itt-ott a házban   
szeretnék immár semmit sem 
szétgurul mind miben hittem

2024. január 4., csütörtök

József Attila: Amit szívedbe rejtesz













*
Freud nyolcvanadik születésnapjára  

Amit szivedbe rejtesz, 
szemednek tárd ki azt; 
amit szemeddel sejtesz, 
sziveddel várd ki azt.  

A szerelembe - mondják - 
belehal, aki él. 
De úgy kell a boldogság, 
mint egy falat kenyér.  

S aki él, mind-mind gyermek 
és anyaölbe vágy. 
Ölnek, ha nem ölelnek - 
a harctér nászi ágy.  

Légy, mint a Nyolcvan Éves, 
akit pusztítanak 
a növekvők s míg vérez, 
nemz millió fiat.  

Már nincs benned a régen 
talpadba tört tövis. 
És most szivedből szépen 
kihull halálod is.  

Amit szemeddel sejtesz, 
kezeddel fogd meg azt. 
Akit szivedbe rejtesz, 
öld, vagy csókold meg azt!  

1936. máj.

József Attila: A hit boldogít

Belép a szép nő páholyába, 
Csupa arany, fény, ragyogás, 
Mosolygva bókol erre, arra - 
A jobb körökben így szokás.  

És a mosoly egy sugarkája 
A karzatig föl érkezik, 
És egy diák ott elfelejti, 
Hogy rongyos és hogy éhezik.  

1921 [?]

2024. január 2., kedd

Sohonyai Attila: Hogy lehessek szerethető





*
Bocsáss, bocsáss, ha muszáj, 
de ne légy túl engedékeny! 
Tudod, a férfi olykor húsba vág; 
néha engedj térden csúszni Érted...  

Légy, légy végtelen bizalommal, 
még ha olykor ördögökkel is leplek el: 
esendő vagyok, s tudod, voltam, 
de angyalod minden poklot elrettent.  

Rossz vagyok, méltatlan, és egyebek... 
Nem érdemellek, hülyeség velem lenni. 
Tudom, tudom. De kérlek: szeress! 
Inhalálom ellen en..eng..engedj belélegezni.  

Mert nélküled műveletleneké vagyok... 
Egy kiszolgáltatott csontváz a hús-véreknek. 
Egy gagyik keze közt felöltöztetett Dávid szobor, 
ál-gyűjteményben Dalí el nem folyó órájaként tengek.  

Szóval meg kell bocsáss nekem, kérlek. 
De legtöbbször ne légy túl engedékeny...  

Magyarázat nincs, az észérv meddő: 
buta vagyok, és ettől szomjazó: 
taníts, hogy lehessek szerethető.

Petőcz András: Zsoltárparafrázis – Tenyérnyi napok

                    " Ímé tenyérnyivé tetted napjaimat,  
                    és az én életem te előtted, 
                    mint a semmi.” 
                    (Zsoltárok könyve 39,6) 

Tenyérnyivé lettek napjaim, tenyérnyi lett 
az időm, mondom magamban, csupán csak 
suttogom – valami már végképpen belém 
kövesedett, nem tudom kilökni magamból, 
nincs olyan erő, ami kivezetné testemből 
azt, ami ott, amikor arra gondolok, hogy. 

Visszahozhatatlanok a pillanatok, amikor 
másképp kellett volna lépnem, amikor nem
úgy, ahogy, nem volt bennem erő, akkor, 
akarat sem volt bennem, nem tudtam, mi 
ellen is küzdök, nem tudtam azt, miképp 
győz felettem, aki épp győzedelmeskedik. 

Harcoltam, persze, ahogy mindenki harcol, 
akit agresszió ér, picinyke égi szerencse, 
ha lett volna, de semmi, semmi, semmi, 
legfeljebb szánakozó tekintetek, ennyire 
futotta a sorsból, az isteni gondviselésből, 
ennyire futotta – előttem tenyérnyi napjaim.     
         

Petőcz András: Zsoltárparafrázis – Hazudni

                    " Csüggedezésemben ezt mondtam én: 
                    Minden ember hazug.” 
                    (Zsoltárok könyve 116,11) 

Megtanítottak hazudni – élni kell, mindenáron, 
elmondták neked, mit kell tenned azért, hogy 
hiteles legyen a hazugságod, milyen, amikor 
már ösztönösen tudsz hazudni, természetesen, 
tiszta tekintettel, rezzenéstelen arccal, milyen, 
amikor már önmagadat is végképp becsapod. 

Mindenki hazudik, mondtad, gyerek voltál még, 
a felnőttek is, mondtad, és erre nem lehetett mit 
válaszolni, nem tudom, hogyan történt mindaz, 
ami megtörtént, visszatekerném az időt, de nem 
tekeredik sohasem a megfelelő irányba, megyünk 
valahova, addig, amíg mehetünk, ameddig lehet. 

Van valami sírhatnék bennem, semmi se úgy, 
ahogy kellene, hibát hibára, bűnöket bűnökre 
pakol az egyszeri utazó, keresztüllépve mind 
a határokon, s nem veszi észre, miféle sebet ejt, 
miféle hazugság-mérgeket fecskendez azokba, 
akik körülötte vannak kiszolgáltatva, ártatlanul.

Dr. Kállai Imre: Hogyan kell megtérni?




„ De még most is így szól az Úr: Térjetek meg hozzám teljes szívvel, böjtölve, sírva és gyászolva! Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az Úrhoz! Mert kegyelmes és irgalmas ő, türelme hosszú, szeretete nagy, és visszavonhatja még a veszedelmet! Ki tudja, hátha most is megbánja, és áldást hagy maga után? Hozzatok étel- és italáldozatot Isteneteknek, az Úrnak! Fújjátok meg a kürtöt a Sionon! Tartsatok szent böjtöt, hívjátok istentiszteletre a népet! Gyűjtsétek össze a népet, tartsatok szent gyűlést, gyűjtsétek össze a véneket, gyűjtsétek össze a gyermekeket, még a csecsemőket is! Jöjjön ki lakásából a vőlegény, a menyasszony is a szobájából! A templomcsarnok és az oltár között sírjanak a papok, az Úrnak szolgái! Így szóljanak: Szánd meg, Uram, a népedet, ne engedd, hogy gyalázzák örökségedet! Ne csúfolhassák őket a nemzetek! Miért mondanák a népek között: Hol van az ő Istenük?”   
Jóel 2, 12-17


     Néhány kérdéssel hadd indítsam a mai istentiszteletet. Mit teszel akkor, ha elmegy az áram otthonról és nem találod az okát? Hívsz egy villanyszerelőt, hogy megoldja a helyzetet. Mit teszel, ha elromlik a kocsid? Elviszed egy autószerelőhöz. Mit teszel, ha romlanak a jegyeid, annak ellenére, hogy sokat tanulsz? Elmész egy tanárhoz, hogy korrepetáljon. Mit teszel, ha szétszakad a kedvenc felsőd? Elviszed egy varrónőhöz.  

     Olyan egyértelműek ezek a dolgok és ezeket mindannyian gyakoroljuk. De vajon mit teszel, ha szétmegy, széthullik, összetörik az életed? Kihez fordulsz? Kitől vagy mitől kérsz és vársz segítséget, ha széthullik az életed? Életünk egyéb területein olyan egyszerű a válasz, de vajon mi lehet a megoldás ebben a helyzetben?  

     Jóel próféta idejében a zsidók élete széthullott, szétesett. Nem tudták kihez forduljanak, mit tegyenek. Arra szólította fel őket az Úr, hogy forduljanak Hozzá! Széthullott élethelyzetükben az Úr lehet a megoldás a megtérés által. Istenhez fordulhatnak a megtérés, a bűnbánat által.  

     Testvérem, ha nem tudod, kihez fordulj a széthullott életeddel, akkor megmondom: fordulj az élő Istenhez. De felteheted a kérdést: hogyan kell megtérni? Hogyan kell Istenhez fordulni?  

     Erről beszél a Biblia, hadd mondjam el ennek az egyértelmű lépéseit, hogyan lehet bűnbánatot tartani biblikusan, hogyan lehet megtérni a Biblia szerint?  

     A megtérés egy belső elhatározás, eltökéltség, hogy elfordulok a bűntől és odafordulok Istenhez. Az Istennel való kapcsolat helyreállásának ez az egyetlen lehetősége. Másként nem tud az ember az Istennel kapcsolatba lépni, ami természetesen a Szentlélek munkája, de emberi síkon nézve ez az egyetlen út Istenhez.  

     A megtéréshez három fontos lépés vezet, amit most részletesebben megvizsgálunk.  

1. Felismerni, ráeszmélni a bűnre  

     A megtéréshez vezető út első lépése, hogy az ember felismeri az életében azt, hogy hibázott, bűnt követett el – nemcsak úgy általánosságban, hanem – az Úrral szemben.  

„ Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.” 1 János 1, 9  

     Ez az ige egy csodálatos ígéret a bűnbánó embernek, viszont van benne valami elengedhetetlenül fontos, mert a bűn felismeréséről tanít valami nagyon lényeges dolgot. Az eredeti szövegben a homologeo ige szerepel, amelyet úgy is lehetne fordítani: ugyanazt mondani. Mert a megtérés kezdete mindenképp az, hogy a bűnről ugyanazt mondom, mint Isten. Ugyanazt nevezem és látom bűnnek az életemben, amelyet Isten is bűnnek mond!  

     Nagyon sokan nem jutnak el idáig. Sokan nem akarják meglátni a bűnüket, nem ugyanazt mondják az életükben lévő bűnökre, mint amit Isten mond. Ugyanazt mondani, mint Isten: nem a szomszéd volt, hanem én. Nem a család a hibás, hanem én. Nem az emberek rosszak általában, hanem én.  

     Ha Isten azt mondja valamire, hogy bűn, akkor te azt ne hívd rossz szokásnak, hibának, botlásnak. Mert a megtérés azzal kezdődik, hogy a bűnökkel kapcsolatban ugyanazt mondod, mint Isten!  

2. Bánkódás a bűn felett  

     A második nagyon fontos lépés szükséges, hogy kövesse az elsőt. Szükséges a felismert bűn felett bánkódni, megszomorodni. Nélkülözhetetlen mélyen, a szívünkben átélni azt a valóságot, hogy a bűnömmel, a bűnös életemmel én elsősorban az Urat bántottam meg. Dávid is felismeri ezt, amikor Betsabéval vétkezett, ezért írja az 51. zsoltárban: „Egyedül ellened vétkeztem, azt tettem, amit rossznak látsz.”  

     Pál apostol is beszél a megszomorodásról, a bűn feletti bánkódásról. Azt mondja Pál, hogy „ az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez.” 2 Korinthus 7, 10  

     Isten szerinti szomorúság, amikor bánkódom a bűneim felett, mert rádöbbentem, hogy mennyire megbántottam vele az Urat. És ez megbánhatatlan megtérést, igaz megtérést hoz az ember életébe.  

     A világ szerinti szomorúság, amikor lebukik az ember, amikor lelepleződtem és a következmények miatt bánkódom és manipulatív, ördögi módszerekkel próbálom mentegetni magam a következményektől. Ez a fajta szomorúság halálhoz vezet.  

     Bánkódtál-e már a bűneid felett úgy igazán? Sírtál-e már az Úr előtt azokért a dolgokért, amelyeket ellene követtél el? Ha még nem, akkor még nincs az életedben igaz megtérés, csak emberi próbálkozások és megtanult viselkedési formák.  

3. Döntést kell hozni  

     A bűn felismerése és az Isten előtt való igazi megszomorodás után a harmadik lépés a döntéshozatal, hogy én elfordulok ettől.  

     Amikor keresztelő János prédikált, akkor a megtérést prédikálta és kérte a hallgatókat, hogy teremjenek a megtéréshez illő gyümölcsöket. Ez azért is fontos, mert ez a harmadik lépés jelzi, hogy megtörtént-e az első kettő.  

„ Teremjetek hát megtéréshez illő gyümölcsöt…” Máté 3, 8  

     Nagyon sokak életében nem történik meg ez a belső elhatározás, a gyümölcstermés. Felismerik a bűnt, bánkódnak is felette, de nem történik döntés, nem történik elhatározás.  

     Hadd szemléltessem ezt a magatartást két példával.  

     Tegyük fel, valaki munkanélküli. Imádkozik könnyek között kitartóan Istenhez, hogy kapjon egy munkát. Kap is egy lehetőséget, hogy dolgozhasson. Megvan az időpont, mikor kell bemennie a munkahelyére, de nem megy el, hanem otthon marad és tovább imádkozik.  

     Vagy valaki megbánja, hogy valamilyen függőség uralja az életét. Megbánja, akar is szabadulni, sír miatta, mert látja azt, hogy rámegy az élete, a családja, a hite, de nem hajlandó változtatni. Akar változni, de nem hajlandó elvonóra menni, nem hajlandó életfelépítésén változtatni.  

     Lelkigondozói beszélgetésben is nagyon sokszor tapasztalom, hogy sokak elmondják a problémáikat, de amikor találunk közösen valamilyen megoldást, akkor cselekvés helyett inkább tovább akarnak róla beszélgetni úgy, hogy nem történik semmilyen változás.  

     Ezt komolyan kell venni, testvérek. Mert Jézus Krisztus nem azért halt meg, hogy mi újra és újra azt mondjuk: Sajnálom. Az Úr Jézus Krisztus nem azért vérezett a kereszten, nem azért szenvedett, nem azért viselte el, hogy megalázzák, hogy töviskoszorút tegyenek a fejére, hogy mi csak annyit mondjunk sajnálom és ugyanazt csináljunk, mint azelőtt, ne változtassunk semmit.  

     Egy belső elhatározás, egy döntést kell hozni: Uram, én elfordulok az eddigi életemtől és kérlek, segíts, hogy Hozzád tudjak fordulni. Ezt komolyan kell venni testvérek!  

     A tékozló fiú hazatérését követően, miután elmondta az apjának, hogy „Vétkeztem az ég ellen és te ellened, kérlek, fogadj vissza” nem ment el újra tékozló útra, hanem otthon maradt az apjával.  

     Ezek a lépések a legfontosabbak: felismerni a bűnömet, bánkódni felette és hajlandó vagyok változtatni.  

     Sokan megkérdőjelezik a megtérés fontosságát és azt mondják, hogy az nem szükséges, hiszen Isten szuverén döntése, hogy kinek könyörül meg. Jézus Krisztus áldozata által van valakinek üdvössége, és ahhoz nem szükséges a megtérés, bűnbánat, bűnvallás, nevén nevezni a vétkeket, ez az egész nem olyan fontos.  

     Hadd szemléltessem egy példával, hogy hogyan függ össze ez a két dolog. Az ítélkezés egy ember lelke felett hasonlít egy bírósági tárgyaláshoz. Tegyük fel, hogy ott állsz a bíró előtt, mert elloptál egy kocsit. A bírónak az a dolga, hogy a rendelkezésére álló bizonyítékok alapján eldöntse: bűnös, vagy ártatlan vagy. Ha kiderül, hogy bűnös vagy, akkor meg kell téríteni az okozott kárt, illetve elszenvedni a kiszabott büntetést. Hasonlóan van ez az Isten ítélőszéke előtt is: Isten a bíró, te pedig bűnösnek találtatsz, mert nincs egyetlen egy olyan ember sem, aki csak jó dolgot tenne. És Isten elítéli a bűnöst, elmondja az ítéletet, hogy a büntetése halál. De Jézus Krisztus kifizette a bűnös kártérítését, sőt még a büntetést is elhordozta, így odaáll mellé és azt mondja, hogy őérte meghaltam, ő az enyém. És akkor nincs teendő, megy az ember az üdvösségre.  

     Viszont ez nem teljesen így van, mert a konkrét kocsilopáshoz visszatérve mi mindannyian úgy állunk a mindenható Isten előtt, mintha az Ő kocsiját loptuk volna el. Jézus Krisztus kifizette az áldozatot, rendezte a kapcsolatot, ugyanakkor nekünk is van részünk, hiszen amellett, hogy kifizetjük a pénzbírságot, vagy leüljük büntetést szükséges bocsánatot kérni a bírótól, muszáj rendezni az ellene elkövetett sérelmeket is!  

Kedves Testvérek!  

     Annyira elhibázott gondolkodás az, hogy Isten majd úgyis ránk teszi Jézus vérét és majd megyünk a mennybe. Ez nem így működik, hiszen a Bibliában számtalan helyen beszél Isten arról, hogy Ő úgy alkotta meg ennek a világnak a lelki törvényeit, hogy a kapcsolat helyreállásának elengedhetetlen része az emberek oldaláról a megtérés.  

     Isten oldaláról rendezve van minden. Jézus Krisztus meghalt a kereszten, bemutatta az övéiért, a választottakért a tökéletes áldozatot. Viszont a választottaknak nem lehet megkerülni a megtérést. Senki se gondolja azt, hogy kikerülheti azt, hogy szembenézzen azzal, aki és elmondja az Istennek, hogy Uram, egyedül ellened vétkeztem és nem akarom úgy folytatni az életemet, ahogy eddig éltem.  

     Ezért téves az a hozzáállás, amikor a bűnbánatot, a megtérést ki akarjuk kerülni, hogy majd lesz valahogyan... Mit mond a Dávid királyt idéző énekünk? A töredelmes szívet, a megszaggatott, megtérő, bűnbánó szívet, Te, Uram szereted (Református Énekeskönyv 461. dicséret). Mert kedves testvérek a megtérés egy nagyon fontos lehetőség és kötelesség is.  

     A megtérés olyan, mint amikor egy nagyvállalat visszahív valamilyen terméket. Például, kiderül egy gépkocsitípusról, hogy hiba van a fékrendszerben és csinálnak egy nagy visszahívást. Persze ez a visszahívás nem úgy történik, hogy bekopognak az ember ajtaján és máris viszik a kocsit. Kihirdetik, közzé teszik minél több csatornán keresztül, hogy akinek ilyen és ilyen típusú gépjárműve van, az vigye be a gyártóhoz és ingyen kijavítják a hibát. Ha valaki nem foglalkozik vele, akkor nem történik semmi, vállalja a kockázatot, hogy egyszer meghibásodik a fék és balesete lesz. Ugyanakkor, ha valaki meghallja a visszahívást, akkor beviszi és megkapja a szükséges javítást.  

Kedves Testvérem!  

     Nem kötelező megtérni. De ha azt akarjuk, hogy az életünk megváltozzon, akkor halljuk meg az Isten hívását, aki azt mondja, hogy térj meg, tarts bűnbánatot és akkor helyre áll a kapcsolatunk és egész másként fogod látni az életedet!  

     Ma Isten teszi közzé a nagy visszahívást, hogy a széthullott, összetört életedet helyrehozza a megtérés által. Kegyelemből bocsát meg és mossa el az összes vétkedet, ha odaviszed hozzá a szennyes szívedet. Gyere haza, hogy megnyerd az örök életet! Ámen.  

Forrás: Debrecen Homokkerti Református Gyülekezet