És jönnek az évek… és mennek az évek,
a szív belefárad, a szem beleréved:
a partot keresve, a partot.
Hol láncra kötözve a megkopott csónak
a földre borulva örülni a jónak,
mert Isten: kezedbe te tartod.
Csak menni a szélbe és menni a napba
és kezdeni ebbe és kezdeni abba
és mindent, ó mindent megunni…
S ha este van s messzire zúg el a csend,
gondolni a nőre, ki messzire ment –
S nem tudni az éjben alunni.
Akarni a jót és a rosszba botolni,
szabad szelek szárnyán mint rab robotolni,
a fények elől ki-kitérni;
és jön, jön az év és múlik az év
és tűnik az élet és múlik a hév
és nem lehet semmit elérni.
Papírra borulva a kín szövetén
majd későn, az aggkornak eljövetén,
majd akkor, magamba, setéten,
hogy foglak keresni, te perc, te tünő!
És téged, te angyali termetü nő!
S a szellőt a távoli réten…
S meglelni majd nem lehet semmit se már.
Csak nézni, hogy fölfele száll a madár.
S megnyitja az útam az égig;
lehúnyni a két szemem hangtalanul,
s mint jöttem, elmenni oly rangtalanul
a csillagok útjain végig…
.jpg)
