Benyó Judit: Légy áldás!

Édes permet hull fejemre, vállamra, 

a nagy gravitációban megállok kicsikét, 

hogy rád gondoljak, 

csak áztassátok esőcseppek száraz számat, 

szememet, hajamat,

lebegve, huncutul cicázzatok velem 

ma délután, 

és fent, a felhők fölötti kozmikus sugárzásban 

táncoljatok, 

vegyetek körül fékezhetetlen villámok, 

áramoljatok felém szerelmi tüzek, 

olvadj jég, 

jégkristályok olvadjatok, 

a világot átfogó áramkört hűsítsd le 

jóságoddal, értelmeddel, 

légy áldás, mint dús eső 

a villámlás kisülésekor, 

olyan vonzó ma ebben a záporesőben 

a várakozás, 

a Föld felszínén elalélok, 

míg megérkezel...

Tamkó Sirató Károly: Bíztató

Ne ess kétségbe, érjen bármi! 

Csak egy a törvény: várni. Várni!  

Ha reszket alattad a föld: 

Csak önmagadat meg ne öld!  

Ha egyetlen vagy, mint a szálfa. 

Felvirrad még magányod álma.  

Minden beérik, révbe fut: 

És győzött az, ki várni tud.

Szilágyi Domokos: Ez is a tietek

Minden mozdulatom végleges, 

hiszen véges vagyok. 

Minden csókom kőbe vésett, 

hisz bármikor meghalhatok. 

Szenvedek – ennek is örülni fogtok. 

Magamra sose lehetek, 

Szeretek, s ez jó nekem. 

S ez is a tietek.

Cseri Kálmán: A szenvedés oka és célja

" Ekkor magába szállt és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok!" 

(Lk 15,17)  

          Nyomorúságaink idején gyakran feltesszük a kérdést: miért van szenvedés? Mi a szenvedések valódi oka? És van-e értelme? Ha Isten szeret, miért engedi, hogy ártatlan embereket megkínozzanak, kicsi gyerekek éhen haljanak, mások tehetetlen beteggé váljanak, életük delén meghaljanak?  

A Biblia leírja, hogy abban a világban, amelybe Isten az embert teremtette, nem volt szenvedés. Ott ismeretlen volt a fájdalom, nélkülözés, félelem. Az Istennel való közösségben mindene megvolt az embernek, ami boldoggá tette.  

Az ember azonban megvonta bizalmát Istentől, fellázadt ellene, és saját kezébe vette sorsát. Kilépett ebből a közösségből, s ott „kívül" megjelent a verejték, betegség, veszekedés, háború, halál. Minden szenvedés tehát rossz döntésünk következménye.  

Isten azonban annyira szereti az embert, hogy lehetővé tette számára, hogy visszataláljon hozzá. És még a szenvedéseket is felhasználja arra, hogy figyelmeztesse: ide jutottál nélkülem. De egyben hív is vissza magához.  

Jól mutatja ezt a tékozló fiú példázata: őt nem az apja küldte el otthonról, egyértelműen saját lázadása miatt került az éhhalál szélére. Az apja azonban továbbra is szerette, és éppen a disznók között, korgó gyomorral jutott eszébe az apai ház bősége, valamint a hazatérés lehetősége. A szenvedése emlékeztette elhagyott és elfelejtett otthonára.  

Nem Isten küldte ránk a szenvedést, de még ezt is felhasználja arra, hogy eszméltessen, magához visszahívjon, helyreállítsa velünk kötött és általunk megszegett szövetségét, amiben újra életlehetőséget kapunk. Aki enged ennek a hívásnak, az attól kezdve egészen másként hordozza a bajokat, vagy meg is szabadul némelyiktől. Aki nem enged, azt sokszor még inkább megkeményítik a szenvedései Istennel szemben.  

Boldog ember az, akit szenvedései önvizsgálatra indítanak és Istenhez fordítanak. Az ilyen ember utólag felismeri: „Bizony, javamra vált a nagy keserűség." (Ézs 38,17)

Szentmihályi Szabó Péter: Harcosok mondják

Mindaz, amiért küzdöttünk, hiábavaló lesz: 

ha nem valósul meg, azért, 

s ha megvalósul, azért.  

Mert semmilyen megoldás 

nem volt igazi megoldás, 

és semmilyen feloldozás nem végső, 

csak a feledés –

Kölcsey Ferenc: Himnusz

Isten, áldd meg a magyart, 

Jó kedvvel, bőséggel, 

Nyújts feléje védő kart, 

Ha küzd ellenséggel; 

Bal sors akit régen tép, 

Hozz rá víg esztendőt, 

Megbűnhődte már e nép 

A múltat s jövendőt!     

Őseinket felhozád 

Kárpát szent bércére, 

Általad nyert szép hazát 

Bendegúznak vére. 

S merre zúgnak habjai 

Tiszának, Dunának, 

Árpád hős magzatjai 

Felvirágozának.     

Értünk Kunság mezein 

Ért kalászt lengettél, 

Tokaj szőlővesszein 

Nektárt csepegtettél. 

Zászlónk gyakran plántálád

Vad török sáncára, 

S nyögte Mátyás bús hadát 

Bécsnek büszke vára.     

Hajh, de bűneink miatt 

Gyúlt harag kebledben, 

S elsújtád villamidat 

Dörgő fellegedben, 

Most rabló mongol nyilát 

Zúgattad felettünk, 

Majd töröktől rabigát 

Vállainkra vettünk.     

Hányszor zengett ajkain 

Ozmán vad népének 

Vert hadunk csonthalmain 

Győzedelmi ének! 

Hányszor támadt tenfiad 

Szép hazám, kebledre, 

S lettél magzatod miatt 

Magzatod hamvvedre!     

Bújt az üldözött s felé 

Kard nyúl barlangjában, 

Szerte nézett, s nem lelé 

Honját a hazában, 

Bércre hág, és völgybe száll, 

Bú s kétség mellette, 

Vérözön lábainál, 

S lángtenger felette.     

Vár állott, most kőhalom; 

Kedv s öröm röpkedtek, 

Halálhörgés, siralom 

Zajlik már helyettek. 

S ah, szabadság nem virúl 

A holtnak véréből, 

Kínzó rabság könnye hull 

Árvánk hő szeméből!     

Szánd meg, isten, a magyart 

Kit vészek hányának, 

Nyújts feléje védő kart 

Tengerén kínjának. 

Bal sors akit régen tép, 

Hozz rá víg esztendőt, 

Megbűnhődte már e nép 

A múltat s jövendőt!   

Cseke, 1823. január 22.

Nagy István Attila: Bejegyzés

nincs nagyobb magány a halálnál 

amikor magára marad az ember 

ráereszkedik az égbolt 

s lassan elsüllyed a végtelen 

óceánban

Heltai Jenő: Apám

Egyszerű ember volt az apám 

És nem hagyott semmit se rám, 

Se pénzt, se nevet, se tanácsot, 

Legyen emléke mindig áldott. 

Tűrte, hogy járjak szabadon, 

Sokszor de balga utamon, 

Örült, ha vakmerőn repültem, 

És nem szidott, ha tétlen ültem. 

Ha ijesztett a meredek, 

Kezem megfogta. Szeretett. 

A szíve egy volt a szívemmel, 

Mért nem lehettem olyan ember, 

Mint az apám?  

Halk, szűkszavú volt és szerény, 

A bánat fátyla volt szemén. 

Sok élőt, sok halottat gyászolt, 

Az élet néki pusztaság volt, 

Száz keserűség pohara, 

Kegyetlen izzó Szahara, 

Örök homok, kevés oázis. 

Sokan bántották. Én is, más is. 

De sohasem panaszkodott, 

Férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt. 

A sok bajt elviselte mégis, 

Mért nem tanultam meg tűrni én is, 

Mint az apám?  

Mikor ideje letelt, 

Lázadón nem feleselt, 

Meghalt, mikor meghalni kellett, 

Senki sem állt az ágya mellett. 

Én istenem, ha menni kell, 

Add, én is így mehessek el, 

Éjjel, sötétben, észrevétlen,, 

Büszkén, magamban, ahogy éltem. 

Mikor az élet menekül, 

Haljak meg én is egyedül, 

Egy vén díványra ráborulva, 

És senkire se rászorulva, 

Mint az apám.

Anna Ahmatova: Megjöttél

Sárga fény ömlik, este lett. 

Áprilisi szelíd fuvalmak. 

Megjöttél. Késtél éveket, 

most mégis örömmel fogadlak.  

Ülj mellém, húzódj közelebb, 

mosolyogj - nézd csak, itt van, 

lapozd a kis kék füzetet: 

versek, gyermekkoromban írtam.  

Bocsásd meg árnyék-életem, 

mely napverőn is volt örök tél. 

És bocsásd végre meg nekem: 

sokakról hittem, hogy te jöttél.  

Rab Zsuzsa fordítása

Sohonyai Attila: Várod hevülten

Elmondja Gáti Oszkár

*

Várod hevülten, 

hogy minden év más lesz, 

de csak nap napot követ, 

és megöregedsz. 

Él még benned milyen voltál, 

mint gyerek, 

szüleid hajtogatták: 

mindened meglesz.  

Hiún vágtál neki. 

Fölényes voltál, és heves! 

Volt akinek számítottál, 

de hol van már mindez? 

A Róna zuhogása, Duna tükörképe, 

nagy szavai Széchenyinek… 

Mikor nagyszülőd a háborút mesélte, 

s neked most diploma rá a felelet.  

…már por minden, 

dirib-darab, elveszett: 

az ajtóban dohányzol, 

s jönnek behajtani béred. 

Azt hiszed élsz még? 

Hogy részed van a nagyvilágból? 

Ócska szenilis tévedés! 

…és megnyílik előtted az ajtó,

de csak mert fújja a szél.  

Mennyi levegő nélküli élet, 

mennyi kitartás a semmiért, 

s te csak hangtalan dolgozol, mert gyermeked: 

három műszak óra háromszázért. 

És várod a percet néha, 

megcsókolni a kaszást, 

de nem adatik a kegy foka, 

mosolyogva kell, fojtsd a sírást! 

De mint mindent, egyszer minket is eltemet: 

a gyerekkor, a szülő, vagy a végzet.  

És hiába jár halállal az élet, 

még csak április van, még csak kedd…

Keresztúri Mária: Bihari nagyapám

„ úgy van az jól, hogy mindenki tegye a dógát"  

Mormogta nagyapám kackiás bajsza alól,  

midőn morzsolta a kukoricát.   

Bölcs öreg hírében állt. 

Csak legyintgette, nem sújtotta ostorát,

Mikor nógatta erőtlen lovát. 

„ ha nem bírja, hát nem bírja." 

Szeretettel abrakolta.   

Tette a dolgát.   Etetett, itatott, 

munka végeztével békésen horkantott. 

—De csak ima után. 

Mindig imádkozz kis unokám! 

Ellágyult hangon szólított. 

Ilyenkor, az egyébként, szigorú szemében 

csillag ragyogott.   

Mese helyett, az életre tanított.   

„ úgy feküdj le, mintha holnap meghalnál,  

úgy kelj föl, mintha örökké élnél"  

Nem tudta kitől származik a mondás  

(én sem tudom.)   

Úgy van az jól, ha mindenki teszi a dolgát 

családért 

faluért 

városért 

másokért 

önmagáért.   

Ahogy teszi: a tavasz, a nyár, az ősz, a tél.  

Teszik az ünnep, és hétköznapok az éjszakák.   

Teszi a fészekrakó madár,  

és fütyül hozzá jókedvében.   

Sam Taylor: Pokoli dal

Életem közepén bolyongtam, 

mikor a tornyokba szálltak a gépek, 

életem kellős közepén bolyongtam, 

amikor a megrengő üvegistenségek  

összerogytak, amikor az egy helyben álló 

fiatalasszonyt bomba röpítette égbe – 

sötét erdőtől és leopárdoktól távol, 

életem kellős közepén bolyongtam éppen –  

amikor az éjjelnappali boltban 

a kasszás vissza több aprót adott, 

életünk kellős közepén bolyongtam, 

mikor a hatalmas kamionokra rakodott  

szárnyak mellettem húztak el, 

az üvegpalota folyosóin bolyongtam, 

és próbáltam kijutni, menekülni kell, 

keringtem körbe-körbe, és titokban  

zöld nyelveken sírtam, nem tudtam én magam se, a – 

sötét erdőtől, oroszlántól távol – 

kezemben Fritos, oldalas, jeges tea, 

és ereimben áramló webszájtok.  

Szirénazúgás, lógó vezetékek, 

a rohanó tömeg űzött és elszánt, 

mint én. Mégsem tudtam, a széken 

ülve várjam-e csak életem fakulását,  

amíg fejem fölött a szomorúság 

arany zuhanyrózsái a tűzoltó készülékek, 

és az összes folyosó összes oldalán 

vérvörösen villognak a vészfények,  

avagy csak rohanjak netán lépcsősorról 

lépcsősorra, csókoljak-e 

női térdet és férfi homlokot kábán, talán 

a rimánkodó és dallamos segélykiáltásoktól betépve,  

egyik életből a másikba lépve be 

és rögtön továbbrugaszkodva onnan. 

Igen, mikor rátaláltam az életemre, 

én épp a torony közepén bolyongtam.

Mohácsi Balázs fordítása

Marine Petrossian: Farkasok falkában

Álmomban 

kicsi voltam 

talán három 

éves lehettem 

de te felnőtt voltál 

éppen mint most vagy 

és láttam 

a farkasokat falkában 

közeledni 

lassan 

olyan kicsi voltam 

nem is tudtam 

minek hívják őket 

nem ismertem ezt a szót 

farkas 

te olyan magas voltál 

hogy a sikolyomat 

meg sem hallottad volna 

de nem sírtam 

láttam egyedül vagyok 

csak álltam ott 

és néztem 

ahogy lassan távolodsz 

ott álltam 

néztem a farkasokat 

amint közelednek

Kali Kinga fordítása

Francois Villon: Ballada a kalózok szeretőjéről

Jennynek hívták, szőke volt és éhes, 

s a szállodában üveget mosott, 

hol elhamarkodott szeretkezések 

szagát árasztották a bútorok.

S mikor szitkokkal teltek meg az éjek, 

s csiklandott ringyók részeg sikolyával: 

ő a hajóra gondolt 

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.  

S ha ágyazni ment, mert már a párok vártak, 

vagy hajnaltájt meleg vizet hozott: 

megtörtént néha, hogy egy vendég vasárnap 

markába titkon egy dénárt nyomott. 

Ilyenkor mindig némán megköszönte 

alázatosan vézna mosolyával, 

és a hajóra gondolt 

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.  

És éjjel, ha kiment a folyosóra, 

egy-egy éhes hím gyakran rálesett, 

ki ott mindjárt a bűzhödt kőpadlóra

teperte le: s ő mindent engedett. 

S mikor a férfi vállait harapta, 

s mellét kereste borgőzös szájával: 

ő a hajóra gondolt 

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.  

S egy délben zaj támadt a tengerparton, 

s találgatták mindnyájan az okát, 

de ő felkacagott az utcasarkon, 

és még otthon is nevetett tovább. 

S hogy mosogatni hívták a konyhába, 

a tányérokat eltolta karjával - 

és a hajóra gondolt 

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.  

S mikor félreverték a vészharangot, 

s a kikötőben üvöltött a nép, 

ő lassan elfütyült egy hosszú tangót 

és hófehérre mosta a kezét, 

s új ruhájában a párkányra hágott, 

s a tengert nézte gonosz mosolyával, 

hol a város előtt egy hajó állott, 

nyolc ágyúval és tizenhét vitorlával.  

S a hajó nyolc ágyúval lőni kezdte 

rőt bombákkal akkor a várfalat, 

és nem maradt, mikor leszállt az este, 

kastély a várban s ház a vár alatt, 

ledőlt a bazár, a fárosz és a zárda, 

s a bronzoszlop a helytartó szobrával, 

és nem maradt, csupán egy piszkos szálló 

nyolc ággyal és tizenhét utcalánnyal.  

De ő még mindig az ablaknál állott, 

s az éjszakába egy dalt énekelt,

és reggel a matróznép partraszállott, 

és minden embert sorra láncra vert. 

És akkor a hajósok vezetője 

így szólt hozzá: "Kalózok szeretője, 

kit öljünk meg kívánságod szerint?" 

S ő azt felelte: " Mind!"  

S a tengerparton aznap alkonyatra 

minden fán ötven ember lebegett, 

és szemüket a héják csőre marta, 

mint lógombócot éhes verebek. 

S a hajó, míg a hullák rút farával 

halotti táncot járt az est szele, 

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával 

eltűnt vele.

Faludy György fordítása

Kántor Péter: Nyúl

Tegyük fel, létezik 

tökéletesen hibátlan 

és tökéletesen hibás. 

És köztük átfut egy nyúl. 

A füle súrolja a tökéletesen hibátlant, 

az árnyéka súrolja a tökéletesen hibást. 

A vadász valahová középre céloz, 

bele a tökéletlen szívbe.