" A Seol kötelei vettek körül; a halál tőrei fogtak meg engem.”
(Zsoltárok könyve, 18:6)
A Seol kötelei rám tekeredtek, mozdulni nem tudok,
fogva tart mindaz, ami itt van körülöttem, fogva tart egyre,
szorongat a mozdulatlanság, szinte megfojt, levegő nincsen,
kétségbeesetten kapkodok levegő után, levegő után kapkodok,
nem tudom, van‐e még remény bármire is, lesz‐e szabadulás,
nem tudom, valaha másképpen lehet‐e mindez.
Rám tekeredtek a Seol kötelei, megfogyott bizodalmam,
hiszek még abban, akiben hiszek, akiben még hinni: szabadulás,
és nincsen is már más kapaszkodóm, csupán csak ennyi,
nincsen már más kiút előttem, eltűntek mind az utak,
várakozom tehát, hogy megsegít, aki talán megsegít egyszer,
valamire várok, mi mást is tehetnék, rajtam a Seol büntetése.
A Seol rám tekeredett kötelei fojtogatnak, nincsen jövő,
valamiféle büntetés mindez, csak nem tudom, miért,
szólnék annak, akinek szólni szeretnék, hogy segítsen, ha lehet,
de nem szólhatok, mert túl nagy a sötétség, a fekete csönd,
betemet valami, valamiféle idegen anyag, elhagytál engem,
mondom, és egyre csak várom, hogy történjék valami végre.
