nyüzsögnek törpe napjaid.
Túlnéznél olykor a palánkon?
a semmi fénye megvakít.
A téboly társadul szegődik,
föléd hajol, ő súgja már:
“Ölts nyelvet e talmi valóra,
különb hazát bír a halál…”
Különb hazát: Lehet. Eléred
ama honnak is partjait,
de számlált éved tövében
a lét rejtett aranyait
kutassad addig… S ha hiába?
Ha nincsenek? Ha nem leled?
Hát akkor is! Ha ez a dolgod:
addig s ahogy rendeltetett!
Nyöszörög elméd? Hánykolódol
űrszínű, zűrös éjszakán?
melledre ül s torkod szorítja
léted lidérce, a talány:
Miért? Mi értelme? Mi célja?
a rekedt kétség kerepel –
Figyelj! A hajnal jő s talán egy
rigó füttye majd megfelel…
Egy fütty, egy szárny, egy szárnynak íve az
omló légben, vagy talán
egy hirtelen pattanva bomló
kisded levél az almafán,
melyekkel végre elmulathat
az ész s húga, az érzelem –
és küszöbödre ül kibontott
hajjal s liheg, a szerelem.
Miként a gyermek, aki pénzt lel
és örömében felkiált,
hányszor kiált, sikolt a lélek
örömében mert rátalált
egy árnyra, színre, hangra, fényre,
mely tetszhalottként rejtezett,
de él eztán, mert szólítottad,
mert te adtál neki nevet.
Az értelem szűk pitvarában,
a végesben a végtelent,
a nem szűnőt az elmúlóban
ím megleled, amíg teremt,
munkál az ész s vele a lélek,
mint gazda, aki nyáron át
esővel, fénnyel összefogva
ápolja kertjét, udvarát.
S ha jő a tél, ha hó lepi be
majd udvarát s a kerteket,
az égiekkel nem száll perbe,
ki mindent megtett, mit tehet.
Ezt mondogasd eztán magadnak,
ha vigasz kell, ha bíztató –
míg jő teled és élted keskeny
nyomát betemeti a hó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése