Rilke: A nap lenyugszik

A nap lenyugszik lágyan. 

Bolyongok éberen. 

A virrasztó magányban 

kis csillag jár velem. 

Szeme pillásan ég fenn, 

ragyogva néz felém, 

oly árva ott az égen, 

akár a földön én.  

Fodor András fordítása

Ady Endre: Megköszönöm, hogy vagy

Ime, megköszönöm neked, hogy vagy, 

Hogy hallottál valaha rólam 

S ha csak egy kicsit is mulattat szeszélyem: 

Jól van.    

Ime, menekülni vágynék tőled, 

Csak evezőm nincs készen a hajóban 

És ha nem fogsz vesztemen mosolyogni: 

Jól van.

Káli László: Jönnél-e velem?

Jönnél-e velem minden pillanatban? 

Legyőznéd-e félelmeid, ha kérem? 

Tudnál-e bújni hozzám, akár talán 

remegőn is, de vágyva az ölelésem? 

Tárnád-e ki sarkig a szíved, lelked? 

Adnád-e nekem, mi legszentebb, 

lelkednek oltárát? Mondd hát! 

S engednéd-e, hogy a rét virágából 

koszorút fonjak hajadba? Jönnél-e 

velem mezőn és réten, földön s égen? 

Tudnál-e repülni, mint tán repültél régen? 

Vagy akár mint soha még nem!? 

Engednéd-e, hogy eléd térdelve 

öleljem combod, s forró csókot 

leheljek rajta végig? És sétáljunk 

kéz a kézben, szem lesütve, vagy 

éppen egymás szemében égve 

belefeledkezzünk a tücsökzenébe? 

Vagy hallgatva a csendet, kósza 

fellegekbe karolva váljunk eggyé, 

lélek a lélekkel, szív a szívvel. Hiszen 

maholnap úgyis véget ér minden. 

Az álom, a lét... szertefoszlik, miképpen 

szappanbuborék. Mondd Kedvesem! 

Jönnél-e velem minden pillanatban?  

    

Szabó Lőrinc: A kíváncsiság

Akkor lettem kíváncsi. Mire? 

A mindenség tündöklő titkaira, 

arra, ami adat és gondolat 

s ami csak villózik e név alatt, 

a képre kint, a tükörképre bent, 

s amit a tükör önmaga teremt. 

A valóság üres kereteit 

építgettem, mint méh a sejtjeit, 

s vártam, amit majd a tapasztalat 

gyűjt bele, a mézet, az igazat. 

És gyúltak bennem álmok és csaták, 

hitek próbái, pörök, kritikák, 

szedtem magamban, okkal, oktalan, 

ami jött, por, mag, pelyva, színarany: 

száz éden zárult, nyílt száz új szezám, 

s csak én maradtam igazi hazám, 

én, a néző... Azt adja a világ, 

amit belelát a kíváncsiság.

Trausch Liza: Ne tévedjetek!

" Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg, mert amit vet az ember, azt aratja is." 

Galata 6,7 (A Luther ford. szerint: "Ne tévedjetek…")  

     Tévedni emberi dolog. Bocsánat, szoktuk mondani, tévedtem. Vannak komoly, életre szóló tévedések. Most Isten mondja és kéri, hogy ne tévedjetek! Az örök élet dolgában ne tévedjetek! Rettenetes dolog lenne, ha egy életen keresztül azt hinnéd, hogy rendben van minden. És döbbenten kellene majd megállapítanod, hogy tévedtem. Sokan mondják, hogy a halállal vége mindennek. Azután már megnyugszom. A halál nem pont, hanem vessző vagy kettőspont. A halál nem elalvás, hanem felébredés. Voltaire, a nagy francia költő haláláról olvastam, aki egy életen keresztül gúnyolta Istent, hogy nincs, amikor a küszöbön volt, egy kicsit már átlátott, és ezzel a kiáltással halt meg: örök élet van, de én elvesztem! Olyan biztosan kell tudnod, hogy Jézust elfogadtad Megváltódnak, amilyen biztosan tudod, hogy férfi vagy-e, vagy nő. Milyen rettenetes lenne, ha valaki azt mondaná: tudom én, hogy hova jutok. Aztán kiderülne: " Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyeknek országába, hanem a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát " (Mt 7,21). Lehet Bibliával a kezedben elkárhozni, imádsággal a szádon elveszni. Lehet templomba járó élet mellett elkárhozni. Egy vallás sem üdvözít, egy cselekedet sem. Jézus Krisztus az Üdvözítő! Jézust megkérdezték, hol van Isten országa? Azt mondotta, nem itt, nem ott, tibennetek van. Testvér, benned van? Mennyország vagy pokol van belül? Azt mondja az Ige: Aki hisz a Fiúban, már üdvözült. Már benne él a mennyben. Te ott élsz már?!  

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

L. Orosz Nóra: Téli este

Szobádban homályló est borong  

hunyt szemmel merengve ülsz  

könyved térdedre ejtve  

Kintről a kandi hold  

ezüst fénnyel simítja homlokod  

Oly messze az ég és mégis közel  

a fehér csöndben Isten  

észrevétlen átölel ...

Reményik Sándor: A megfoghatatlan szól a poétához

1

Ne nyúlj hozzám... 

A Hangulat vagyok. 

Isten szívéről most szakadtam le, 

Most lépte át lebegő, lenge léptem 

Az örökkévalóság küszöbét. 

Tündér-ruhámon őszi harmat csillan, 

A szárnyam arany szitakötő-szárny. 

Jövök és megérintlek. 

De te ne illess bütykös ujjaiddal, 

S durva karoddal magadhoz ne ránts. 

Vagy lásd, ha megölelsz: 

Az árnyékom árnyékát öleled.  

2  

Hát kinyujtottad mégis a kezed, 

Mohón nyujtottad ki, 

Szegény költő, s megfogtál valamit, 

Amiről azt hitted, hogy én vagyok. 

Nézd meg, mi maradt a kezed között... 

Szavaidat, - sok-sok szép, színes szót, 

Vívódva vérző vitéz szavakat 

Állítottál vélt rabod köré körbe: 

Őrizzék az arany szitakötőt. 

De mikor kisvártatva odaléptél, 

A szavak szájtátva egymásra néztek, 

S a kör közepén nem volt semmi sem.  

3  

Mert itt is úgy van, mint a szerelemben: 

Libeg, libeg a kék szitakötő, 

Csillog a szárnyán az aranyzománc. 

S mikor a lepke hálóba kerül, 

Már eltűnt a varázs.  

4  

Boldog, aki ki nem mond engemet: 

A ki nem mondhatót. 

Aki meg nem fog engem: foghatatlant. 

Aki csak a szívében hordoz 

Egy életen át, mint egy szűz csodát. 

Akinek mindíg friss marad az arcom, 

Harmatos marad szitakötő-szárnyam. 

Boldog az, aki nem próbált soha 

Dadogni rólam. 

Boldog, akiben örök lehetőség, 

S testetlen valóság vagyok. 

Boldog, aki kezetlen Rafaelnek, 

Vagy néma Énekesnek született.  

5  

Illanó illat, 

Tűnő tünemény, 

Hághatatlan hegy, 

Feneketlen tó, 

Elérhetetlen messzeség vagyok.

Mindíg felül vagyok, 

Mindíg alul maradsz. 

Én, én vagyok az örök Győzelem, 

És te, te vagy az örök Vereség. 

Mindíg-változó oltárkép vagyok 

A Mindenség mindíg-új templomában. 

Hajtsd le fejed, 

És szálljon a szívedre 

Havas hajnali erdőn az alázat.

Arany-Tóth Katalin: Szótlanul

Most hallgatsz... 

mert a bánatról könnyebb szólni, 

mint leírni a reményszínű, 

szívnek tetsző, boldog perceket. 

Stigmaként égette létedbe 

Sorsod az örökkévalóba 

küldött jeleket, hogy ne feledd: 

szolgálat az Élet. Alázat, 

s kérdéseidre benned termő 

felelet, hogy megtanulj látni 

világtalan szemmel, hogy érezd 

az üresnek tűnő tereket.   

Hisz’ volt idő, mikor a magány 

lelket feszítő szorítása 

kékülő erővel fojtotta 

örömre, s elégedettségre 

született vágyszomjú életed; 

s mert kínjaid levetni vágytad, 

hát jó mélyre ástad fekhelyed, 

hogy kegyelmet remélve sóhajtsd, 

és hitednek gyolcsába forgasd 

az elárvult, könnyes éveket.   

Most hallgatsz... 

s mert Isten áldó érintését 

szavakká formálni nem tudod, 

hálád halk imába foglalod 

– megköszönve a szándékot, mely 

irgalmas szívébe fogadott; 

s mit a sokaság láthat rajtad: 

az csak kitárt lelkedből nyíló, 

arcodra simuló mosolyod.  

Vitó Zoltán: Reggel - nagyanyám édes nyelvén

Naponta együtt kelt a pirkadattal;      

felserkenését csodálta a Hajnal.                    

A ház körül tüsténkedett serényen 

és fejni ment - sajtárral a kezében.                                                                               

Az álmos Nap még alig volt kelőben, - 

már tésztát dagasztott a tekenőben.   

S mikor kisült, friss, vekni kenyeret 

(kezéhez nevelődött régi késsel) 

ünnepi áhítattal felszegett; hogy 

e szertartásról szintén "ne késs el", 

erről üres hasam rendelkezett, - 

s egy illatos, meleg kenyér-karéjjal 

s csuporba öntött, édes kecsketejjel - 

ó, lesz-e még részem ily pompás ízben, 

mint ott?! - fenségesen bereggeliztem...

Kosztolányi Dezső: Szerelem

Emlékszel-e még erre? 

Lángoló fejjel, lángoló karral, lángoló lábbal 

rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget, 

gyalog és kocsikon, a találka helyére, 

sokkal előbb, mint ő jöhetett volna. 

Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is, 

mint eleven fáklya. Ott valami érzett 

belőle, igéret, az a jó jövendő, 

mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség, 

minden, mi körülvett, az idegen világ is, 

ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.

Gergely Ágnes: A 71. zsoltár

Ha járványok és háborúk elülnek, 

Istenem, add, hogy meg ne szégyenüljek. 

Légy sziklaváram, hol megbújhatok, 

hadd elfelednem: csak bújni tudok. 

Segíteni se magamon, se máson, 

a tett elől bezár a hallgatásom, 

s az együttérzés önmaga a kín, 

nincs feloldozás, fogynak könnyeim. 

Tiéd a mentés meg a csuda dolgok, 

nem jár eszemben, lettem volna boldog. 

Emlékeim romteste bekerít, 

konok fogódzó az egykori hit. 

Ősz haj és vénség, úttalan gazok, 

de karomról ne vedd el a karod, 

és őrizd őket, őrizd egyre jobban, 

akik elestek itt a pogromokban. 

2022. június

Petőfi Sándor: A farkasok dala

Süvölt a zivatar 

A felhős ég alatt, 

A tél iker fia, 

Eső és hó szakad.  

Kietlen pusztaság 

Ez, amelyben lakunk; 

Nincs egy bokor se’, 

hol Meghúzhatnók magunk.  

Itt kívül a hideg, 

Az éhség ott belül, 

E kettős üldözőnk 

Kinoz kegyetlenül;  

S amott a harmadik: 

A töltött fegyverek. 

A fehér hóra le 

Piros vérünk csepeg.  

Fázunk és éhezünk 

S átlőve oldalunk, 

Részünk minden nyomor… 

De szabadok vagyunk!  

Pest, 1847. január

Sohonyai Attila: Együtt

Elmondja Kőszegi Ákos

*

Hol festelek, hol karcollak, 

van hogy csendéletnek látlak, 

van hogy absztraktnak. Van 

hogy sáros a ruhád és én otthagylak, 

de van bizony úgy, hogy csak azért 

fetrengek a földön, mert a föld is te 

vagy.  

Van hogy szét kell szedjelek, van hogy 

készen kaplak, van amikor összerakni is 

nehéz téged, de néha csak úgy kibogozlak. 

S van bizony néha hogy az én fonalam sem 

érthető neked, olyankor általában úgy hagyjuk 

s nevetünk rajta egyet.  

Van hogy hú de megutállak, és van 

hogy újra beléd esek, van hogy 

semmi se fáj tőled, és van amikor már 

egy ujjad is porig éget. S van hogy 

semmi az egész, van hogy örülök a 

félnek, van hogy semmi se szép; 

de nincs olyan, hogy nem szeretlek.    

Sebestény-Jáger Orsolya: Az emmausi tanítványok

                            

(Lk 24,15-35)  

A megtett út felén reánk hullt a fény. 

Földre szegezett álmokon át 

köddé lett köröttünk a kóborló világ.  

Az út már mindegyre fényesebb, 

míg bennünk végül begyógyul a seb. 

Szemünkön mégis szánalmas lepel 

takarja Lényed – míg nem ismerünk fel.  

Majd kunyhónkba térsz, 

hogy asztalunkhoz ülj. 

Bocsásd meg 

koldus csöndjeink. 

S míg megtöröd kenyerünk 

súgjuk: maradj...  

vagy jöjj el megint.

Csontos Márta: Hibajegyzék kipipálva

Romlanak az arányok a vegykonyhában, 

lassan nem leszek hasonló önmagamhoz, 

a nagy Átváltoztató néha már integet, 

s te is, hiába nem tartasz órát a házban, 

olykor be-benéz hozzád a Nagy Óraleolvasó, 

nem tűri a diktált adatokat. 

Cicanadrágba csomagolt zsákbamacska 

vagyok, ott kering bennem a rosszkedv, 

ott az újrapróbálkozás kísérlete 

a garanciaidő meghosszabbítására. 

Valaha nyakláncot hordtam, – minden nap 

mást – s gyöngyöket, ma tablettákkal 

játszok kirakósdit, ez a mindennapi élvezet. 

Selyemsállal próbálkozom eltakarni 

nyakamon az árulkodó jeleket. 

Néha még ezt sem teszem, hagyom 

fedetlenül önformámat, engedem a Smink 

Mesternek, hogy játszadozzon velem. 

Hihetnéd, hogy balek vagyok, az idő 

rései között fogoly, - - - - - - - - - - 

mégis, nem sírom el magam, nem 

szédülök test és lélek libikókájában, tekerem 

Ariadné fonalát, s kötéltáncolok a porondon.