Ady Endre: Vad szirttetőn állunk

Vad szirttetőn mi ketten

Állunk árván, meredten,

Állunk összetapadtan,

Nincs jajunk, könnyünk, szavunk:

Egy ingás és zuhanunk.

Véres hús-kapcsok óvnak,

Amíg összefonódnak:

Kékes, reszkető ajkunk.

Míg csókolsz, nincsen szavunk,

Ha megszólalsz zuhanunk.

Egyed Emese: Idején

 

Hold árnya lészek, vagyok nap homálya,

Egyetlen kert egyetlen violája.

Bénító zajban csönd, álmok világa,

Bevallatlan vers, vízbe vetett fáklya,

Kedvesem, béke házaiban lakhatsz.

Igazíthatod lépted a belátás

Egyenletes, éltető ritmusához.

(Fény, fény,

fény gyúl

elfeledett szavakban.

Szerelem volt.

Idején elsirattam)

Cseh Katalin: Élmény

A Burger King-ben vagyunk

a fiúk élvezik a helyzetet

esznek isznak habzsolják

szürcsölik az élményt

ez a nap csúcspontja mondják

és lehet hogy így is gondolják

a panírozott garnélarák kívánatos

eddig még soha nem kóstoltuk

hát rávetjük magunkat mint

friss húsra a fenevadak

de kevésnek bizonyul

az ötszáz forintos adag...

csillogó-villogó környezet

könnyedség könnyűség könnyelműség?

lelkünk alján mi lötyög?

fölhorzsolnak az örömök

A Burger King-ben minden szép és jó

imbolyog fölöttünk túlsúlyos illúzió

Páll Lajos: Iringó szín

Szemed még izzik, de iringó színén
szikrákat olt a bujkálók homálya,
minden perc újabb fátylat vonhat rája,
íve ha kérdő, a jövendő kemény
vonala föl a homlokra kerül,
mintha nem lenne semmire felelet,
és rémerdők dobja zilál melletted,
hisz egyedül lész csonkán, egyedül.
És föl nem osztod ami oszthatatlan,
mi még ott van a bújdosó szavakban,
eltűnik az is egy nappal végleg,
mert a mű mi e perccel kész lett,
akár a fáradt iringóvirág,
mihez Cecilia zenget litániát.

Cseh Katalin: Tűnődések

Emlékszel még arra a városra,
A holdfényben térdeplő házsorra,
A végig macskaköves Pap utcára,
A gangon szárítkozó kék ruhára,
A törökmézes színes bódéjára,
A kopott lakkcipő pisze orrára,
A játszótéren haldokló hintára,
A tűzfalak mögötti félszeg világra,
A csápjait vesztett trolibuszra,
A friss párizsira és nyúlhúsra,
A reggeli kakaó illatára,
A kertben szárnyaló illatárra,
Tavaszra, nyárra és a télre,
Kabátba kapaszkodó őszi szélre?
Emlékszel még, vagy tán
Minden összemosódott benned?
– mint kontúr nélküli lelkek –
A mozzanatok el nem különülnek:
Ez voltam én és az voltál te,
Ez az én lábnyomom, az meg a tied,
Ez az én érintésem, az a te pillantásod,
Ez az én érkezésem, az a te illanásod...
Emlékszel még a vágy pilléire,
Angyalszárnyak lágy tollpihéire?
Ma is itt van egy a vállamon,
Részemmé vált már, hát vállalom.

Dsida Jenő

" Megállok a fehér csúcs végtelenjén.

Mosolygok. Az ég szomorú, tiszta,

az a különös zene is itt kering.

Az Istennek sincs társa az ormok felett."

Ivan Rastegorac: Én fénypáncélt hordok

Én fénypáncélt
hordok:
Elbűvölten elôjövök
az idô
vízesése alól.

Fénypáncélt
öltök
s álmomban összetöröm.
Alattam száraz fű
ég,
és régi újságok
örök lánggá változnak.

Megbabonázva járok
és tapogatom a dolgokat.
Egybekapcsolom a távoli
s idegen dolgokat.

A fénypáncélon át
nem ismerem fel
az ütéseket.
Csak elviselem.

Dabi István fordítása

Sergio Marengo: Az emberek

A szemedbe néz

a hátad mögött beszél

halottnak szeretne látni.

                               De én ki vagyok?                                

Dabi István fordítása

Anna Kamieńska: Ugrás

Amennyi élet - annyi nekifutás
amennyi lélegzetvétel - annyi nekilendülés
hogy elszakadjunk
a naptól és az éjtől
a jótól és a rossztól
a szeretettől és az ürességtől
a születéstől és a haláltól
hogy ellökjük magunkat
a háztól az asztaltól a széktől          
a lábastól a fától a fénytől
és minden egyes dologtól
ami az övé
a hajnalpírtól és a kamillától
a szájtól és a toroktól
a hangtól és az írástól
a betűtől és a jogtól
hogy elhagyjuk
a virágot a gyökeret a falevelet a patakot
a verset a ruhát a hajat a testet
hogy megmakacsoljuk magunkat mérjük össze az erőnket zuhanjunk le
és ugorjunk fel

Dabi István fordítása

Mezey Katalin: Ecce homo

Szentségtörő, istenkáromló,

nyilvános maga ellen valló,

kitetszik majd, milyen hatalmat

birtokol, ha keresztfán jajgat.

Kitetszik, ha megszabadítja

a bitóról „Teremtőatyja”.

A szolgák ruháját levették,

megostorozták, leköpdösték

s takarva bíborrony-palásttal,

fején a töviskoronával

a népe elé kivezették:

„Íme, az ember" – megnevezték.

Gúny volt, pártfogás volt a szóban?

De a sértett írástudókban

epét öntött a féltékenység:

a helyükre nem eresztették.

Hitték, földönfutóvá tenné

népüket, hogyha őt követné,

szertelensége, vakmerése,            

maga volt a törvény szegése,

hite, csodái, tanítása

minden tekintélyt aláásna.

Nem fogadták el Messiásnak,

nem ilyen volt, akire vártak!

Adjanak fel rangot, hatalmat,

koldustól várjanak jutalmat?

Jobban féltek élő szavától,

miként atyáik szigorától.

Győzött az irigység, hiúság,

kiátkozottá lett a jóság.

Jézus vállra vette keresztjét,

s a Golgotán megfeszítették.

Kun Magdolna: Ősz táján...

Ősz táján mikor színesedő levelek,
rőt vörösek és arany barnák lesznek,
s a valaha virágzó rétek szürkék, mostohák,
belesajog szívembe az a gondolat,
hogy, életünk olyan, mint egy villanás.
Ilyenkor eltompul lelkemben a nyár érlelte érzés,
és helyébe lépnek a fázós nappalok.
Azok az álmatlanul forgolódó téli éjszakák,
mikor a szótlanná vált csendtől is jobban hallgatok.
Tudom jön majd tavasz, ahogy eddig mindig,
hisz az idő sem ácsorog vonatfüttyre várva,
de mégis az-az érzésem, hogy szokott utam helyei,
már örök jegyet váltottak egy csillagutazásra.
Lassan-lassan elfogynak az órák és az évek,
néhány perc marad, hogy értékelni tudjam,
mi az, miért érdemes volt megvívni a harcot,
akkor is, ha boldogságom sokszor futni hagytam.
Minden élet sorsajándék annak, aki kapja,
talán ezért is, oly nehéz elszakadni tőle,
hisz bele van kövülve az a színtiszta szeretet,
mely mosolyra tanít elfásult jövőmbe.
Furcsán lüktet őszidején ereimben a vér,
a dobbanó szívhangok is többször elhalkulnak
s én elmerengek azon, megéri-e még,
emlékekbe fűzni a jelent és a múltat.

Mezey Katalin: Egy tányér cseresznyével

Egy tányér cseresznyével                          
kiültem a lépcső fölé a küszöbre,
néztem a távolban a Balatont.
A képbe beletartozott egy feketerigó is,
a szőlőkerítés fölött, a villanydróton
akkora buzgalommal énekelt,
hogy az egyik, csattogó szólamrésznél
remegve égnek állt fekete tolla.
Sárga csőrét féloldalt felemelte,
egyre csak ismételte a hosszú dallamot.
Kivel és mit akart tudatni ennyire?
Közel-távol más madarak is daloltak,
de úgy tűnt, hogy ő nem várt feleletre,
alighogy abbahagyta, újrakezdte.
Nem értettem, mégis, önkényesen
érteni véltem átható énekét:
nem szólhatott másról, mint hogy
nyár van, béke van és érik a cseresznye.
Hála legyen mindenért, mindörökre.

Pilinszky János: Király és királynő

Magányossá tettél. Innét hűségem.

Összetörtél. Ezért vagyok erős.

Kifosztottál. Ettől ragyog palástom.

Ülünk, fekszünk, sétálunk egymás oldalán.

Szabó Lőrinc: Hajnali himnusz

  XII.

A Nap! a Nap!
– Nézd, emeli már nagyságos homlokát
s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás
zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd
és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.

Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy
s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.

Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;
a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?

Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti
harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal?
– Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott
mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!

Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;
a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:

mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe
a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat.

Nagy Gáspár: Itt van az idő

Majd akkor

ha itt van

az idő

illő lenne talán

a testesebb szűzhó

az édesebb mák

és a kevesebb koldus

valahogy így várni őt

így vágyni rá

elgondolom

hogy teljesül

a harsonák és dobok

petárdák pianisszimója

az ablaküveg jégvirágai

közé vegyül és fülel

és hallani

a távolodó lovast

vagy a halkuló szívdobogást

amikor az óramutatók

pont beérik egymás

szerelmes lélegzetével

és nem vágynak többre másra

akkor lesz

az a nagy csöndesség

amire vágytunk

cirka kétezer éve