2026. június 4., csütörtök

Dsida Jenő: Ormok felé









Mindennap több, tisztább a szépség, 
szivárványosabb a szomorúság, 
közelebb búg az eszelős zene, - 
csak a barátaim sora gyérül.  

Nem bántanak, csak elszökdösnek, 
ahogy kanyarog, kúszik a hegyi ösvény, 
ahogy mindjobban lángol a homlokom. 
Ketten se maradtak immár.  

Egy Madonna-arc fürdi magára még 
igéim hósziporkás zuhatagját, 
de őt is borzongatja már a hegyi szél,
szemében villog a félelem.  

Megállok a fehér csúcs végtelenjén. 
Mosolygok. Az ég szomorú, tiszta, 
az a különös zene is itt kering. 
Az Istennek sincs társa az ormok felett.

Szálinger Balázs: Apa-monológ

Kérdezd meg magadtól, elszármazott, 
Elköltözött, álmait hajszoló, 
Mindig máshol jöttment-fiú: 
Eszedbe jut-e néha az apád. 
Van egy apád, úgy él mögötted, 
Mint egy ivartalan és elkötött 
Senki, aki nagyétkű fiút nemzett, 
De az a fiú elment, 
És ha veled dicsekszik, 
Nem tud otthon senkit se felmutatni. 
Apaságában naponta cáfolódik, 
Megszólítatlanul tartja magát 
Mint egy poros háló, alád; 
Ahogy te épülsz, 
Minden nap büszkébb, 
Minden nap keserűbb 
Ember lesz az apád. 

Nyilván gondoltál arra, hogy meghal. 
Nyilván tudod, hogy épp idegenben 
Leszel, amikor elér a híre, 
Nyilván felkészülsz arra a hírre – 
De arra gondolsz, hogy egy halálnak 
Képei vannak? 
Áll a szobában, mint egy zsák, eldől, 
Lever valamit, valamit eltör, 
Arcára esik, majd fölemelik  
        – gondolsz-e arra, 
Hogy egy halálnak képei vannak? 
Játszol-e, mondd csak, ezzel a képpel? 

Nem kéne egyszer leülni vele, 
S megígérni, hogy ott leszel aznap?

Dr. Kállai Imre: Hinni a Fiúban




Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem Isten haragja marad rajta. 
János 3,36


Kedves Testvéreim!

       János evangéliumának van egy érdekes különlegessége, amelyet már említettem is az elmúlt szolgálatokban: János nem csupán közli az eseményeket Jézussal kapcsolatban, hanem sokszor hozzáteszi saját bizonyságtételét, véleményét, amelyet megértett átélve az egész Krisztus-eseményt. Nagyon jók azok a kommentek, amelyeket mond, mert ezáltal mi is tovább láthatunk az egyszerű történéseken és megérthetjük azokat a titkokat, amelyeket az Úr tudtunkra akar adni.  

A mai ige nem olyan könnyen értelmezhető, de megpróbálom a Szentlélek segítségével úgy magyarázni, hogy közel jöjjön hozzánk. Kérem, hogy jöjjetek velem erre a felfedező utazásra, kérem a figyelmeteket erre a rövid időre, amíg a magyarázat tart.  

Ahogy említettem, János sokszor hozzáfűz az eseményekhez és nagyon mély dolgokat mond Jézusról, mély dolgokat mond az emberről. Most is ezt teszi. Nagyon mély, nagyon jelentőségteljes dolgokat mond el Jézusról és az emberről.  

Pontosan nem lehet különbséget tenni, hogy most itt melyik János beszél. A szöveg megengedi azt az értelmezést, hogy keresztelő János fűzi tovább a gondolatmenetét, de arra is gondolhatunk, hogy már maga az evangélista, a tanítvány János fűzi tovább a keresztelő gondolatait. Úgy gondolom, hogy jelen esetben nem az számít, hogy ki mondja, inkább az számít, hogy mi van leírva. Ez hasonló ahhoz, amikor a teológusok között vita tört ki, hogy a kígyó a bűneset történetében beszélt vagy nem beszélt? Sokat cikkeztek, érveltek, vitáztak ebben a kérdésben, míg egy másik gondolkodó úgy szállt bele a konfliktusba: Engem nem az érdekel, hogy a kígyó beszélt-e vagy sem, engem az érdekel, hogy mit mondott! Nagyon frappánsan megfogalmazta ez a teológus a lényeget!  
Tehát fókuszáljunk arra, hogy mit mond az ige, mert az lehet benned és bennem életté!  

Az alaphelyzet az evangélium íródásakor az, hogy sötét van. Na nem azért, mert lekapcsolták a közvilágítást, hanem azért, mert az emberek a Jézusról szóló bizonyságtételt nem akarták elfogadni. János már az evangélium elején beszél arról, hogy a világosság eljött Jézusban, de a sötétség nem akarta befogadni. Itt újra előhozakodik ezzel János: az emberek nem akarnak hinni Jézusban. Nagyon szívesen hisznek mindenben, mindenféle tévtanításban, mindenféle eszmében, mindenféle összeesküvés elméletben, de Jézusban nem akarnak hinni.  

Valahogy úgy érzem, hogy János evangéliuma nem is szólhatna most aktuálisabban hozzánk, hisz mi is olyan társadalomban élünk, amikor nem akarnak hinni az evangéliumban, megkérdőjelezik az emberek az abszolút létezését és mindent relatívan akarnak vizsgálni. „Bizonyságtételét senki sem fogadja el…” – fogalmaz János.  

Nem akarnak hinni Jézusban, inkább hisznek más dolgokban. Ahogyan akkor nem akartak hinni, úgy ma sem akarnak hinni Jézusban és Jézusnak.  

Ugyanakkor azt is érthetjük János szavaiból, hogy az embernek van egy alapvető vágya arra, hogy megismerje a természetfelettit. Nagyon sok ember érezte már, hogy Isten, a spiritualitás létezik. Valahol a lelke mélyén minden ember érzi vagy valamikor érezte, hogy rajta kívül van valaki, van valami, ami megmagyarázhatatlanul nagyobb mindennél.  

Az ember spirituális lény. János is ezt mondja. De arra is utal, hogy ha égi, mennyei, földöntúli dolgokról akarunk tudni, ha arról akarunk biztos információt, hogy kicsoda, micsoda Isten, akkor a leghitelesebb informátor, a legmegbízhatóbb forrás az, Aki épp felülről, a mennyből jött: Jézus!  

Ha valamiről szeretnénk megtudni valamit, akkor megkérdezzük azt, aki már átélt hasonló élményt. Emlékszem, hogy a vizsgák előtt, amikor már az embernek teljesen fel vannak fokozva az idegei, akkor mindig érdeklődtünk azoktól, akik már túl voltak a vizsgán, hogy milyen volt. Teljesen természetes dolog, hogy attól kérek információt, aki már valamilyen formában átélt hasonló esetet. Mondjuk szülés előtt a kismamák már szült nőktől érdeklődnek, hogy milyen körülményekkel, nehézségekkel jár egy szülés és annak folyamata. Nyilván nem egy férfit fognak megkérdezni, hogy milyen volt a szülés…  

János is épp arról beszél, hogy Jézus Krisztus a legbiztosabb forrás a lelki dolgokat illetően, mert Ő a mennyből, felülről jött, ő része a mennyei családnak, az Atya, a Fiú, a Szentlélek hármasának, Ő színről színre ismeri az Istent, sőt Ő maga is Isten, ezért Nála van a leghitelesebb információ a lelki, spirituális dolgokról.  

Sőt, azért is érdemes Jézus bizonyságtételére figyelni, mert Ő Szentlélekkel van Telve, és a Lélek mértéktelenül jelen volt Jézus életében. Lélekből szólt, mert az Atya mérték nélkül adta neki a Lelket, hisz Jézusnak nem volt bűne. Ezért hallgattak rá olyan sokan, ezért volt a bizonyságtétele olyan meggyőző, ezért volt minden mozdulata, szava, az egész lénye élő és ható.  

Tehát János beszél a Fiúról, aki fentről jött és telve volt Lélekkel. De azon túl beszél arról is, hogyan viszonyulhatunk ehhez a Fiúhoz. Lehet benne hinni, lehet elutasítani és lehet közömbösnek maradni: „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem Isten haragja marad rajta.”  

János abból indul ki, hogy minden ember egy szörnyű örökséggel születik erre a világra. Ez egy lelki örökség: a bűn. Sokan megrökönyödnek, hogy ilyen nincs, mindenki csak a saját bűnéért felelős! De a világ nem erről szól, a Biblia nem erről beszél. Például azt egyszerű belátnunk, hogy van egy biológiai örökségünk: a testalkatunk, a szemünk színe, az értelmi képességeink, a személyiségünk vonásai. Ezzel együtt van egy lelki örökség is, a bűn öröksége. Ennek az örökségnek a kiteljesedése a halál, nem csupán a testi, hanem a lelki halál. Aki úgy hal meg lelkileg, ahogyan született, annak a lelki halál az osztályrésze. Viszont János itt beszél egy megoldásról, aki hisz a Fiúban, annak örök élete van! Ó, micsoda örömhír! Van a lelki rossz örökségből egy menekülési lehetőség., Jézus! Van lehetőség a megmenekülésre!  

Egy történetet hadd mondjak el ezzel kapcsolatban:  

Egy jómódú ember, a fiával együtt nagy rajongója volt a ritka műalkotásoknak. Gyűjteményükben megtalálható volt minden, Picassótól Raffaellóig. Gyakran csodálták meg ezeket a műveket együtt.  

Amikor kitört a vietnami háború, a fiú katona lett. Nagyon bátor volt, és meghalt, amikor egy ütközet alatt megmentette egyik bajtársa életét. Amikor édesapja megkapta a hírt, mély gyászban volt egyetlen fia miatt.  

Majd egy hónappal később, nem sokkal karácsony előtt, kopogtatott valaki az ajtón. Egy fiatalember állt ott, kezében egy nagy csomaggal.  

Ezt mondta: „Ön nem ismer engem, de én vagyok az a katona, akiért az Ön fia az életét adta. Sokak életét megmentette azon a napon. Amikor engem biztonságos helyre vitt, egy golyó szíven találta, és még ott, azonnal meghalt. Gyakran beszélt Önről, és arról, mennyire szeretik a művészeteket.” A fiatalember kinyújtott kezében tartotta a csomagot. „Tudom, hogy ez jelentéktelen dolog, én nem vagyok egy nagy művész, de azt hiszem, a fia kívánsága az lett volna, hogy Ön kapja meg ezt.”  

Az édesapa kinyitotta a csomagot. A fia portréja volt, melyet ez a fiatalember festett. Az apát mélyen meghatotta az a megragadó valódiság, amellyel bajtársa eltalálta fia személyiségének ábrázolását. Különösen a szemek vonták magukra az apa figyelmét, miközben a saját szemét könnyek árasztották el. Köszönetet mondott a fiatalembernek, és fizetni akart neki a képért. „Ó, nem Uram, én soha sem tudnám kifizetni azt, amit az Ön fia tett értem. Ez ajándék, fogadja el, kérem.”  

Az édesapa a kandalló fölé akasztotta a festményt. Minden látogatót, aki belépett a házba, először a fiú képéhez vezetett, mielőtt megmutatta nekik a többi műalkotást.  

Néhány hónappal később meghalt az apa. Egy nagy aukciót terveztek a festménygyűjteményből. Sok befolyásos személyiség gyűlt össze, nemcsak a festmények megszemlélésére, hanem azért is, hogy személyes gyűjteményük számára megszerezzék azokat.  

A pódiumon ott állt a fiú képe. Az aukció vezetője megnyitotta az árverést. „A fiú képével kezdjük, ki akar licitálni?”  

Csend volt, aztán megszólalt egy hang a hátsó sorokból: „Mi a híres festményeket akarjuk látni, tegyék ezt félre.”  

De az aukció vezetője folytatta. „Kínál-e valaki ezért a festményért 100 vagy 200 dollárt?” Újra megszólalt egy mérges hang: „Mi nem azért jöttünk, hogy ezt a festményt lássuk. A Van Goghok, meg a Rembrandtok érdekelnek. A tulajdonképpeni aukció érdekel bennünket.”  

Azonban az aukció vezetője csak folytatta: „A fiú! A fiút ki karja elvinni?” Végül megszólalt egy hang a leghátsó sorból: „Én 10 dollárt adok a képért.” Mivel nem volt tehetős ember, ez volt minden, amit fel tudott ajánlani érte. Ez az ember az édesapa és fia régi kertésze volt.  

„Tehát 10 dollár, ki kínál 20 dollárt?” – „Adja oda neki 10 dollárért, hadd lássuk már végre a mesterműveket!”  

„Az ajánlat 10 dollár, senki többet 20 dollárért?” Erre a tömeg háborogni kezdett. Nem akarták már tovább látni a fiú képét. Feszülten várták az értékes darabokat gyűjteményeik számára.  

Az aukció vezetője lecsapott a kalapáccsal. „Először, másodszor, senki többet 10 dollárért!”  

Egy férfi, elől a második sorban kiabálni kezdett: „Akkor most folytassuk a festményekkel!” Az aukció vezetője letette a kalapácsát: „Az aukciónak vége!”  

„És mi van a többi festménnyel?”  

„Sajnálom, de amikor megbíztak ennek az aukciónak a levezetésével, a végrendelet egy külön záradékához kellett tartanom magam, amit eddig nem árulhattam el. Csak a fiú képének árverésére kerülhetett sor, aki a képet megvásárolja, örökli az egész vagyont, beleértve a műalkotásokat is.”  

A Tiéd már a Fiú? Megkaptad már az örök életet a Fiúban? Hiszel? Van élő hited? Mert van élő hit, van halott hit, meg van beteg hit is. Higgy a Fiúban! Kövesd a Fiút! Szolgálj a Fiúnak! Ámen.   

Forrás: Debrecen Homokkerti Református Gyülekezet

Sztrilich Ágnes: határhelyzet




érintettem a 
képtelenségek 
határát – 
elfogadtam
tehetetlenségem 
korlátját – 
és akkor 
átölelt Karod –
feltárult 
      a Titok!

Sztrilich Ágnes: ünnep




elmenni vágytam 
távol-messzire 
hívtál Hegyedre – 
kuckós magányt 
keresett szívem 
megosztottad 
velem 
Hűséged 
legyőzte 
menekülésem –

Sztrilich Ágnes: egyedül Te!




inog és 
omlik 
lépteim alatt 
út és falak – 
most tudom 
igazán 
a biztonság 
Te vagy!

2026. június 3., szerda

Szenes Hanna: Kék hegyek




Végtelen békében megfürdött kék hegyek 
Suttogták csendjüket felém, 
Uram! Hadd vihessem magammal a lelket, 
Amit ők leheltek belém.  

Petőfi Sándor: A völgy s a hegy









Ha én hegy volnék! (sóhajtott a völgy)  
Ha én hegy volnék! milyen isteni  
A csillagok szomszédságából  
A nagyvilágra letekinteni.     

Az a boldog hegy, ott uralkodik  
Királyi széke dicső magasán,  
Körülövezi hódolattal  
Fejét a felhő tömjénfüst gyanánt.     

A kelő nap, első sugáriból,  
Tesz homlokára aranykoronát,  
S a lemenő palástul adja  
Rá végsugárainak bíborát,     

Ha én hegy volnék! itt elbújva kell  
Áttengenem homályos éltemet,  
A szomszédig sem láthatok, s a  
Szomszédból sem láthatnak engemet. –     

Ha én völgy volnék! (sóhajtott a hegy)  
Ha én völgy volnék! oh milyen rideg  
Ez a magasság, e dicsőség,  
Amelyet tőlem úgy irigylenek.     

Engem talál az első napsugár  
És az utolsó is rajtam ragyog,  
És mégis mindig olyan puszta  
És mégis mindig oly hideg vagyok.     

Pillangó, harmat, csalogány, virág...  
Hiába hívom, egyik sem szeret,  
S mi odalenn enyelgő szellő,  
Az idefönn csatázó fergeteg.     

Ha én völgy volnék! élnék ott alant  
A nagyvilágtól mélyen rejtve el,  
S cserélgetném a boldogságot  
A szép tavasz kedves szülöttivel!   

2026. június 1., hétfő

Pap Zoltán: A csend, ahol valami elkezdődik









Van egy pont a napban,  
amikor minden hang kifárad,  
és a lélek egyszer csak beszélni kezd.  
Nem hangosan.  
Nem szavakkal.  
Hanem azzal a furcsa, súlyos jelenléttel,  
amit nem lehet megmagyarázni –  
csak érezni.        

Ez a lelkiismeret.  
Nem bíró, nem tanító.  
Tükör.  Nem azt kérdi, mi sikerült,  
hanem:  
„Valóban ott voltál?”  
A munkában.  
A szándékban.  
A pillanatban,  
amikor döntened kellett.        

A munka nem mindig szent.  
Néha monoton, néha nyűg.  
De ha ott vagy benne – igazán –  
ha nem csak elvégzed,  
hanem hozzáadod magadból azt a részt,  
amit nem lehet lemásolni,  
akkor a munka átlényegül.  
Akkor lesz:  Teremtés.        

A művészet nem kiváltság.  
Nem a kiválasztottak játéka.  
A művészet ott kezdődik,  
ahol a munka és az őszinteség összeér.  
Amikor nem azt keresed, mit várnak tőled,  
hanem hogy te mire vagy képes,  
ha nem félsz önmagad hangjától.     

Motiváció nem jön hirtelen.  
Nem ébresztőóra, nem taps.  
Motiváció az a csendes döntés,  
hogy akkor is mész tovább,  
amikor senki nem néz.  
Amikor nincs taps.  
Amikor minden kifakul.  
És te mégis hiszed, hogy a belső fény  
– bármilyen halvány is –  
elég lesz arra, hogy megvilágítson egy sort,  
egy ecsetvonást, egy ütemet,  
egy új nap kezdetét.     

A lelkiismeret nem hagy nyugodni,  
de nem is enged elbukni.  
A munka nem mindig szép,  
de mindig szükséges.  
A művészet nem tökéletesség,  
hanem igazság.  
A motiváció nem állapot,  
hanem választás.     

És valahol a négy metszéspontján  
ott kezdődik valami,  
amit úgy hívnak:  
értelmes élet.   

Rejtő Jenő: A semmi lantosa

Utfélen ült, kopott kereszt mellett  
szemében sárgás... gyáva... irigység...  
Kezében egy fa... mit penget... penget...  
Talán... lant lehetett réges rég.  
Ott ült kopottan nappal, éjszaka  
Az ajka törten, elhalón remeg  
Azt mondják Ő a senki lantosa  
Csak suttog bambán vad énekeket.     

Bomlottan bárgyun mindég énekel  
Hajadon-főtt... nyárba... hóba... fagyba…  
csak dalol, s nem áll szóba senkivel  
Dalol éjszakába, alkonyatba  
És kérdezték: „Ki vagy...? Ki volt Apád...?”  
Csak énekelt és közben könnyezett  
És kérdezték: „Volt kedvesed...? Arád...?”  
Csak énekelt és hüljén nevetett     

Ha kérdezték: „Nincs gyermeked...? Anyád...?”  
Egy csendes régi szonettet nyögött...  
Hivták: „Gyere... kapsz ételt... jó szobát...”  
Dalolt... aztán vadul kiköpött!  
Ő volt a semmi őrült dalossa...  
Ő volt a koposz piszkos rejtelem  
Hogy honnan jött? ... Nem tudták meg soha  
És megfagyott egy téli éjjelen.   

Márai Sándor: A pók










Az idő hidegebb lesz. Mind meghaltak,  
Kiket szerettél. Köd fedi a holdat,  
Kutyád öreg már, rekedten csaholgat.  
Halott fekszik a hóban. Vére alvadt.     

A szó csak szó, a hús csak hús, az álom  
Köd és zavar. A puszta földre ülj le.  
Dallamaid a vad szél hegedülje,  
S te hallgass. Élj, mint pók a pókfonálon.

2026. május 31., vasárnap

Baranyi Ferenc: Nézni












Itt már a szavak mitsem érnek, 
csak nézni kell és nem beszélni, 
se kérdeni, se válaszolni, 
csak nézni kell, csak nézni, nézni.  

Lesni, amit szép arcod izmán 
parancsolnak csöpp rándulások, 
s ha keskeny űr szakad közébünk: 
felmérni az arasznyi távot.  

Szemekkel mindent megbeszélni 
ékesszóló sugarak által, 
s meleg, bársonyos egyességre 
jutni egy titkos kézfogással.  

Megérezni, amit te érzel, 
kimondani, mi nyelveden van, 
előbb dobbani a szívednél, 
csókod előzni csókjaimban.  

Itt már a szavak mitsem érnek, 
ne szólj a száddal, csak szemeddel, 
a szerelem akkor beszédes, 
amikor beszélni már nem kell.

Szép Ernő: Szívből

Ki kérdez meg engem, 
szívem a mellemben 
hogy dobog, mit dobog? 
Hogy én mit gondolok, 
hogy én mit takarok, 
hogy én mit akarok? 
Kinek kell, Istenem 
kinek kell? 

A vonó keresztbe, 
húrok megeresztve, 
csengőnek nincs nyelve, 
harangok leverve, 
szómnak szórt virága, 
két szemem világa 
kinek kell, Istenem 
kinek kell?  

Tengeren ámulnék, 
csillagot számolnék, 
szép felhőt mutatnék, 
és angyalt kutatnék, 
tanítnék játszani, 
gyermeknek látszani. 
Kinek kell, Istenem 
kinek kell?  

Reggel csöndet kérvén 
álmomat mesélném, 
mondanám szerelmem, 
szerelmem, szerelmem, 
párt-párt dalra fűznék, 
csókolózni űznék. 
Kinek kell, Istenem 
kinek kell?  

Az örömnek, vágynak, 
boldogtalanságnak 
haját simogatnám, 
mosolyt hívogatnám, 
a sóhajt kísérném, 
a könnyet dícsérném. 
Kinek kell, Istenem 
kinek kell?

Ady Endre: Mert engem szeretsz












Áldott csodáknak 
Tükre a szemed, 
Mert engem nézett. 
Te vagy a bölcse, 
Mesterasszonya 
Az ölelésnek. 
Áldott ezerszer 
Az asszonyságod, 
Mert engem nézett, 
Mert engem látott. 
S mert nagyon szeretsz: 
Nagyon szeretlek 
S mert engem szeretsz: 
Te vagy az Asszony, 
Te vagy a legszebb.

2026. május 30., szombat

A nap gondolata




Isten úgy szeret téged, ahogy vagy, 
de túlságosan szeret ahhoz, hogy úgy is hagyjon.