Nemes Nagy Ágnes: Irgalom

Kapj el. Vigyázz. Gurul a kő.

Ez az utolsó pillanat.

Hadd lássam még a szakadék felett

felhőbe vágott arcodat.

S ahogy megtart a gyönge, gyáva,

ahogy megtart a rongy izom,

úgy lesz majd hozzád könyörületes

a fenyegető irgalom.

Nemes Nagy Ágnes A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:

kimondhatatlan szomj gyötör utánad.

– Ha húsevő növény lehetne testem,

belémszívódnál, illatomba esten.

Enyém lehetne langyos, barna bőröd,

kényes kezed, amivel magad őrzöd,

s mely minden omló végső pillanatban

elmondja: mégis, önmagam maradtam.

Enyém karod, karom fölé hajolva,

enyém hajad villó, fekete tolla,

mely mint a szárny suhan, suhan velem,

hintázó tájon, fénylőn, végtelen.

Magamba innám olvadó husod,

mely sűrű, s édes, mint a trópusok,                

és illatod borzongató varázsát,

mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.

És mind magamba lenge lelkedet

(fejed fölött, mint lampion lebeg),

magamba mind, mohón, elégitetlen,

ha húsevő virág lehetne testem.

– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.

Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Pilinszky János: Mi és a virágok

Mert hűségesek mindhalálig,
isteniek egyedül a virágok,
egyszóval a növényi lét,
velünk szemben, kik jövünk és megyünk.
                                                       
Világunk száraz keresztjére
gyönyörű dísznek elhelyezve,
tépett füzérként fölszegezve,
mi elkallódunk, ők hazatalálnak.

Nemes Nagy Ágnes: Ülsz és olvasol

Ülsz és olvasol. Még te sem tudod, mily egyedül vagy.
Néha felérzel azért és méla mozdulatoddal

                     gyöngéd állati bú sejtése mártja a fénybe                      

egyszeri arcod.

Kassák Lajos: Hajnali béke

Így még nem köszöntött rám a nap
ó egek ékszere, zöld párákon áttűző sugárzás
milyen gyönyörű ez a táj, hogy rubint öledben dajkálod
ó csak most értem, hogy jámbor énekébe foglalt a pásztor
hogy dicséreted zümmögik a méhek, ahogy kiszállnak a kasból
s mohón szürcsölik a fényt, a réti virágok édes borát.

Látod-e magad a kék tócsák és rózsaszín patakok tükrében
ahogyan én látlak égő koszorúd pompájában
hogy úszol a felmérhetetlen távolok közt
magadhoz vonzod az utcagyerekek csodálkozását
s a szűz liliomok, amik este becsukódnak
jöttödre kinyílnak újból s feléd küldik illatukat.
Mint pásztor tereled az ég fekete-fehér nyájait
utadból elűzöd a holdat, megvakítod a csillagokat
s hogyan beszél rólad a nép, ismered-e a parasztok hálaadó szavait,
az asszonyok tereferéjét, mikor rólad szólnak
a sárga tarlón, vagy a kutaknál szívük alatt a magzattal.

Mennyit írtak rólad a költők, milyen dalokkal köszöntöttek
de te kimeríthetetlen és elszédíthetetlen vagy.
Itt ülök házam előtt a kőpadon s még félig álomban
fejem búbján, gerincem csigolyáin érzem leheleted cirógatását.
Így születik ez az írás, belőled meríti vérét
s feléd száll kitárt szárnyai ritmusával.
Láthatatlan ajkadon csüng szerelmem
és álmodom: kedvesem hírnöke és szószólója vagy
mikor téged nézlek, ugyanakkor látom őt is
vörös szép haját fésüli éppen a tükör előtt
s ugyanolyan elvarázsló tekintettel pillant felém
amilyen mély és ellenállhatatlan a te pillantásod.

És mindezeken túl mennyit segítettél nekünk
a romlás éveiben, mikor a szabadság hű fiai
úgy hullottak, mint kasza suhintása alatt a fű
mikor a rabok a te sugaraidból merítettek új erőt
mikor a zsidókat végighajtották Európán
s csak a te olajcseppjeid hullottak a meggyötört lélek tüzére.
Nincs közöttünk, aki elszakadni vágyna tőled.
Ma is és mindörökké, aki ajkára veszi neved
részegen zengi csókjaid dicséretét.

Dr. Pungur József: Akiket Isten Lelke vezérel

sarki fény

Vannak akik azt hiszik magukról, hogy ők keresztények – mert megkeresztelték őket, mert Bibliát olvasnak, mert templomba járnak, mert részt vesznek a gyülekezet életében. Igen, jól gondolják – főleg formális szempontból jól gondolják, mert ezek mind feltételei egy keresztyén egzisztenciának. Mert látszólag úgy tűnik, hogy mindezek a külső ismertető jelek és jegyek azt jelzik, hogy ahol legalább ezek megvannak, ott egy keresztény személlyel van dolgunk.

Azonban alapigénk egy tartalmi, belső, és mindenek fölött érvényes meghatározást mond: Isten gyermekei azok, akiket Isten Lelke vezérel!

Egyszer az apostolok Keresztelő János tanítványaival találkoztak. A boldog összeborulás során megkérdezték őket: vajon vettetek-e Szent Lelket? Azok elcsodálkoztak, mert azt sem tudták van-e Szent Lélek! (Ap. Csel 19:1). Bizony így van ezzel sok mai keresztény is.

Ezért ma Pünkösd ünnepén legfontosabb és legsürgősebb dolgunk megkérdezni és megtudni: Ki vezet minket? Hogyan kaphatunk Szentlelket? És Mit jelen Isten gyermekének lenni?

1. Ki vezet minket? Milyen gondolat? Milyen lélek?
Ha elfogadjuk azt a hasonlatot, hogy az emberi élet alapjában véve olyan, mint egy hajó, amely az élet tengerén úszik, akkor meg kell kérdezzük azt is: ki a kormányosa ennek a hajónak?

Bizony vannak, olyanok, s manapság egyre többen, akik abbahagyták, felhagytak, lemondtak saját életük irányításáról, s mint kormányos nélküli hajó hányattatnak a haboktól, hullámoktól az élet viharos tengerén cél, irány és megérkezés nélkül mindaddig, amíg hajójuk zátonyra, vagy sziklára futva, vagy viharba kerülve elsüllyed menthetetlenül és értelmetlenül. Lehet, korábban megpróbálták irányítani életük hajóját, de nem sikerült. Ezért elengedték a kormányrudat azzal, hogy „majd lesz valahogy”, vagy, hogy „úgy még nem volt, hogy valahogy ne lett volna”. Égető napsütésben vagy cikkázó villámok és dühöngő viharok között hánykolódva, rezignáltan, halálos félelmek között, vagy éppen maguk siettetve várják az elkerülhetetlen véget. Mások pedig a régi rómaiakkal együtt vallják, hogy „Navigare necesse est” – hajózni pedig szükséges! Ezek azok a nagy többségben levő emberek, akik életük hajójához jó és sikeres kormányost igyekeznek szerezni.

Leggyakrabban Önzés a kormányos neve. Ezek azok, akik magukat a világ központjának tekintik, s úgy vélik, hogy az egész világ őértük van, s az ő érdekeiket kell, hogy szolgálja. Az önzés az élettel szembeni Elégedetlenségből táplálkozik, s megjelenik az Irigységben, a mások által összekapart és elért eredmények megkívánásában. Amikor ez Nagyravágyásba csap át, akkor megkezdődik tervek kovácsolása, szövetségek szövése, minden rivális tönkretétele, javai megszerezése, az ellenállók megbosszulása. Végső soron a Hatalomvágy, mint egy rákos daganat hatalma alá hajtja az embereket, közösségeket, társadalmakat és nemzeteket. Így lesz a világ egy hatalmas csatatér, ahol mindenki harcol mindenki ellen, ahol mindenki mindenkinek a farkasa. Ahol az emberi faj úgy indult önmaga ellen végső harcra, hogy „Sic itur ad astra” – így jutunk a csillagokig – ahova soha nem jut el. Miközben a rommá és élhetetlenné tett Földön az utolsó ember utolsónak hull a tömegsírba – maga után hagyva egy holdbéli tájjá pusztított bolygót!

Ezért életbevágóan fontos kérdés az, hogy ki vagy mi áll életed hajója kormánykerekénél? Milyen lélek határoz meg, irányít és vezérel téged? Ezért aktuális Pünkösd üzenete: Szent Lelket kell vegyünk!

2. De hogyan kaphatunk Szent Lelket? Ezt sokan nem tudják, mint a már említett Keresztelő János tanítványai. Hogy ezt a titkot megértsük, látnunk kell, hogy mindenféle lélek gondolatban fogalmazódik meg, abban jár és cselekedetben nyilvánul meg, lesz valósággá. A jó anya gyermeke iránti szeretete a gyermek javát szolgáló gondolatokban fogalmazódik meg, s gondoskodásában lesz cselekedetté. Így van ez a Szent Lélekkel is. Istenek az emberrel, világgal kapcsolatos kegyelmes és ítéletes gondolati az Ő Igéjében fogalmazódnak meg, melyek a Szentírásban vannak. Ahol Isten beszédét, gondolatait, azaz igéit befogadják, és annak engedelmeskednek, a szerint élnek ott, abban a személyben Isten Lelke, azaz a Szent Lélek vesz lakozást. A Szent Léleknek jelei és szimbólumai is vannak, mint amilyen a galamb, a kettős tüzes nyelvek, a zúgó szél, a belső öröm kiáradása – melyek mind azt jelzik, hogy Isten gondolata szálltak meg embereket.

Vajon mit jelent neked Isten beszéde, igéje, az igehirdetés, amelyről a régiek még azt mondták, hogy az „Viva vox Dei?” – Istennek élő beszéde? Vagy csupán régi idők, tudománytalan korok mára itt maradt csökevényéi? Megfoghatatlan, érthetetlen mítoszok? Vallásfilozófiai eszmefuttatások? Csak olyan „papi beszédek” és magasröptű „szentbeszédek”? Amiket türelmesen, vagy türelmetlenül meghallgatsz ugyan, de nem fogadod be, nem engedsz neki, „az egyik füleden be, s a másikon ki?” „Lepereg rólad, mint a falra hányt borsó”, vagy mint „a kacsa tolláról a víz?”

Sajnos statisztikák mutatják, hogy a mi időnkben nagyon visszaesett a Bibliaolvasók, a templomlátogatók, az egyháztagok száma. Viszont növekedőben van a kételkedők, a hitehagyottak és az istentagadók aránya. Akik ismerik az emberiség történetét, azok tudják, hogy a társadalmak elmúlásának biztos jele a vallás meggyengülése, s ezzel az erkölcsök kihalása. Mindez az adott társadalom alapjainak aláásásához vezet. Az ilyen társadalom vagy maga omlik össze saját súlya alatt, vagy nem lesz ereje ellenállni kívülről jövő támadásnak.

Az egyház nem az unalomnak, sem nem a szórakoztatásnak, hanem az újjászületésnek és az új életben való felnevelkedésnek a helye!

3. Nézzük meg most, hogy mit jelent Isten gyermekének lenni?

A Szent Lélek által vezetett ember mindenek előtt újjászületett ember lesz. A test-és-vér ember (szarkikosz) helyét a lelki (pneumtikosz) ember foglalja el. Azaz átmegy a bűnbánat, a bűnbocsánat, egyszóval az Istenhez való megtérés fokozatain. Röviden: az ilyen ember önközpontú életből Isten-központú életbe jut, mely már nemcsak az ideig valókat, hanem az örökkévalókat is keresi.

Ez azt jelenti, hogy az ilyen ember élete célt kap, mert életét örökkévaló távlatokban rendezte el melyen belül megtalálja földi élete értelmét. Olyan ez, mint amikor a világegyetemben cél nélkül vesztébe rohanó üstökös egyszerre csak egy Nap közelébe érve annak vonzási pályájára áll. Cél és értelem nélkül bolyongó vagy rohanó ember! Ez a Pünkösd nagy, és talán soha vissza-nem térő lehetőség, hogy eleddig elvesztegetett, kallódó életedet Isten-központú pályára állítsad!

Azt is jelenti az Isten-központú élet, hogy az ilyen ember erőt kap. Jézus azt ígérte övéinek, hogy: „Vesztek erőt minekutána a Szent Lélek eljő reátok” (Ap. Csel. 1:8). A Lélek dünamisz, azaz erő, energia. A Szent Lélek nem csak célt ad Isten gyermekeinek, hanem erőt is a cél eléréséhez! Az élet pedig erő kérdése. Volt egy ismerősöm, aki mindig fáradtnak érezte magát. Mert tehette, egyik nyaralásról a másikra utazott fáradtságát kipihenni. Igazában véve az egyik nyaralásának fáradtságát a másikkal igyekezet kipihenni – ami soha sem sikerült! A mai ember alapjában véve erőtlen, enervált és mindig fáradt, és te is? Miért nem kéred Istentől a napi erőt?

Az Istentől célt és erőt kapott embernek belső békesség is adatik a Szent Lélek által! A modern ember alapjában véve nyugtalan, ideges és békétlen. Aki belül a lelkében nyugtalan, azt akarva-akaratlanul is kivetíti azt a világra, és az is nyugtalanná, felbolydulttá és békétlenné lesz. Ám akiben Isten gondolatai, Igéje és Szent Lelke él és jár, az az ember isteni békességet is nyer. Mert tudja, hogy élete jó irányba halad – Isten felé. Tudja, hogy ehhez az úthoz naponta erőt kap a Szent Lélektől. Tudja, hogy élete: múltja, jelene és jövője Isten kezében van, ezért hát mit nyugtalankodjon, kételkedjen vagy féljen ott – az Isten tenyerén?

Legyél hát Istennek a Szent Lélektől vezérelt gyermeke!

Forrás: Erdély Ma

Zelenka Brigitta: Trianon

Apró harangok szívem rejtekén
kondulnak, mint félrevert nagyok,
- apám s nagyapám hagyatékát őrzőn -
egy meghurcolt nemzet fia vagyok.

Hányszor hullatta lombját az erdő
azóta, hogy ott lenn a végeken
nagyanyám arcán megváltó sóhajt szült
köd-szürke párában a gyötrelem?

Alig tanult mosolyogni apám,
határt húztak fölé bitang gőgösek,
milliók arcára döbbenet fagyott
s utolsót lobbantak az őrtüzek,

vész füstje szállt az erdélyi égre,
szíveket szorított zokogó harag,
égzengés tombolt, felzúgott a vadon
s elnémultak mind a madarak.

Darabokra tört a kapzsi ártalom
hazát és otthont percek alatt,
s mikor anyák nyelve éjre űzetett
vérkönnyes szemmel bukott le a nap,

és kitépett nyelvvel, meggyalázva
bitorolt hazánkban, hangtalanul
csak várni vigyázva s tétlenül nézni,
hogy az almánk idegen földre hull.

Lehajtott fejen gyalázat-pecsét,
huszonkét évig hasztalan csata,
iskolát, templomot foggal-körömmel
védeni, volt a küzdelem maga.

S akkor egy fényes, késő nyári estén
szenvedés kegyelme-csodát érlelő-
örök ősi jussot repített az égre:
varázs-csillag gyúlt, öröm hírdető.

De jaj, a határjelző csillag csak
kacagó arca ragyogott le ránk,
másik, a síró délkeletre nézett,
hol rekedt testvérek s fele hazánk.

Négy év szédület, mámor, megváltás,
virágzó szellem, magyar jövő,
házat, hidat, utakat épített
lelkeket edző isteni erő.

Mint szárnyaszegett kerecsensólyom
ha sebzett-ájultan a földre hull,
úgy dőlt romokba a merész álom:
Erdélyt tűzben, viharban, magyarul!

Győzelemtől elvakult hatalmak
törték pálcájuk sorsunk fölött:
Trianonra hétpecsét. Elvégeztetett.
Akkor a remény az égbe költözött.

2014. június 4.

Forrás: Erdély Ma

Mezey Katalin: Megszületni

Megszületni egyedül, öregen,
de mosolyogva, mint a csecsemő,
aki a mosolyával védi meg magát,
meg kell, hogy szeresse az idegen.
Amiért éltél, rég elbújt előled,
melletted még befonja az öregség,
azt hiszi, hogy megfertőzöd vele,
a titkát senki meg ne tudja tőled.              

Vak az, aki nem látja önmagát,
vadméz ragacsos a tekintete,
pedig ravaszul les ki a szemekből.
cserbenhagyta vére és veleje.
Hajnali napfény ébreszt. Nem tudod,
miért kelj fel, miben reménykedj?­
Mégis újjászületsz, kigyújtja homlokod,
mosolyogva a nap, hogy ébredj. Ébredj.

Tamás István: Angyaltánc

Rongyos felhők hátán, lóbálom a lábam,

alattam zöldruhát ölt magára a völgy.

Angyaltáncot járok a napsugarával,

Istenem, de csodálatos fentről a föld.

Pilinszky János: Kezed, kezem

Hová rejtsem kezeimet?
Anya, a te kezedet örököltem.
de királyságom, tudom, nem kivánod.

Lemondok hát,
leköszönök a trónról,
odahagyom a kéretlen hatalmat.

Itt a kezed. Ki vagyok fosztva.
Újra semmim sincs, édesanyám.

Mezey Katalin: Zárójel

Az emlékezet borostyánkövében
nekem ma is az vagy, aki voltál.
Noha tudom - tudnom kellene -
hogy más lettél, változtál, alakultál.

Ahogy változtam én is. Jóllehet,
mint szakadt filmen az utolsó kocka,
hogy kényszerűn megállt a kép veled,
rávésődtél belső homlokomra.

S noha minden végleges nélküled,
úgy fontolgatom a régi kétségeket,                  
mintha egy mondatban sok töprengés után
rossz helyre tettem volna a zárójelet.

(És ez  a beékelt mondat már a sorsom:
minden, ami valóban megesett.
Ami után majd nem is én fogom
kitenni azt a második zárójelet.)

Képes Géza: Őszi elégiák 1.

Szitál az üszkös pázsitok felett
piros permeteg: érett falevél.
Vad-nyomot, ösvényt - mindent betemet
s utánad sem marad jel itt, ne félj.
Tölgymakk pereg, most száraz ágat ér,
hangvillaként rá megpendül az ág:
e fa-hangból inditja meg a tél
a botfülü szelek zenekarát.
Az ég okádja majd a pelyheket,
s mig újra elcsitul a fergeteg:
a bokrok már ezüst-gyapjas juhok.
S az erdő: zuzmarás szakállu őrszem
a vihar után bámul eszelősen
s kékrefagyott tenyerébe huhog.

Képes Géza: Őszi elégiák 2.

Természet mostoha gyermeke, ember!
Mit kérdesz, mondd, e kihült szivü tájon?
A lelked csordultig lesz gyötrelemmel:
hová futsz, hogy az életed ne fájjon?
Növényt keresnél? irgalmas tavat?
cinikus hóval van befödve, jéggel.
Végtelenbe húzó vadludcsapat
bensőd visszhangjaként nem jajveszékel.
E tájék nem gyülöl és nem szeret,
véres tragédiákra meg se moccan:
felcsukló szavad jobb, ha lenyeled.
Szorongva úgy botorkálsz, mint tilosban
s ha szemedből a bánat-tó kiloccsan:
arcodon tüstént jégcsappá mered.

Bella István: Szebbnek szültél

Együtt születhetett szívem
szíveddel, azért vagy ilyen,

mint én, mert ugyanaz a fa
ágán sarjadtunk valaha.

Ugyanaz, ugyanaz a vér
vert arcodért, vert arcomért.

Ugyanaz, ugyanaz a tej
delelt melleden, mellemen,

s az a kéz, ugyanaz a jobb
etetett meg és mosdatott.

Hát milyen álnokság, mi volt,
mi tőled így elpusztított?

Mit vétett, mit vétkezhetett
szívem, hogy így száműzetett

tőled, hogy csak találgatom,
ki vagy, honnan vagy rokonom?

A hang, a hangod ismerős,
itt volt a torkomban előbb,

s ahogy beszélsz, a haj, a szem
– jaj, istenem, jaj istenem –

testvér, csak testvér szólhat így,
ha tükrével találkozik.

S ahogy lépteid hallani,
bennem lépdelt így valaki.

De rád néz és fölujjong kezem:
Te vagy kezem! Te vagy kezem!

Rád néz és fölujjong a szám:
Arcod hazám. Szemed hazám.

És minden szerv: külön, külön
beszél, beszél: öröm, üröm,

fagy, kín elkezd kiáltani:
Magad magamnak vallani.

Hallgasd csak, milyen hangzavar:
gyöngyzörej, jéghang, csodajaj,

hajnal bánata, születés,
gyöngyvirág-verítékezés.

És mind szólal, és mind beszél,
a sírás, a csukló nevetés.

Tenned kéne már valamit,
el kéne halkulni kicsit,

halkulni arcvonásnyira,
csupáncsak dobbanásnyira,

csak te halld, csak te értheted:
éltem és csak most éledek.

Hát szólj rám! Ne mondja ki szám:
Szebbnek szültél, mint az anyám!

Bella István: Estétől hajnalig

1.

Ha bénultság verné le szám,
s némább lennék, mint a halak,
torkomat fölszakítanám,
hogy véremmel láthassalak,
nyitott sebemmel, megvakultan
tested világgá sikoltsam.

2.

Hajnal zuhan rád, pőre ing,
alvó holdsarló, fénylesz.
Reflektorok a térdeid,
hullámverés szemérmes
lüktető érverésed.
Köldököd kelő-nap-fészek.

A melled dalolni tanít,
s már estétől hajnalokig
él bennem tested, felszakít
e nyughatatlan karének.

3.

Tenger vagy? Azért remeged
a tenger remegését?
Tengeri gyöngy, zöldel szemed?
Üde mérged a mélység?
Barnuló hínárlomb hajad?
Csapdosó sötétség?

De vizeidtől elloptalak,
szépséged ne hullám-szavak,
érzékeim dicsérjék.

4.

Egész testemmel énekellek,
szememmel már nem is látlak,
Téged hegedülnek idegek,
zsigerek zönögnek lágyan.

Külön hallom a kezeim,
lábaim vegyeskórusát,
lázas dobverők: ereim
lüktetnek bőrön, húson át.

Az egész testem zenekar,
a testedre hangszerelt ének,
hogy a mindenség belehal,
belehal és újra feléled.

5.

Ha télütötten csügg a szám,
némább leszek, mint a halak,
az idő korallzátonyán
érzékeim szétszállanak,

hullámra hullám, vízre víz,
létembe halál menekül.
Én énekellek akkor is,
visszaadlak testetlenül

a tengernek, téged énekeljen,
a fénynek, terólad daloljon,
ha én már végképp becsukódom,
a némaság mélyére lefekszem.