Szenes Anikó: Kék hegyek

Végtelen békében megfürdött kék hegyek

Suttogták csendjüket felém,

Uram! Hadd vihessem magammal a lelket,

Amit ők leheltek belém.

Szabó Lőrinc: Most csak lélekben

Jó volt, míg éltél: most, bárhogy szeretlek,

nagyon hiányzik testi meleged,

hozzámbújásod, a tekinteted

és hangod selyme, s az állati selymek,

a bőrödéi, s mozgásod, a melled,

s mind, ami voltál, kéz, láb, szív, szemek,

agy, száj, fül: ha csak vártam jöttödet,

érzékeim már veled töltekeztek,

s ha csókoltál, ettelek-ittalak,

hús, csont, ideg, száz szájjal szívtalak

s huszonöt évig meg nem untalak:

most csak lélekben tudunk keveredni

s meztelenséged is csak képzeletnyi:

nem bírod inged, a halált, levetni!

Szabó Lőrinc: Mindenütt ott vagy

Mindenütt ott vagy, ahol valaha
tudtalak, láttalak, szerettelek:
út, orom, erdő veled integet,
falu és város, nappal s éjszaka
folyton idéz, őszi hegy téli hava,
vízpart s vonatfütty, s mindben ott remeg
az első vágy s a tartó őrület
huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.
Mindenütt megvagy: mint virágözön
borítod életemet, friss öröm,
frissítő ifjúságom, gyönyöröm:
minden mindenütt veled ostromol,
de mindig feljajdul a halk sikoly:
a sok Mindenütt mindenütt Sehol!

Szabó Lőrinc: Búcsú

Mi történt? Kedves, ne sirass! Amit
éreztem: vedlés. Sorsom szálai
széthulltak és most száz tér s száz idő
formál egyszerre, bontó-épitő;
(mint régen egy). Fölöttem gerle búg,
négy napja; de hogy közben háborúk
dúltak, s mily szörnyűk, ti nem sejtitek.
Én is alig, bár érzékeimet
szorozza minden perc. Friss bánatod
átnéz rajtam, s úgy kérdi, hol vagyok.
Ízenként három milliárd helyen!
És hogy mi? Még nem tudom. Szerelem,
villamosság? Tán arany-gáz-atom,
tán hő-sugár-mag. A Szaturnuszon
Térlakó Fény. Furcsa ez. De, hogy a
Mindenség is csak egy Költő Agya,
úgylátszik, igaz. – Indulsz? Este lett,
és mert egykor nagyon szerettelek,

Aranyosi Ervin: Szabad madár

Szabad madárként szállok fent,

a Föld alattam elsuhan. 

Látom a bűvös végtelent, 

ahol ti éltek oly sokan. 

Nincs tér, mely zord börtönbe zár 

időtlen lelkem - drága kincs. 

Az életem lebegve száll, 

mint vad folyó, ha gátja nincs. 

A múltam rég nem érdekel, 

jövőt többé nem építek, 

lelkem a széllel énekel, 

csak Istent félem, és hiszek. 

Napom előttem ott ragyog, 

számomra ez mindent jelent. 

Általa súlytalan vagyok, 

s élem a szépséges jelent. 

Felülről nézve - emberek - 

a Föld felbolydult hangyaboly! 

A titkot meg nem értitek, 

amely kihúz a súly alól. 

De felhők felett kél a Nap, 

- elménkbe tiszta fény hatol. 

Legyen létünkhöz bölcs alap, 

amely egy szebb világról szól. 

Szabad madárként szállok fent, 

a Föld alattam elsuhan. 

Legyen példa az életem, 

amit követtek majd sokan.

Forrás: Poet.hu

Végh Tamás: Maroknyi idő

Jöttödre felnyög a leigázott örökkévalóság,
És sóhajtva lábad elé rakja kincseit:
Napok, holdak, tejutak végtelenített szalagjait,
Ahol embrionális léted gyökeréig hatolva
Alkothatod meg önmagad változatait,
Pusztuló szépre, s vegetatív csörtetésre
Egyaránt fogékony, vérzékeny elmék DNS-láncait.
Meríthetsz az élet vizéből, vagy sarkantyúzhatod
Adrenalin bombáktól fuldokolva, halálod angyalait.
Mégis koldus-idő ez. Félbehagyott mondataid
Közé szövi csend az arcvonalak rejtjeleit.
Futamodó katona vagy, ki még az ütközet előtt
Elhajítja fegyvereit…

Pilinszky János: Verés

Most elviselhető.

Most másra gondolok.

Most semmi sincs.

Most én vagyok.

Most minden van.

Most tűrhetetlen.

Most pedig, most és egyedűl,

itt és most, végképp egyedűl

csak te meg én.

Halász István: Nyári hőség

*

Kérlek, gondolj rájuk ebben a hőségben, megtalálják a vizet az ablakodban is.

*

Halász István: Nyári hőség

Tikkasztó a hőség! 

Szinte lángol a táj! 

Forró az egész környék, 

katlanná vált a világ! 

Ilyenkor érezzük, milyen fontos a víz! 

Ilyenkor is érezzük, milyen fontos az egészség! 

Ilyenkor érezzük, a szomjúság mily nagy kín! 

Ilyenkor vágyjuk, legyen a hőségből elég! 

Az embereknek most az a kívánsága: 

hogy lehetne-e e hőből eltenni télre, 

hogy amikor hull a tél hideg hava, 

lelhessünk akkor egy kis melegedésre?

Egyed Emese: Variáció

úgy vártalak mint sarlót a kalász
mint csillagfényt a sziklahomlokok
dobog a csönd még élő kovaváz
sodrásba billent új horgászhorog

úgy vártalak hogy csendültem belé
és szó bőr és földkéreg fölrepedt
leborultam egy ábrándkép elé
neked faragtam hívó éneket

úgy vártalak mint vadvizet a völgy
holdsugarat a törékeny fűz válla
hogy rám ismerj tán sorsodhoz törődj
figyelj velem egy rejtőző világra

elárasztott a béke a harag
mint bolond óra jártam egyedül
s percek múlnak míg szólni sikerül
hogy őszre jár hogy végig vártalak

Egyed Emese: Üzenet

Ezen a nyári reggelen a nap még nem fogyatkozik.
A zöld lombokhoz elmegyünk. Nézzük az erdei mozit.
Ezen a nyári reggelen mégsem kelünk fel hamarább.
Álmokat sem dédelgetünk. Csak alszunk súlyosan tovább.
Ezen a nyári reggelen a szorongás elköltözött
a szívünkből és elveszett ködbe vesző lápok között.

Adj békességet, Istenem, segíts újulnom reggeleddel,
kibontakoznom bojtorjános magamból; szívem nem veszett el,
sem hozzád szálló halk szavam. De mindennek árnyéka van,
a derűnek, a pillantásnak, a nyári reggel varázsának,
a játékos versnek, a csöndnek. A csöndben ismeretlenül
kimondhatatlan sejtéseink nőnek.

Ezen a nyári reggelen harmatot gyűjt a képzelet.
Ösvényt választ nagy hirtelen. Az ösvény fény felé vezet.
Fény felé, megnyugvás felé. (Mert rosszkedvem nem az Övé,
sem aggodalmam, szemem árka. Pedig ha ránéz a világra,
engem is lát így; rosszkedvestől, fonnyadó testestől-lelkestől,
és mert övé, amit teremtett: titkon frissíti fel a kertet.)

Nemes Nagy Ágnes: Irgalom

Kapj el. Vigyázz. Gurul a kő.

Ez az utolsó pillanat.

Hadd lássam még a szakadék felett

felhőbe vágott arcodat.

S ahogy megtart a gyönge, gyáva,

ahogy megtart a rongy izom,

úgy lesz majd hozzád könyörületes

a fenyegető irgalom.

Nemes Nagy Ágnes A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:

kimondhatatlan szomj gyötör utánad.

– Ha húsevő növény lehetne testem,

belémszívódnál, illatomba esten.

Enyém lehetne langyos, barna bőröd,

kényes kezed, amivel magad őrzöd,

s mely minden omló végső pillanatban

elmondja: mégis, önmagam maradtam.

Enyém karod, karom fölé hajolva,

enyém hajad villó, fekete tolla,

mely mint a szárny suhan, suhan velem,

hintázó tájon, fénylőn, végtelen.

Magamba innám olvadó husod,

mely sűrű, s édes, mint a trópusok,                

és illatod borzongató varázsát,

mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.

És mind magamba lenge lelkedet

(fejed fölött, mint lampion lebeg),

magamba mind, mohón, elégitetlen,

ha húsevő virág lehetne testem.

– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.

Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Pilinszky János: Mi és a virágok

Mert hűségesek mindhalálig,
isteniek egyedül a virágok,
egyszóval a növényi lét,
velünk szemben, kik jövünk és megyünk.
                                                       
Világunk száraz keresztjére
gyönyörű dísznek elhelyezve,
tépett füzérként fölszegezve,
mi elkallódunk, ők hazatalálnak.

Nemes Nagy Ágnes: Ülsz és olvasol

Ülsz és olvasol. Még te sem tudod, mily egyedül vagy.
Néha felérzel azért és méla mozdulatoddal

                     gyöngéd állati bú sejtése mártja a fénybe                      

egyszeri arcod.

Kassák Lajos: Hajnali béke

Így még nem köszöntött rám a nap
ó egek ékszere, zöld párákon áttűző sugárzás
milyen gyönyörű ez a táj, hogy rubint öledben dajkálod
ó csak most értem, hogy jámbor énekébe foglalt a pásztor
hogy dicséreted zümmögik a méhek, ahogy kiszállnak a kasból
s mohón szürcsölik a fényt, a réti virágok édes borát.

Látod-e magad a kék tócsák és rózsaszín patakok tükrében
ahogyan én látlak égő koszorúd pompájában
hogy úszol a felmérhetetlen távolok közt
magadhoz vonzod az utcagyerekek csodálkozását
s a szűz liliomok, amik este becsukódnak
jöttödre kinyílnak újból s feléd küldik illatukat.
Mint pásztor tereled az ég fekete-fehér nyájait
utadból elűzöd a holdat, megvakítod a csillagokat
s hogyan beszél rólad a nép, ismered-e a parasztok hálaadó szavait,
az asszonyok tereferéjét, mikor rólad szólnak
a sárga tarlón, vagy a kutaknál szívük alatt a magzattal.

Mennyit írtak rólad a költők, milyen dalokkal köszöntöttek
de te kimeríthetetlen és elszédíthetetlen vagy.
Itt ülök házam előtt a kőpadon s még félig álomban
fejem búbján, gerincem csigolyáin érzem leheleted cirógatását.
Így születik ez az írás, belőled meríti vérét
s feléd száll kitárt szárnyai ritmusával.
Láthatatlan ajkadon csüng szerelmem
és álmodom: kedvesem hírnöke és szószólója vagy
mikor téged nézlek, ugyanakkor látom őt is
vörös szép haját fésüli éppen a tükör előtt
s ugyanolyan elvarázsló tekintettel pillant felém
amilyen mély és ellenállhatatlan a te pillantásod.

És mindezeken túl mennyit segítettél nekünk
a romlás éveiben, mikor a szabadság hű fiai
úgy hullottak, mint kasza suhintása alatt a fű
mikor a rabok a te sugaraidból merítettek új erőt
mikor a zsidókat végighajtották Európán
s csak a te olajcseppjeid hullottak a meggyötört lélek tüzére.
Nincs közöttünk, aki elszakadni vágyna tőled.
Ma is és mindörökké, aki ajkára veszi neved
részegen zengi csókjaid dicséretét.